Gál Natália színművész

Művészportré

2011. november 4., 09:00, 564. szám

Gál Natália, a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház művésze az iskolában még légiutas-kísérő vagy rendőr szeretett volna lenni, de végül a színészi pályát választotta, s ma már a rendezéssel kacérkodik, valamint gyerekekkel is foglalkozik két előadás között. Elvben semmi kifogása a színészeknek felrótt bohém élet ellen, de maga inkább két lányát nevelgeti, s ha teheti, nagyokat kirándul.

– Hogyan lesz egy oroszi diáklányból színész?

– Az iskolában minden tárgyat nagyon szerettem, és egyáltalán nem készültem erre a pályára. Stewardess, rendőr, tanár és biológus, meg még sok minden egyéb akartam lenni, s nem is gondoltam arra, hogy az ember mindezt egyszerre megkaphatja. A kilencedik osztály elvégzése után átkerültem Nagymuzsalyra, ahol megismerkedtem Vidnyánszky Éva nénivel, és – életemben először – verset mondtam egy szavalóversenyen. Megnyertem az első helyet és rájöttem, hogy ez tetszik nekem. Akkortájt alakult meg a beregszászi színház, s fiatal lányokat kerestek a Bál a pusztán című Illyés-darabba egy nyúlfarknyi szerepre. Az egyik barátnőmmel jelentkeztünk, színpadra is kerültünk, és ez is nagyon tetszett. Akkor jöttem rá, hogy ha a színpadot választom, egyszerre lehetek tanár, orvos, fizikus vagy bármi más, mert ez egy olyan hivatás, amiben mindent megtalálsz, ha akarod, vagy ha éppen úgy hozza a sors.

– Színész lett: azt kapta, amit várt?

– A főiskolán az embernek természetesen vannak álmai, vágyai, mindenfélét elképzel arról, mi vár rá az életben. A főiskolai tanárok is azt igyekeznek beleplántálni minden diákjukba, hogy ők a legnagyobbak, ők a legszebbek, ők tudják a legtöbbet. Azután kikerülsz az életbe, s rájössz, hogy a valóság nem ennyire rózsaszínű. Ilyenkor szembesül az ember a hiányosságaival, megérti, hogy kezdőként csupán egy a társulat tagjai közül, hogy nem mindig kaphat jó, igazán neki való szerepet, hogy a rendező talán nem is olyannak látja, mint amilyennek ő magát ismeri. Úgyhogy nagyon sokáig rengeteg dolog hiányzott az életemből. Azután megértettem, hogy ha az embernek hiányoznak bizonyos dolgok, akkor nem biztos, hogy az a helyes megoldás, ha vár, amíg a sült galamb a szájába repül. Eljött az a pillanat, amikor úgy gondoltam, hogy én is tenni akarok valamit. Ekkor kezdtem el gyerekekkel foglalkozni. Előbb a református egyház égisze alatt dolgoztam, majd rendeztünk előadást a cserkészekkel, és a Beregszászi 4. Számú Kossuth Lajos Középiskola alsósaival is összeállítottunk egy műsort. Nagyon sokat jelentettek nekem és a gyerekeknek is ezek a fellépések, s remélem, a közönség is élvezte a műsorainkat. Tavaly beszédtechnikát tanítottam a beregszászi főiskolán médiaszakos hallgatóknak, s idén még beszélünk majd arról Orosz Ildikó elnök asszonnyal, hogy esetleg felújíthatnánk a főiskolai színjátszó szakkör tevékenységét.

– Emellett sok minden egyébbel is próbálkozik, például tematikus műsorokat állít össze a kollégáival. Legutóbb október 23. alkalmából léptek fel a beregszászi főiskolán a KMKSZ központi ünnepségén, de említhetném akár a tavaly karácsonyi nagy sikerű verses-zenés előadásukat is…

– Élvezem ezt a munkát. Nem vagyok hivatásos rendező, de érzem, hogy ez a fajta tevékenység eddig hiányzott az életemből. A kollégákkal dolgozni persze egészen más dolog, mint a gyerekekkel, hiszen el kell fogadtatni velük az elképzeléseimet, de annál nagyobb öröm látni a munkánk gyümölcsét a színpadon. Remélem, lesz folytatása ennek a munkának. Az alkalmi műsorokon kívül Kacsur András kollégámmal készítünk egy kisebb mesejátékot is a 4–10 éves gyerekek számára, mert azt tapasztaljuk, hogy nagy az igény az efféle szórakoztatva, játszva nevelő és tanító előadásokra. Jelenleg ugyanis legfeljebb egy-egy ukrán nyelvű bábelőadásra jutnak el a magyar iskolások, amelyeket természetesen nem élveznek igazán, hiszen nem az anyanyelvükön szólnak hozzájuk.

