A kisukránság

2012. március 2., 09:00, 581. szám

Ukrajna európai viszonylatban nagy, globálisan közepes ország a világ egyik legnagyobb diaszpórájával. Húsz év alatt olyan állammá lett, ahol a lakosság többsége hazafinak vallja magát. Az ukránok egy nagy szláv etnosz, amely többséget alkot a 46 milliós országban. Léteznek azonban olyan, meglehetősen befolyásos erők, amelyek számára egy ilyen Ukrajna túl nagy, amelyek többé vagy kevésbé tudatosan le akarják kicsinyíteni Ukrajnát a maguk számára „kényelmes” keretek közé, kiszorítva, elkülönítve, elszigetelve vagy asszimilálva a „másmilyeneket”. Osztap Krivdik politológus a pravda.com.ua portálnak írt elemzésében, melynek részleteit az alábbiakban olvasóink figyelmébe ajánljuk, ennek az országot megosztó szembenállásnak a veszélyeire hívja fel a figyelmet.

A kisukránság Yin és Yangja

A „kis és kényelmes Ukrajna” eszméje igen tág keretek között mozog: a két mítoszteremtő, Kornyilov és Csalenko által népszerűsített Donyecki–Krivoj Rog-i Köztársaságtól egészen a Régiók Pártja stábjával hosszú időn keresztül együttműködő csernyivci entellektüel, Oleg Havics független Nyugat-Ukrajna koncepciójáig. Azonban a reálpolitikusok között is vannak, akik ezekhez a szélsőségesekhez hasonlóan gondolkodnak. Ezek, egyrészről, a Régiók Pártja szélsőséges szárnya, amelyet Kolesznyicsenko parlamenti képviselőn kívül Kosztuszjev, Odessza polgármestere és Levcsenko, a donyecki városi tanács titkára képviselnek, továbbá azok, akik Luhanszkban emlékművet emeltek az UPA áldozatainak. Másrészről idesorolható a Szvoboda Választási Tömörülés, amely emlékművet akar állítani a Galícia SS-hadosztálynak Odesszában, s nem tartja méltónak Ukrajna képviseletére a más bőrszínű embereket.

Mindkét megközelítés anakronisztikus: az egyik megragadt az 1930–40-es évek állam nélküli radikális népi-nemzeti küzdelmeinél, a másik az 1970-es évek brezsnyevi nemzetiségi és külpolitikájának sztereotípiáinál. A jelentéktelen modernizáció (például az EU liberális nyelvi törvényeivel való manipuláció az egyik részről, vagy az emigráció ellenes retorika a másikról) nem változtat a kölcsönös fóbiák mélystruktúráján.

Az egyik oldal „moszkalj­ellenessége” édestestvére a másik oldal ukrántudat-ellenességének: mindkettő ellenséges a „középpel” szemben, a maga szélsőségét tekinti normának. A forma alakítja a tartalmat: a negatívumok, a konfliktusok és a különbözőségek hangsúlyozása; a múltra való irányultság, az egyesítő helyett a megosztó retorika; a gyűlöletbeszéd és mindenkinek a lenézése az elvtársakon kívül – mindkét oldalon ugyanaz.

Nem tanácsos lebecsülni őket: mindkét megközelítés ijesztő, ha nem a brezsnyevi oroszosítás, akkor a balkáni etnikai tisztogatások miatt. A félelem zavar gondolkozni és bezárja a kaput a másmilyenekkel való kommunikáció előtt, miközben „védekezésből támadásra” ösztönöz.

A nyugati kisukránok

„Nálunk az emberek közel 14 százaléka úgy tartja, hogy az orosz az anyanyelve. Ez a tudatuk rettenetes mutációjáról tanúskodik. Ez ötmillió ukrán degenerált. És őket meg kell menteni” – részlet Irina Farion 2011. június 4-i nyilatkozatából.

A nyugati kisukránok sajátossága, hogy nem ismerik el ukránnak azokat, akik nem beszélnek ukránul. Ez egy nemzeti kisebbség vagy diaszpóra megközelítése lehet külföldön, idegen kulturális környezetben, de semmiképpen sem a nemzeti többségé, amelynek a maga etnikai „családja” körül kellene integrálni az egész soknemzetiségű polgári nagycsaládot.

Náluk azonban teljességgel hiányzik az orosznak mint Ukrajna legnagyobb kisebbségi nyelvének a létezésére vonatkozó realisztikus koncepció, hiányzik orosz ajkú polgártársaik, elsősorban éppen az orosz ajkú etnikai ukránok elfogadása, ami felesleges pszichológiai akadályokat gerjeszt – nehéz az adekvát megítélése annak, aki „helyes ukrán” komplexusban szenved.

Az embernek az a benyomása, hogy ha Brezsnyev oroszosítás helyett ukranizációt vezetett volna be, a kisukránok vezérüknek kiáltották volna ki. A „nem tudatosak” kényszerű asszimilációs átnevelése arra emlékeztet, ahogyan a szovjetek az osztályok megsemmisítéséért küzdöttek. Innen ered az „erőszakos ukranizáció” értelmetlen és tartalmatlan mítosza, melynek lényege: „bőrönd – állomás – Oroszország”.

