A galíciai szeparatizmus és ultranacionalizmus kísértetei

Amint felgyorsul Ukrajna haladása az Európai Unió vagy általában Európa irányában, Galícia vonaglani kezd az úgynevezett galíciai szeparatizmus görcseitől. Tarasz Voznyak a Zerkalo Nyegyelji hetilap internetes változatában megjelent elemzésében a jelenség okait firtatja. Az alábbiakban néhány érdekes gondolatot ajánlunk olvasóink figyelmébe eszmefuttatásából.

A figyelmes szemlélőt óvatosságra inti ezen szeparatista hangulatok megjelenésének ciklikussága, s hogy mennyire pontosan egybecsengenek azok nagy szomszédunknak az Ukrajna iránti érdeklődésében bekövetkező fellángolásokkal. Ugyancsak óvatosságra int, hogy e hangulatok Ukrajna legukránabb, leghazafiasabb és ráadásul – amint az a legutóbbi helyhatósági választásokkor kiderült – „legnacionalistább” régiójában jelennek meg vagy gerjesztődnek. Mert nincs például külön volinyi, vagy besszarábiai szeparatizmus. Kárpátaljáról külön kell szólni, de az úgynevezett ruszin szeparatizmus kapcsán elmondható, hogy megnyilvánulásainak dinamikája furcsamód összehangolt a már említett galíciai szeparatizmussal. Mintha ikertestvérek lennének – politikai projektek, amelyeket ugyanabban a különleges akciókkal foglalkozó hivatalban terveztek. Természetesen számosan azon geopolitikai játékosok közül, akik a mi ukrán geopolitikai mezőnkön játsszák a maguk játékait, közvetlenül vagy közvetve érdekeltek bizonyos – ha nem is szeparatista, hát legalábbis magukra irányuló – kulturális orientáció fenntartásában a határaikkal szomszédos területeken.

Véleményem szerint a krími orosz szeparatizmus a leginkább valóságos és veszélyes. Erről már sok szó esett, és még több fog esni, mert változatlanul nincs véglegesen megoldva az oroszok státusa a Krímen. Úgy gondolom, ez a krími oroszok elhatározásának kérdése: vagy be szeretnék rendezni a maguk orosz életét a Krímen, vagy még mindig él bennük a remény, hogy a Krímet elcsatolják Ukrajnától (így vagy úgy), s ha nem is válik az Orosz Föderáció részévé (így vagy úgy), de legalábbis csatlakozhat az új Eurázsiai Gazdasági Szövetséghez, amelynek létrehozását nemrég jelentette be Vlagyimir Putyin. Jelenleg, úgy tűnik, még a krímiek többsége sem kész fejjel menni a falnak, ezért az aktív orosz szeparatisták nincsenek is olyan sokan a Krímen.

De ez, mondhatni, nem ukrán természetű szeparatizmus, miközben a galíciai szeparatizmus mint jelenség kifejezetten az ukránosságra alapoz, az ukrán nyelvre, az ukrán kultúrára stb. Ez egyfajta ultraukrán projekt – legalábbis elméletileg –, mely látszatra arra hivatott, hogy megőrizze és megerősítse az európai ukrán Ukrajnát. Furcsa módon azonban ultraságában ez a bizonyos szeparatizmus ideológiailag az ukrán ultrana­cionalizmus néhány legújabb megnyilvánulására emlékeztet. Sőt, a galíciai szeparatizmus lehetséges befolyásának régiója teljesen egybeesik ennek a legújabb nacionalizmusnak a befolyási övezetével, amely szintén Galícia.

Néha már az egész Nyugat-Ukrajna is szóba kerül ebben az összefüggésben, egészen a Zbrucsig. De akkor ez nem galíciai szeparatizmus. Ráadásul a megvalósulása lényegében semmin sem változtatna. A független Nyugat-Ukrajnán belül, ha elképzeljük magunknak, változatlanul megmaradnának ugyanazok a régi problémák a nemzetiségi kisebbségekkel, amelyek aránya százalékban kifejezve csak nőne. A nyelvi problémák sem tűnnének el. Megmaradnának a szomszédok igényei is – csak még súlyosabbakká válnának. Arról már nem is szólva, hogy Nyugat-Ukrajna távolról sem egynemű, s a kárpátaljaiak, galíciaiak, volinyiak és bukovinaiak mentalitása néha jobban különbözik egymástól, mint amennyire a galíciaiaké Közép-Ukrajna lakóiétól.

A galíciai szeparatizmusnak mint jelenségnek több oka és néhány központja van, melyek időről időre stimulálják. Az egyik forrása az, hogy az úgynevezett ukrán projekt fejlődése nem esett egybe a galíciaiak elképzeléseivel, azaz nem ilyen Ukrajnát vártak, nem ezért küzdöttek. Márpedig a galíciaiak sok mindent tettek ezért a függetlenségért a háború utáni években. És éppen ebből fakad az óriási különbség az egyes régiók Ukrajna-értékelésében. Míg ugyanis a galíciaiak és a kárpátaljaiak számára minden kétségen felül áll Ukrajna fejlődésének európai irányultsága, addig a többieknél még nem eldöntött a kérdés, még mérlegelik az ebből fakadó esetleges előnyöket és hátrányokat.

