Művészportré: Kokas Károly népzenész

2012. január 27., 09:00 , 576. szám

A 2006 szeptemberében alakult tiszapéterfalvai Kokas banda az elmúlt években robbant be a kárpátaljai köztudatba, s mára elmondható, hogy hovatovább szinte az egész Kárpát-medencében ismerik már a magyar népdalkincs, népzenénk és -táncunk megőrzését, népszerűsítését és továbbadását felvállaló zenekar nevét. A zenekart alapító Kokas Károly harmonikás és zenepedagógus ma is szakadatlanul azt tervezgeti, miként tudna a fiatalokból, diákokból verbuválódott együttessel még magasabb színvonalon, még többet muzsikálni.

– Mikor találkozott a népzenévele?

– A kezdetektől kíséri az életemet, még ha eleinte nem is tudtam, hogy amit hallok, az népzene. Édesapámék heten voltak testvérek, mind a hangjáról volt híres Nagypaládon. Őket gyakran hallottam nótázni, elsősorban az esküvőkön. Ami a népzenével való tudatos találkozást illeti, az a Pál Lajos által jó 20 évvel ezelőtt alakított Tisza együtteshez fűződik, amelynek a zenekarában muzsikálni kezdtem. A kezdet persze nem volt egyszerű, mert a szovjet világban még nem különült el egymástól a népzene és a műdal. Később a Szovjetunióval együtt a Tisza együttes is megszűnt, a népzene szeretete viszont megmaradt, hiszen otthon rendszeresen muzsikáltunk a gyerekeimmel és a húgom gyerekeivel. Afféle családi örömzenélgetés volt ez.

– Hogyan jutottak el az alkalmi zenélgetéstől a zenekarig?

– Úgy öt évvel ezelőtt spontán módon alakultunk zenekarrá. Nem voltak nagy céljaink, változatlanul csupán a zene szeretete vezérelt bennünket. Akkoriban hallottunk néhány felvételt, amelyek nagyon megfogtak, pedig nem is igazán tudtuk, hogy ki muzsikál. Ez adta az első lökést. Se hangszereink nem voltak, se tapasztalatunk – s gyakorlottabb zenészeknek is csak ketten számítottunk a keresztfiammal, Szilágyi Csabával, aki hegedül –, viszont nagy volt a lelkesedésünk.

– Miként sikerült például hangszerekhez jutniuk?

– A kezdetekkor mindössze egy lyukas nagybőgőnk volt, majd apránként jutottunk hozzá a szükséges és megfelelő minőségű hangszerekhez. Előbb a Szülőföld Alap, legutóbb pedig a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatott minket ebben, és szponzorok is segítették a zenekart. Ez úton is szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki az elmúlt évek során mellénk állt, segített.

– Hogyan, milyen célokkal indult a ma már széles körben ismert Kokas banda?

–Több gyereket is kipróbáltunk, így nevelgettük fel lassacskán az együttes tagjait. Azt tapasztaltam, hogy az eredmény végső soron nem is a körülményeken múlik, hanem a hozzáálláson. Ha szívvel-lélekkel csinálja az ember, akkor szinte maguktól jönnek az eredmények, a lehetőségek. Most is volna ok azon siránkozni, hogy nem jobbak a lehetőségeink, mint mondjuk öt vagy akár tíz évvel ezelőtt voltak, de aki szereti ezt csinálni, aki megtapasztalta az együtt zenélés örömét, az nem a körülményekre figyel. Nekem ma is ugyanolyan jólesik muzsikálni, mint amikor elkezdtük. Különösebben nem reklámozzuk magunkat, azt mondhatnám, hogy a rendezvények, a fellépési lehetőségek találnak meg bennünket, mégis a sokat muzsikáló zenekarok közé sorolhatnám magunkat, hiszen évente közel kétszáz alkalommal játszunk.

Azután, ha már a célokról beszélünk, ne feledjük: mindenekelőtt azzal a szándékkal alakultunk meg, hogy a néptáncosoknak fogunk zenélni. Később, a nagyokat figyelve fejlődtünk mi is tovább, s vettük fel a műsorunkba a különböző magyar tájegységek muzsikáit.

