Hó! Hó. Hó…

Életképek

Vasárnap reggelre térdmagasságig vastagodott a hó. A nagyi felkelt. Fejcsóválva nézegette az utóbbi években kissé szokatlanná vált téli világot. Sajgó derekát meglapogatva letakarította a tornác előtti betonjárdát.

Mire végzett, már mindhárom – erre a hét végére az ő szoknyájához terelt – unoka is felébredt, s orrát az ablaküveghez nyomva bámész izgalommal gyönyörködött a csupa fehérségben. „Nagyi, kimehetünk? Ugye ki?!” „Persze. De először a mosakodás meg a reggeli”.

Szokatlanul gyorsan túlestek mindkettőn. Az öltözködés nem éppen könnyű mesterség. Pláne, amikor az embernek ennyi ruhát kell magára szedni! A tízéves Béci már úgy-ahogy elboldogul maga is, de négyéves húga, Erzsike még igencsak rászorul az „öltöztető nő” segítségére, a legkisebbről, a kétesztendős Nikiről már nem is beszélve. Nagyi sziszeg, szuszog, nyögdécsel, de azért persze leguggol, hogy a két kislányt kabátba, sálba, sapkába, kesztyűbe bújtassa. Béci már javában bucskázik a hóban, mire kiérnek a többiek is. Niki csodálkozva nézi az óriási hófalat.

Nagy az öröm, a vígság. „Építsünk hóembert!” – kommandíroz a bátyó a trió „korelnökeként”. Lelkes a fogadtatás. Végül azonban, tekintettel a fehérnép még kicsiny és gyenge voltára, a fiú szinte egymaga csinálja meg. Az udvart borító, madár se járta hószőnyegen gyorsan felhízlalja a hógombócokat. Nagyi kinéz, hozza a sárgarépa orrot, néhány krumpliszemet gomboknak, két kis piros almát szemnek. A hóember kezébe cirokseprű is kerül.

„Nem fáztok?” Hogy fáznának?! „Most építsünk dombot! Szánkózáshoz!” – adja Béci az újabb ötletet. Ismét osztatlan helyeslés. És újfent a legény lapátolja a havat, emeli a magaslatot és ledöngöli rendesen. Még lépcsőfélét is kotor az oldalába – erőteljes rúgásokkal. Lesz is újabb öröm. Hiszen a szánkó is előkerül. Nincs is annál jobb dolog, mint másfél méter magasból lesuhanni és sikongva belefordulni a hókunyhóba.

S a fiú máris újabb újdonságon töri a kobakját. „Csináljunk egy nagy várat!” Hűha! Ez se semmi! „De olyat, amiben lakni is lehet!” – kérleli Erzsike. Bécit nem olyan fából faragták, hogy egy ilyen csip-csup kérés kifogna rajta. Pár percig töpreng csak, és a fészerből máris hozza az óriási fazekat. Az esővíz felfogására szolgáló öblös vájling a vár „lovagtermévé” lép elő. Olyan terjedelmes, hogy – igaz, összekuporodva – a két lány egyszerre is belefér. A fazék körül hóból megépülnek, összetapasztódnak a várfalak, fölöttük pedig kis torony ágaskodik.

A palotának Niki örül a legjobban. Ki-be csúszkál, odacipeli a műanyag lábtörlőt is kapunak.

Béci és Erzsike hamar elunja a várasdit. Ekkor bukkan fel, mintha csak rendelésre tenné, a szomszédék Tigris névre hallgató nagy szürke kandúrja. „Hógolyózzuk meg! Utána!” – intézkedik a fiú. Eliramodnak a kerten át menekülő „célpont” után.

A kacor elszelel, hógolyóval üthetik a nyomát. A két gyomor pedig egyszerre kordul. Futás a konyhába. „ Nagyi! Nagyon éhesek vagyunk!” „Hát Nikit hol hagytátok?” „Hogyhogy hol? Az udvaron nem láttuk! Azt hittük, már régen bejött!”

Nagyi arca elkomorul. Kiviharzanak. A legkisebb nevét kiáltják. Szerencsére a riadalom nem tart sokáig. Először Niki rózsaszín csizmáját veszik észre, majd őt magát is. A „lovagteremben” szendereg békésen.

Hiába, na! A jó levegő meg a mozgás gyors álmot csalhat az ember szemére. S ez alól még a (hó)várúrnő sem jelent kivételt…

Gerzsenyi András