– Önálló estre is készül. Mikor? Hol?

– November 19-én Budapesten láthatja először a közönség Férfiak és nők címmel a műsoromat, melyet a tervek szerint később itthon is bemutatok. A szerelemmel, férfi és nő kapcsolatával foglalkozó versekből és prózákból állítottam össze ezt az előadást, amivel egy régi vágyam teljesült.

– Minden hivatásnak vannak árnyoldalai, de olyan pillanatai is, amelyekért érdemes folytatni a munkát. Mondana egy-egy példát az előbbire és az utóbbira is?

– Amikor egy új darabot kezdünk próbálni, s nem azt a szerepet kapod, amelyre vágysz, az nem mindig kellemes. Sajnos nálunk, a beregszászi színházban rengeteg a lány, s így nagyon ritka az olyan szerep, amit igazán élvez az ember, amilyen számomra például Mása volt Csehov Három nővérében, vagy Juci, a bolondos erdei lányka Shakespeartől az Ahogy tetszikben. Viszont ha adódik egy efféle nagyszerű alakítási lehetőség, az ember igazán boldog, s úgy érzi, hogy ezekért a pillanatokért megéri vállalni a nehézségeket.

– A színészekről azt tartja a közhely, hogy bohémek, hogy az asztalon táncolnak, rajongóik pezsgőt isznak a cipőjükből, kifogják a lovakat a hintójuk elől stb. Szokott ilyesmit csinálni?

–Többektől hallottam már, hogy a színésznő másmilyen, mint nőtársai, de akik ismernek minket, beregszászi színésznőket itt, Kárpátalján, ebben a kicsiny közösségben, azok pontosan tudják, hogy ez nincs így. Egyébként úgy gondolom, hogy természetes, ha fiatal korban az ember néha kirúg a hámból ismerősei, barátai körében, függetlenül attól, hogy színész-e vagy sem. Amúgy mindenkinek megvan a maga értékrendje, s igyekszik a szerint alakítani az életét.

– Akkor fogalmazzuk meg a kérdést másként: mi számít „kicsapongásnak”, kikapcsolódásnak az ön életében?

– Akár órákon át tudok bulizni jó társaságban, jó zenére. De az is nagyszerű kikapcsolódás, ha kirándulni mehetek a barátaimmal, a gyermekeimmel a természetbe. Nagyon tudom élvezni azt, amit az Isten adott a számunkra – a napfényt, a fákat, a levegőt, a vizet. Mindegyikre úgy tekintek, mint egy-egy csodára.

– És hogyan él egy beregszászi színésznő a szürke hétköznapokban?

– Egyedül nevelem a két lányomat, s így talán valamivel nehezebb az életünk, mintha egy teljes családban nevelkedhetnének a gyerekek. Az ember megpróbálja úgy beosztani az idejét, hogy a munka, a háztartás mellett jusson ideje a gyerekekre, s még önmagára is. Hiszen idő kell ahhoz, hogy kidolgozzam az előadói, színházi elképzeléseimet, s az én koromban már az sem árt, ha jut idő elmenni tornázni. Egyszóval, megpróbálom beosztani az időmet, mint bárki más.

– Vannak álmai?

– Talán annyi vágyam, kívánságom volna, hogy a dolgok, amelyeket elkezdtem, s amelyekben megtalálom a boldogságomat, azok ne vesszenek a semmibe, hogy egyre több mindenre legyen energiám és időm. Például szeretnék egyszer gyerekek részvételével meseelőadást csinálni a Jégkirálynőből. Már kidolgoztam a forgatókönyvet, a zenék is megvannak, a kivitelezéshez azonban bizonyos anyagi háttérre is szükség volna, hiszen egyebek mellett díszletek és jelmezek is kellenek. Arról sem feledkezhetek meg azonban a tervezgetés közben, hogy a családnak meg kell élnie, márpedig közismert, hogy Kárpátalján senkinek sem könnyű manapság az élete, így a színészeké sem az.

szcs