Egy primadonna a színjátszás hőskorából

Bizonyára nem egy olvasónk látta Szigligeti Ede Liliomfi című, könnyfakasztóan kacagtató vígjátékát, melyet megtekintve bepillanthattak a magyar színészet XIX. század eleji hőskorába, amikor még alig léteztek magyar színházak, Thália papjai és papnői gyakorta vándoroltak városról városra, s többször is fészerekben, kocsmákban, sőt istállókban léptek fel, alkalmi színpadokon. Pedig művészetük az anyanyelvű kultúra fejlesztéséért, terjesztéséért folytatott harc egyik legfontosabb eszköze volt, s nagy részt vállaltak a reformkor szellemi pezsgésében. Méltán lehetünk büszkék a korszak nagy magyar színészeire és színésznőire, köztük első jelentős primadonnánkra, Déryné Széppataki Rózára.

Egy kislány, akiből kisfiút akartak nevelni

A XVIII. század utolsó évtizedében a Bécsből Jászberénybe költözött Joseph Schenbach gyógyszerész feleségül vette Prosán doktor özvegyét, Ninát, aki férje halála óta egyedül nevelte hat kisfiát, s 1793 karácsony szentestéjén megszületett a házaspár első közös gyermeke, egy vörös hajú kislány, aki a keresztségben a Róza nevet kapta, majd az asszony újabb lánygyermekkel ajándékozta meg hitvesét. A fiú „trónörökösre” vágyó patikus azonban orvost akart faragni Rózsikából, s azt a józan ésszel alig összeegyeztethető tervet eszelte ki, hogy férfit nevel belőle. Fiúruhát készíttetett hároméves gyermekének, s abban is járatta a csöppséget. Az amúgy kedves és szeretetreméltó férjét igazán szerető feleség pedig még ezt az esztelenséget is eltűrte. A gyógyszerész azonban két év múlva elindult a minden élők útján, s a kis Róza ismét lányruhát ölthetett magára.

Ahogy teltek az évek, édesanyja felfigyelt rá, hogy Rózsika mennyire szeret dalolni, ezért a szép külsővel és gyönyörű hanggal megáldott, ráadásul a zeneművészetben is járatos asszony komoly énektanulásra fogta kislányát, s elérte, hogy gyermekének az övéhez hasonló, csodálatos csengésű énekhangja legyen. 1809-ben egy időre fővárosi barátaihoz, a Rothkrepf famíliához küldte a 16 éves Rózát, hogy a jórészt elnémetesített Pesten fejlessze német nyelvismeretét. A jászberényi fruska újdonsült barátnőjével, Rothkrepf Fannival együtt többször is ellátogatott a Hacker-ház nagytermében kialakított magyar színházba, ahol annyira magával ragadta a színpadi előadások semmihez sem fogható varázsa, hogy azonnal „beleszeretett” a drámaművészetbe, s elhatározta: ő is színésznő lesz. Összeszedve minden bátorságát, felkereste Láng Ádámot, a magyar társulat egyik vezető színészét és rendezőjét, s kérte, vegye fel a színházba. Láng a tudomására hozta: csak olyan fiatal jelentkezővel foglalkozhat, aki szülői hozzájárulással érkezik a társulathoz. Édesanyja azonban sokáig hallani sem akart róla, hogy lánya színésznő legyen, s csupán egyévi unszolás, könyörgés eredményeként egyezett bele, hogy teljesüljön Róza szíve vágya. A leendő primadonna 1810. április 8-án lépett először a „világot jelentő deszkákra” Spiess Egyiptomi út, vagy így fogják az egeret című vígjátékában. Az első percekben rettenetes lámpaláz fogta el, ám hamar magához tért, s született tehetségként olyan remek alakítást nyújtott, hogy a közönség többször is megtapsolta. Ám még az előadás előtt, a színlap kiírásakor megmagyarosították a nevét, így Schenbach helyett Széppataki Rózaként vonult be a színművészet történetébe.