A legnagyobb példaképeink egyébként kárpátaljaiak: Pál Lajos, aki a tiszapéterfalvai zeneiskolában még az igazgatóm volt, és a fia, Pál István Szalonna, aki pedig Magyarország talán legjobb népzenésze jelenleg. Emellett magyarországi együttesekkel is tartjuk a kapcsolatot, például a Csík Zenekarral, a Dűvő Együttessel. Csíkék, akik az autentikus népzene mellett mai slágereket is átdolgoznak, azért is példaképeink, mert magunk is szeretnénk hasonló módon „ehetővé” tenni a népzenét, s minél nagyobb tömegeket megmozgatni ezáltal itt, Kárpátalján.

– Az évi 200 fellépés nagyon sok. Hogyan bírják? Egyál­talán, amatőr zenekarnak tekinthető még a Kokas banda?

– Távolról sem vagyunk még profi zenekar. Szilágyi Csaba hegedűs a donyecki akadémia ungvári kihelyezett képzésének végzőse. Szilágyi Gergő, a tercprímás az Ungvári Zádor Dezső Zeneművészeti Szakközépiskola harmadéves diákja, Lakatos Dávid, a nagybőgős szintén harmadéves ugyanabban a szakközépiskolában, Király András, a brácsás a lembergi konzervatórium másodéves hallgatója, Botos Tamás egyelőre szünetelteti a tagságát a zenekarban, miután másodéves orvostanhallgató, vagyis szintén nagyon elfoglalt. Az énekesünk, Kokas Erzsike pedig egyszerre két helyen is tanul: az ungvári egyetemen és Magyarországon. Ezért nagyon nehéz megszervezni a fellépéseinket, de a zömük a hétvégékre, illetve a szünidőkre esik. Nyáron előfordul, hogy 2-3 fellépésünk is van naponta.

– Bár a Kokas banda már régen több egyszerű kísérőzenekarnál, jól látom, hogy azért még egyáltalán nem mondtak le a táncosokról?

– Sokakkal együtt magam is azt vallom, hogy a hangszeres népzene, a népdal és néptánc elválaszthatatlanok egymástól. Hiába muzsikálok nagyszerűen, nem feledhetem, hogy az embereknek a hallottak mellett a látvány is rendkívül fontos. A tánc egyébként is megkerülhetetlen dolog. A zenéhez hasonlóan a tánccal is szinte a nulláról indultunk. Sajnos ezt a területet is rendkívül elhanyagolták az elmúlt években, így manapság csak elvétve tanítanak magyar néptáncot. Ráadásul pénz hiányában rendkívül nehéz fenntartani egy táncegyüttest – mindenesetre lényegesen nagyobb feladat egy olyan néhány fős zenekar működtetésénél, mint amilyen a Kokas banda. Mivel mégsem akartunk teljesen lemondani a táncról, azt a megoldást választottuk, hogy egy-két táncos pár mindig elkísér bennünket a fellépéseinkre. Ezek leggyakrabban a gyermekeim: a középső lányom, Krisztina és Károly.

– Bár ideje nagy részét most a Kokas banda köti le, bizonyára tervezi már a jövőt. Miről álmodik?

– Nagyon sok tervem van. Ezek elsősorban arra vonatkoznak, hogy még magasabb szinten, még többet muzsikáljunk a zenekarral. Remélem, ha a fiúk befejezik a tanulmányaikat, sikerül itthon tartani őket. De, hála a jóistennek, utánpótlás is van! Egy nagy álmom válik valóra azáltal, hogy a zenekar mellett gyerekekkel is foglalkozunk. A lányom óvodásokat, kicsiket tanít népi énekre és néptáncra, mi pedig Csabával, a keresztfiammal az élő zenét szolgáltatjuk a számukra, illetve a legkisebb zenészekkel foglalkozunk. Így neveljük ki egymás után a népzenét és néptáncot kedvelő nemzedékeket.

szcs