A galíciaiak először akkor ébredtek rá, hogy az alakuló ország nem felel meg az elképzeléseiknek, amikor Leonyid Kucsma az oligarchák országává kezdte alakítani Ukrajnát, amelyben érthető módon nem jutott hely és szerep a nép, a születőben lévő középosztály számára. Ezért Lvivben, Ivano-Frankivszkvan és Csernovciban regionális közegek kezdtek kialakulni, amelyek, még ha csak helyi szinten is, igyekeztek lépést tartani Közép-Európával, amely éppen akkoriban iramodott meg az EU és a NATO felé.

Ne feledjük, hogy a nyugat-ukrajnaiaknak volt tapasztalatuk a szomszédságukban hozzájuk hasonlóan szegényesen élő lengyelekkel, szlovákokkal és magyarokkal kapcsolatban. Így amikor az ezredforduló tájékán az életszínvonalbeli különbség néhány év alatt a többszörösére nőtt közöttünk, méghozzá nem a mi javunkra (miközben mi egy helyben toporogtunk), az óhatatlanul kérdéseket vetett fel. Kezdetben, még a kilencvenes években, abban reménykedtünk, hogy a többiekkel egy irányban haladunk, csupán némileg – úgy tíz évvel – le vagynuk maradva. Majd a lemaradás nőtt, a remény elillant. Végül ez a helyzet ingerültséget váltott ki mind önmagukkal, mind azokkal szemben, ott, a Zbrucson túl, „akik nem értik, hogy mit kell tenni, merre kell haladni”. Ezért kezdődött a galíciai szeparatizmus erjedése.

A galíciai és a kárpátaljai ukránságnak ezekre az érzelmi gesztusaira mindjárt felfigyeltek külföldön. Nehéz tényszerűen megmondani, hogy konkrétan milyen lépéseket tettek ennek a geopolitikai partnereink-ellenfeleink számára áldásos erjedésnek a támogatására, kit és hogyan stimuláltak. A világ bábtáncoltatói mindenesetre nagyon jól tudják, hol szükséges nyomást gyakorolni, hol hízelegni, hogy működésbe hozzák a szeparatizmust, következésképpen Ukrajna megosztásának mechanizmusát.

Kezdetben volt a Habsburg-monarchiával való játszadozás. Érdekes, hogy ez a fajta protoszeparatizmus nem Lvivből vagy Cserkassziból ered, hanem Kijevből, a korai Kucsma-korszakból, amikor az orosz polittechnológusok az első lépéseket tették ukrán területen. Nem hagyták figyelmen kívül a regionális hazafiságot, a tényleges mentalitásbeli különbségeket sem.

Meg kell különböztetnünk azonban a galíciai patriotizmust, amelyhez hasonló lokálpatrióta érzületet világszerte bárhol felfedezhetünk, a galíciai politikai szeparatizmustól, amelyet nem annyira politikusok, mint inkább politikai hangulatok jellemeznek. Ezek a hangulatok leginkább asztaltársaságokban nyilvánulnak meg, afféle beszédekben, mint hogy „egyedül többre jutottunk volna, már rég az EU-ban lennénk nélkülük” (nélkülük: Közép- és Kelet-Ukrajna nélkül – A szerk.). Ugyanakkor pedig: „Azt már nem, a Krímet nem adjuk oda!” stb. A fogantyú nélküli bőrönd tipikus esete ez: nehéz vinni, de kidobni is kár. Ukrajnában persze kérdés, hogy ki a bőrönd, s ki az, aki a másikat cipeli.

A regionális szeparatizmusokat szülő és tápláló belső tényezőkön kívül azonban számolni kell határon inneni és túli testvéreink „segítségével” is. Ezzel összefüggésben eszünkbe kell jusson Ukrajna nagy „barátja”, az oroszországi eurázsiai­ság fő ideológusa, Alekszandr Dugin. „A nyugat-ukrajnai faktor igényt formál arra, hogy magára mint magra alapozva, maga körül különleges „ukrán nemzetet” képezzen, amely különbözőségét elsősorban Oroszországgal és társadalmi identitásával szemben fogalmazza meg. Az ukrán eszme ily módon orosz- és moszkvaellenes. Az ukrán társadalom ezen szegmense számára Európa természetes civilizációs közeg, Oroszország pedig „gyarmati erőnek” tűnik fel. Innen ered az ukrán nacionalizmus, amely többé vagy kevésbé az egész ukajnai társadalomra hatással van. Akárhogyan viszonyulunk is ehhez, el kell fogadni az empirikus tényt: a modernkori Ukrajnában van egy tekintélyes „nyugatos” komponens, amely kitartóan és makacsul az európai civilizációhoz sorolja Ukrajnát, s a Kelethez való bármilyen közeledésre mint Ukrajna moszkaljok általi újabb behódoltatására tekint. … Ezen pólussal Ukrajna nem csatlakozhat teljesértékűen az integrációs folyamathoz, következésképpen az eurázsiai szövetség létrehozása elnapolódik”. Íme egy kis puska a galíciai szeparatizmus ideológusainak a Putyin-féle eurázsiai összefogás egyik ideológusától.

