„Legyen szabad úgy globalistának lennem, hogy közben Petőfi a kedvenc költőm”

Interjú Kocsis Zoltán karmesterrel, zongoraművésszel és zeneszerzővel

A kétszeres Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas karmesterrel, zongoraművésszel és zeneszerzővel, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar főzeneigazgatójával, a Magyar Köztársaság Érdemes- és Kiváló művészével az ungvári előadás előtti percekben beszélgettünk.

– Emlékszem egy televíziós műsorra, ahol csodagyerekként beszéltek önről: 3-4 évesen zongorázni kezdett, tizenévesen koncerteket adott. Hogyan élte meg azt a helyzetet? Mit jelentett önnek a zene?

– Nem voltam csodagyerek. Véleményem szerint a csodagyerek olyasfajta jelenség, mint például Mozart, aki – egyrészt – koraérett volt, másrészt olyat produkált, ami fizikailag és szellemileg nem várható el egy gyermektől. Az azután még nagyobb csoda, ha a csodagyerekből később csodafelnőtt válik, ahogyan Mozart mellett többek között Lisztnek is sikerült. Én nem voltam csodagyerek, amennyiben nem produkáltam olyasmit, ami ne felelt volna meg a koromnak. Ezenkívül boldog, örömteli, tökéletes gyerekkorom volt, azaz semmi olyasféléről nem tudok beszámolni, hogy bármiről le kellett volna mondanom vagy nélkülözni lettem volna kénytelen azért, hogy a hivatásomnak éljek. Ugyanúgy lejártam a térre focizni, ugyanúgy csavarogtam és jártam iskolába, mint a többiek. A zene természetesen mindent jelentett nekem, de úgy, hogy tulajdonképpen nem is tudtam róla. Később csalódást is okozott, amikor rájöttem, hogy nem mindenkinek van belső hallása, vagy nem mindenki rendelkezik abszolút hallással, horribile dictu nem is szereti mindenki igazán a klasszikus zenét. Komoly csalódások voltak ezek, mert számomra a zene akkor már életforma volt. Persze bennem is felmerült, mint minden más normális gyerekben, hogy szeretnék mozdonyvezető lenni vagy futballista, de valahogy csak visszakanyarodtam a zenéhez. Éppen ezért már meglehetősen korán nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nekem ez lesz az életpályám, ezzel fogom keresni a kenyeremet, számomra a zene marad a meghatározó közeg, illetve tevékenység.

– Felfoghatjuk ezt úgy is, hogy hivatásszerűen igyekezett tenni azért, hogy egyre több ember szeresse a zenét?

– Valóban erről szól az egész életem, csak hát nagyon megváltozott a világ az utóbbi időkben, s igen sok jelenség szipkázza el a komoly tehetségeket is a klasszikus zenétől. Lehetnek ezek esetleg a zene más ágai is, de döntően egyéb, a zenén kívüli jelenségek, tevékenységek gyakorolnak nagyon komoly hatást a mégoly tehetséges zenészekre is, vagy jelentenek a számukra igen jelentős anyagi ösztönzést. Szóval az a helyzet, hogy ebben a mai internetes, e-mailes világban meglehetősen furcsán kezdem magam érezni, furcsa reakciókat tapasztalok, s azt érzékelem, hogy felhígult a közönség.

– Milyen szerepet játszik az ön zenenépszerűsítő munkájában a Nemzeti Filharmonikus Zenekar?

– Tizenöt éve, 1997-ben vettem át a zenekar irányítását, s azt mondhatnám, hogy talán az egyetlen vagyok a magyar karmesterek közül, aki minden zenekarért lobbizik Magyarországon – és most jön tulajdonképpen a legfontosabb, az én igazi művészi krédóm –, mert engem nem is a zenekarok érdekelnek, hanem maga a zene. Azt gondolom, azzal a hatalmas erudícióval, a tehetségeknek ezzel a bőségével, amellyel a Kárpát-medence rendelkezik, nem volna szabad engedni, hogy a kultúra bármelyik ága még csak ideiglenesen is elsatnyuljon, illetőleg a zenészek külföldre vándoroljanak. Sokak szerint sok a kilenc full-time szimfonikus zenekar Budapesten, de én azt mondom, hogy ez nem igaz, mert egyrészt nagyon sok a tehetség, másrészt nagyon jók a produkciók – minden zenekar különleges gondot fordít arra, hogy a legjobbat nyújtsa. Egyáltalán nem elhanyagolható szempont az sem, hogy minden zenekarnak megvan a közönsége. A Művészetek Palotájába 1800 ember fér be, s bizony a Pannon Filharmonikusoktól kezdve, a Concerto Budapesten át, egészen a Budapest Fesztiválzenekarig minden zenekar saját publikummal rendelkezik, s teltházzal mennek a koncertek.

– Lehet egy zenekarnak nemzeti karaktere?

– Hogyne! Azt gondolom, hogy különösen manapság, amikor a nemzeti jelző meglehetősen pejoratívvá vált, illetve nagyon furcsa politikai felhangokat kap elsősorban azoknak a szemében, akik bedőlnek a magukat baloldalinak nevező „emberjogi aktivisták” szövegeinek, minden nemzetnek büszkének kell lennie a saját nemzeti sajátosságaira. Továbbmegyek: a nemzetállamok kora távolról sem járt le. Hiába próbálják mesterségesen egyesíteni a világot, azért Csehszlovákia, Jugoszlávia széthullott, a Szovjetunióról már nem is beszélve. Azt gondolom, még bőségesen maradt lehetőség a nemzeti gondolkodásban, s ennek a művészi értékekre való váltásában. Hosszú távon magam is a globalizációban hiszek, de legyen szabad úgy globalistának lennem, hogy közben Petőfi a kedvenc költőm.

– A napokban ünnepli 60. születésnapját. Von mérleget ebből az alkalomból?

– Én már akkor nagy zavarban voltam, amikor néhány éve Franciaországban át kellett vennem az életműdíjamat, mert ez valami olyasmit sugall, mintha a pályám befejezettnek tekinthető lenne, pedig úgy érzem, nemcsak hogy nem fejeztem be az életművemet, de talán a tennivalók nagyobb része még előttem áll. Ezért ha számvetést csinálok, az csak annyiban érdekes, amennyiben megtanít szembenézni a múlttal, az esetleges mulasztásaimmal, szembesít például azokkal a lehetőségekkel, amelyekkel élve jobban lehetett volna csinálni azt, amit eddig csináltam. Úgy érzem egyébként, hogy apránként azért nagyrészt meg tudtam valósítani, amit szerettem volna. Természetesen vannak terveim, de nem speciálisan ehhez a számvetéshez vagy a hatvanadik születésnaphoz kapcsolódóan, hanem általában. Egyébként, hogy ha egészen őszinte akarok lenni, akkor nem érek rá ezzel törődni, annyi a napi feladatom.

pszv