A Rondellától az ekhós szekerekig

Tapasztaltabb kollégái révén egyre tökéletesítette színpadi játékát, ének- és tánctudását, testtartását (ebből a célból hosszú ideig a hátán átfutó bőrövet viselt felsőruhái alatt), valamint a kiejtését. A sok tanulás miatt sokszor éjszaka is próbálta a szerepeit, de vasszorgalma révén elérte, hogy első fellépését követően állandóan a színpadon szerepeljen. A sok gyakorlás eredményeként színészi képessége sokrétűen kibontakozott, zenei érzéke kicsiszolódott, énekhangja pedig megerősödött. 1812-ben azonban megnyílt a kitűnően felszerelt Pesti Német Színház, azzal a nem is titkolt céllal, hogy folytassa a magyar főváros elnémetesítését, s a megnyitó ünnepségen – amolyan dekorációként – a magyar színészeknek is fel kellett sorakozniuk a színpadon, ám Széppataki Róza felcsattant: „Hát a magyar statisztája legyen a németnek?” S beteget jelentve, a társulat egyedüli tagjaként, csak azért sem vett részt az előadáson. Az új színház megnyitásával viszont felszabadult a korábban egy német társulat által használt Rondella, a középkori pesti városfalból megmaradt, színházzá átalakított körbástya, melynek felszereltsége sok kívánnivalót hagyott maga után, s a magyar színészek alig bírták a versenyt a pompásan kialakított német teátrummal. Azért akadt néhány sikerük, mint például a Széppataki Róza parádés alakítása révén a közönség kedvencévé vált, szerb tárgyú, pattogó szerb népdalokkal ékesített, Cserni György c. színdarab. Az egyre híresebbé váló művésznőnek pedig olyan kitartással udvarolt egy színésztársa, Déry István, hogy Róza feleségül ment hozzá, ám hamar kiütközött a férj zsarnoki természete, így a fiatalasszony a báró Prónay családnál nevelőként dolgozó Prepeliczay Samu mellett talált boldog szerelmet, mely egy évtizedig elkísérte.

1815-ben a városrendezési tervek során lebontásra ítélték a Rondellát, s a Benke József és Murányi Zsigmond vezette társulat – tizenkét hatalmas, ponyvával letakart, ún. ekhós szekérrel – nekivágott a Pesttől keletre vivő országútnak. A színészettel szakító Déry válaszút elé állította feleségét: vagy maradjon vele, vagy folytassa a művészi pályát. Az asszony a színészetet választotta. Miskolcra utaztak, ahol nagyon kedves fogadtatásban részesültek, ám színház híján, előbb a fogadó melletti kocsiszínben léptek fel, ahol a lovak szállása fölött alakították ki a rögtönzött színpadot, majd találtak egy nagyobb, ám rideg, fűtetlen építményt, az ún. csizmadiaszínt, ahol korábban csizmadiák árulták termékeiket, s míg télidőben a közönség legalább jó melegen felöltözhetett, addig a színészek, pláne a színésznők, bizony, fáztak. A rossz akusztikájú helyiségekben igencsak hangosan s jól artikulálva kellett elmondaniuk a szövegüket, hogy a hallgatóság megértse azt, a pislákoló faggyúgyertyák gyér fénye miatt pedig erősebb gesztikulálásra és arcfestésre kényszerültek, s nem egyszer megesett, hogy a színpadi munkások az előadások kellős közepén mentek fel a színpadra, lekoppintani a gyertyák leégett kanócait. Ám a mostoha körülmények dacára Miskolcon forrt ki Déryné énekesnői tehetsége, a prózai darabok és a dalos játékok mellett mind nagyobb sikerrel adta elő az operaáriákat is, s ő vált a társulat igazi vonzerejévé.

Aki operaegyüttest teremtett Kolozsvárott

A Miskolcon megtelepedett színészek éppen Sátoraljaújhelyen vendégszerepeltek, amikor egy Kilényi Dávid nevű színigazgató a saját vándortársulatához „csábította” Széppataki Rózát, aki új csapatánál is kitűnő színésztársakra talált, akikkel – Komárom érintésével – Pozsonyba utazott, ahol igazi színházban léphetett fel, s művelt, zeneértő közönség előtt játszhatott. A kritikusok ekkor már univerzális tehetségnek tartották, mivel egyforma tökéletességgel lépett fel vígjátékokban és tragédiákban, adott elő prózai és operaszerepeket. Magával ragadó természetességgel beszélt és mozgott, mind alt, mind magas szopránban kitűnően énekelt, s az ünnepelt olasz énekesnőhöz, Angelica Catalanihoz hasonlítva, magyar Catalaninak nevezték el. Szerződése lejárta után a székesfehérvári színtársulatnál helyezkedett el. Itt kapott levelet egy régi pest-budai barátnőjétől, Mérey Tónitól, hogy siessen a fővárosba, megmenteni a magyarok becsületét. Egy német zongoraművész ugyanis ostobaságnak tartotta a Wiener Blatt című bécsi lap azon állítását, miszerint a magyaroknak is van egy Catalanihoz fogható, tehetséges énekesnőjük, s kijelentette: Déryné úgysem merne fellépni az akkor már nagyhírű Pesti Német Színházban, ahol már nem egy előadó megbukott. Méreyék azonban megszervezték Széppataki Róza vendégfellépését, amire a művésznő is rábólintott, s két alkalommal is a publikum elé állt, melyet olyannyira sikerült elbűvölnie, hogy a teátrum vezetősége komoly szerződést ajánlott fel a számára. Ő azonban továbbra is magyarul akart énekelni, magyar színésznő akart maradni, ezért nemet mondott az ajánlatra.