Igaz, Ukrajna megosztásának ötlete nem új, még a 2004-ben kitört politikai szembenállás idején vetették be először, bár nem annyira adminisztratív értelemben, mint inkább a választótáborok tekintetében. A leggátlástalanabbul azok a polittechnológusok alkalmazták ezt a fogást, akik bedobták a köztudatba a térképet, amely különböző értékű régiókra osztja Ukrajnát. Ez közvetlen provokáció volt, amelynek célja elsősorban a nyugat-ukrajnaiak, mindenekelőtt a galíciaiak kitúrása volt az Ukrajna projektből.

Azóta állandó politikai trenddé vált Ukrajna vonatkozásában a galíciaiak kirekesztése az Ukrajna projektből, hol a Dmitro Tabacsnyik-féle ellenfeleik, hol saját maguk által. Nyilvánvaló, hogy a szomszédos ország fővárosában leírták a „javíthatatlan” galíciaiakat, s keresni kezdték a lehetőségeit, miként különíthetnék el, izolálhatnák őket az ország többi részétől.

Erre a célra nem csak a romantikus galíciaiak vagy galíciafób ellenfeleik alkalmasak. Az utóbbi időben bevett technológiává vált Galícia Ukrajnától való elidegenítése a politikai szimpátiák tekintetében. 2004-ben Galícia végre „egyesült” Közép-Ukrajnával a politikai preferenciák terén. Ez azonban közvetlen veszélyt jelentett azok számára, akiknek nincs szükségük egy egységes és demokratikus Ukrajnára. Ezért kellett megtenni mindent, hogy Galícia a többi ukrán szemében elfogadhatatlannak, de legalábbis másnak tűnjék. Erre a célra az ultranacionalista hangulatok felpumpálásának taktikáját alkalmazták Galíciában, amelyek – akárki akármit is mondjon – aligha találnának talajra Ukrajna többi részén. Ezzel több problémát is megoldottak.

Először is, Galícia ismét elszakadt Közép-Ukrajnától a politikai preferenciák tekintetében. A 2010. őszi helyhatósági választások megerősítették a Zbrucs vízválasztó szerepét e tekintetben. Galíciában, legalábbis névlegesen, a Szvoboda lett az úr, amely egyre keményebb nacionalista retorikát alkalmaz, amivel, természetesen, elriasztja a mérsékelt ukrán választókat.

Másodszor, a Szvoboda galíciai uralma megakadályozta egy össznemzeti demokratikus mozgalom létrehozását. Mint ismeretes, az ország fele-fele arányban szavaz. Az a néhány százalék, amelyet a Szvoboda megszerez az elkövetkező választásokon, lehetetlenné teszi az egyelőre csak elméletileg létező demokratikus blok győzelmét.

Harmadszor, az európaellenes retorikájú Szvoboda dominálása megkönnyíti Ukrajna elszigetelését az EU-tól. Ily módon Nyugat-Ukrajna, amelynek pedig mozdonyként maga után kellene húznia az egész országot az EU-ba, e haladás kerékkötőjévé válik, hiszen mi szerintük szupererős és senkitől sem függő ukrán nemzetállamot fogunk építeni.

A már idézett Alekszandr Dugin érzékletesen írja le Ukrajna megszelídítésének technológiáit. Csata Ukrajnáért című írásában látszólag nem mond le teljesen a galíciaiakról, ehelyett Ukrajna integrációjának három forgatókönyvét említi.

„Az első forgatókönyv: Ukrajna felosztása…

A második forgatókönyv: bonyolult játék Ukrajna pragmatikus vezetésével…

A harmadik forgatókönyv lényege az, hogy közvetlenül megdolgozzák az ukrán nyugatos nacionalizmus magját, amely ideológiailag – a műfaj szabályai szerint – nem azonosulhat teljességgel a modern nyugati társadalomban uralkodó… kulturális értékekkel… Az ukrán nacionalizmus, mint láttuk, a fő akadálya az eurázsiai integrációs projekt megvalósításának. De meg lehet próbálni a mérget orvossággá alakítani, az ellenséget pedig baráttá.”

És alakítják is. Ahogy mondani szokás, ha nem tudod megállítani, állj az élére… A cél pedig Ukrajna elszigetelése az európai integrációs projekttől, még ha ennek az ára Ukrajna „reménytelen” részének – nyugati régiójának – elvesztése lesz is, vagy egész Ukrajna elvesztése azután, hogy beleolvadt a hatalmas eurázsiai katlanba. Ezért stimulálják a galíciai szeparatistákat, s a hozzájuk hasonló galíciai ultranacionalistákat is, s velük együtt a különféle ukránfalókat. Mindannyian egy célért dolgoznak: az ukrán projekt visszabontásáért. És akkor csak egy út marad nyitva: az Eurázsiai Gazdasági Szövetségbe. Hová máshová?

hk