2011. november 25.

2011. november 25., 09:00 , 567. szám
Mező Miklós

Monda pedig néki Jézus: Hadd temessék el a halottak az ő halottaikat: te pedig elmenvén, hirdesd az Isten országát. Lukács 9,60

Talán szentségtörésnek hangzik a fentebb leírt mondat a hagyományossá váló halottak napi temetői zarándoklat után, de maga Jézus mondja ezt egy férfinak, aki nem szeretné követni, mert még feladatai vannak otthon. Jézus megszólítja, és neki eszébe jut az otthon. Talán beteg szülei, teendői vagy csak kötelességei. Nem tudjuk. De nem engedelmeskedik Jézusnak.

Élők és halottak. Nincs közük már egymáshoz. Más térben és időben vannak. De november első napjaiban mintha mindez megváltozna. Tömegek vonulnak őseik lakó- és temetőhelyeikre. Egy nap, amelyről még a világ is hagyományos egyházi ünnepként emlékezik. És a reformáció napja az 500 éves hagyományával a halloween és a mindenszentek mellett kiszorul a köztudatból. Tényleg csak ez az egy nap köt össze bennünket, élőket a halottakkal? Fontosabbá vált ez mindennél és mindenkinél, hiszen ezt mindenki ismeri és tartja. És talán ez a kötelék eltávozott őseinkkel többet jelent, mint a Teremtőnk és Megváltónk?

Mikor kell szomorúnak lenni? Ha Jézus hiába hív. Mennyi kegyelem van ebben a történetben. Jézus nem mindenkit szólított meg, nem mindenkit hívott a követésére, nem mindenkinek hallgatta meg a kifogásait, és adott tanácsot, megoldást. Mintha minden hiába lenne. Keresztyének vagyunk és mindent alárendelünk egy szokásnak, divatnak. Jézus ebből a megkötözöttségből akar megmenteni. Ne azért tegyünk dolgokat, mert mások is azt teszik, és félünk attól, hogy megszólnak. Minden földi szomorúságnál helyt kell adni valamennyi mennyei örömnek. Azt a helyet, amit erre tartogatunk, betölti a földi szenvedés, nyomorúság, sírás. Aztán lassan nem marad helye a mennyei örömnek, új életnek, hálaadásnak, mert vagy a földi öröm, vagy a földi szomorúság tölti be teljesen a szívünket.

Nem fontos akkor a szülői szeretet, az emlékezés? Hiába kérnénk Jézust szeretteinkért? Fontos a családi kapcsolat, segítségnyújtás. Jézus arra kér, hogy amennyire tőlünk telik, annyira szeressük Őt és felebarátainkat is. Még életükben. Ha elmulasztjuk, nem tudjuk bepótolni. Szükség van az emlékezésre is: de ehhez ez az egy nap kell? Csak ez az egy nap? Ha életében nem szerettük, ez pótolja? Ha szerettük, ez igazolja? Nem mondja Jézus, hogy ne szeressünk és ne emlékezzünk. De azt igenis mondja, hogy vannak olyan dolgok, amit másra kell hagyni. Arra, akinek nincs reménysége. Látszik rajtunk, hogy van reményünk a feltámadás és az örök élet felől? Ha hisszük, hogy eltávozott szerettünknek fontos volt Jézus és követte őt, akkor miért vagyunk szomorúak? Ha nem volt fontos, miért reménykedünk abban, hogy a mi igyekezetünk ezen bármit is változtat?

Jézus a személyes kérdésre személyes választ vár. A történet nincs befejezve. Mi mit válaszolnánk neki?

Dávid Árpád
mezőgecsei és tiszacsomai református lelkipásztor