1823-ban meghívást kapott a Kolozsvári Színházba, ahol lényegében ő teremtette meg az operaegyüttest. Javaslatára szerződtettek le több tehetséges énekest, erősítették meg még jobban az amúgy is kitűnő zenekart, s hívták meg Joseph Heinischt, a kitűnő német muzsikust, akiből Déryné faragott karmestert. Nemsokára már 16 opera szerepelt a színház műsorán, köztük Rossini, Mozart, Weber leghíresebb művei, melyek közül nem egyet még le sem fordítottak anyanyelvünkre, s a fiatal korában olaszul és franciául egyaránt megtanuló Déryné sokoldalúságát jelzi, hogy ő is részt vett a szövegkönyvek lefordításában. Színészi pályája alatt tíznél több darabot ültetett át nyelvünkre. 1825-ben erdélyi körútra indultak, s jellemző, hogy a színházzal „természetesen” nem rendelkező Abrudbányán egy istállóban léptek fel, ahol a gazda bivalyai éppen Déryné egyik áriája kellős közepén bődültek bele az előadásba, mely viszont ennek ellenére szép sikerrel záródott. Széppataki Róza nagyon megkedvelte Kolozsvárt, ahogy őt is a közönség, ám a részvényesek egyre rendszertelenebbül járultak hozzá a színház működtetéséhez, így a társulat 1827-ben kénytelen volt elhagyni a várost.

A kassai sikerektől a visszavonulásig

Az Erdélyi Énekes Színjátszó Társaság egy évig járta az országot, miközben a Pesti Német Színház újból megkörnyékezte, s még egy olaszországi tanulmányutat is felajánlottak számára, csak hogy elérjék: szerződjön hozzájuk, ám ő továbbra sem akart szakítani a magyar nyelvű színjátszással. Társulata 1828-ban, a Kassai Színházban lelt otthonra, s Déryné tíz évig játszott a felvidéki városban. Még ekkor is pályája csúcsán tündökölt, fejlett alakítókészsége révén repertoárja hatalmasra bővült, akadt olyan évad, amikor harminc új szerepet tanult be és adott elő, mindannyiszor fényes sikerrel. S mivel a kassai császári cenzor nyilván nem hallott a Bánk Bán betiltásáról, Melinda szerepét játszva, részt vehetett a németellenes élű, így a Habsburg-cenzúra által „feketelistára” helyezett színdarab első bemutatásában is.

1837-ben – több évtizedes küzdelem eredményeként – végre megnyílt a Pesti Magyar Színház, mely Dérynét is leszerződtette. Eleinte a fővárosban is ünnepelt primadonnaként fogadták az immár 44 éves művésznőt, ám nemsokára elmarasztaló kritikákat kapott, melyekben elavultnak minősítették játékstílusát, ezért visszatért korábbi nagy sikerei színhelyeire, Kassára, Kolozsvárra, ahol még mindig a magyar színjátszás nagyasszonyának számított. Később viszont vidéken is kritizálni kezdték művészetét, ezért 54 évesen búcsút vett a színpad világától, s csendes visszavonultságban töltötte élete utolsó évtizedeit. Csak három évvel halála előtt, 1869-ben vágott bele emlékiratai papírra vetésébe, ám munkáját nem fejezhette be. 1872-ben, 79 éves korában, álmában érte a halál. Visszaemlékezései elkészült része Déryné naplója címmel jelent meg, de már csak a művésznő elhunyta után, s lapjait forgatva, az olvasók előtt feltárul a magyar színjátszás hitelesen, színesen, érzékletesen bemutatott hőskora. (Forrás: Karcsai Kulcsár István: Így élt Déryné)

Lajos Mihály