A nyugati kisukránok képtelenek átlépni a Zbrucsot a történelem értelmezésében. Radikális szovjet- és oroszellenességük miatt készek a saját Kis-Ukrajna-történelmüket csak a számukra kényelmes tényekre és személyekre korlátozni, a többit és a többieket a feledésbe vagy az „ellenségek” táborába száműzve.

Az ukránság nyugati gyökerei, hosszantartó kapcsolatai Lengyelországgal szintén túl nagyok, semhogy beleférnének ebbe a kisukrán koncepcióba. A nagy Európa-projekt ugyancsak elfogadhatatlan a számukra – talán azért, mert ahhoz a nagy Ukrajnának kell csatlakoznia?

A keleti kisukránok

„Orvosprofesszorok helyett Kanada a diaszpóra (az ukrán – a szerk.) körzeti orvosok szintjén álló nemzeti öntudattal rendelkező tagjait küldte kivizsgálni Timosenkót” – jelentette ki Vagyim Kolesznyicsenko 2012. február 16-án.

A keleti kisukránoknak tükörproblémáik vannak: nem készek elfogadni a „tudatos” ukránokat, akik egyszerűen idegesítik őket a nyelvükkel és független viselkedésükkel. Éppen itt érhető tetten az „egyoldalú tisztelet szindrómája”, amikor oroszul beszélni figyelmességnek számít, ukránul megszólalni viszont nem.

Lényegüket tekintve a kis­uk­ránok orosznyelv-­nacio­na­lis­ták, akiknek stratégiai célja, hogy az oroszt Ukrajna egyetlen államnyelvévé tegyék (a legjobb módszer erre az állami kétnyelvűség elérése lehet), vagy legalábbis megőrizzék a nyelvi homogenitást keleten és délen, távlati célként az előrenyomulást határozva meg az ország középső, sőt nyugati régióiban is.

Nekik sincs különb kidolgozott koncepciójuk az ukrán nyelv használatáról Ukrajnában, mint az a színpadias kiszólás, hogy az „a piac és a folklór nyelve”, míg az eloroszosítás vádja ellen dühös és felszínes ellenérvek özönével tiltakoznak.

Nem készek tudomásul venni, hogy az orosz egy kisebbség nyelve, még ha ez a kisebbség nagyszámú és befolyásos is. A „nagy” (tartalmas, tudományosan és intellektuálisan erősebb, kulturálisan jelenlévőbb, s végül kereskedelmileg megalapozottabb) orosz szembeállítása a „kis” ukránnal az ő kisukránságuk kvintesszenciája. A régiósok következő nemzedéke meglehetősen őszintén beszél erről.

Mivel az ő kis Ukrajnájuk csak szovjet, a nem szovjet Ukrajnát ellenségesként, „náciként”, „osztrák-németként” vagy NATO-sként utasítják el. Innen az ukrán diaszpórával kapcsolatos fóbiájuk. A velük szemben érzett gyűlöletet és félelmet lekezelő szavakkal igyekeznek elleplezni. Innen ered a történelem megtisztítása a kényelmetlen tényektől és személyektől. Ők ugyanúgy nem kívánkoznak Európába, mint az ellenfeleik, mert nekik is túl nagy Európa, ehelyett egy szűkebb és homogénebb térségre vágynak.

És végül

A kisukránok szóvivői ezt sosem ismernék be, de híveik legbelül már beletörődtek abba, hogy le kell majd vágni a „banderista nyugati részt, vagy a „moszkalj Krímet Donbásszal”. Ők a saját kicsiny, kényelmes, homogén Ukrajnájukat akarják.

De Ukrajna nagy állam, és éppen ezért nem lehet egyforma. A világ változik, s Ukrajna legfeljebb csak akkor kerülheti el a változásokat, ha lemásolja Észak-Korea berendezkedését, a polgárok fizikai, gazdasági és információs elszigetelésétől a másmilyenek kivégzéséig. Azonban egy „sziget Ukrajna” Nauru mintájára nem lehetséges, s nem is kívánatos.

Az ukránság csak akkor maradhat fenn, ha belsőleg egységes, s mindenhol jelen lesz a világon; csak akkor, ha Kanada és Oroszország ukrán diaszpórái ezen országok kormányaiban egyaránt az Ukrajnával való barátságot és kölcsönösen előnyös együttműködést szorgalmazzák majd. Akkor, ha a mi etnikai egyediségünk, esztétikánk világmárkává válik, amelynek alapján megkülönböztetnek bennünket a japánoktól, franciáktól vagy mexikóiaktól, s ugyanakkor a polgári kultúra nem engedi meg az egymás identitása feletti erőszakot. Akkor, amikor a világ lakóinak milliói akarnak majd ukránok lenni, s mi a legjobbakat választhatjuk ki a magunk számára.

hk