2012. május 18.

2012. május 18., 10:00 , 592. szám

A SZENT ÖTVENED VII. VASÁRNAPJA
AZ ELSŐ NICEAI EGYETEMES ZSINAT IGAZHITŰ ATYÁINAK EMLÉKE

„Dicsőített vagy te, Krisztus Istenünk, ki a földre világítók gyanánt a Szentatyákat rendelted, őáltaluk tanítván mindnyájunkat az igaz hitre. Nagyirgalmú Urunk, dicsőség néked!” Ünnepi tropár

A bizánci egyházban használt ikonokra jellemző, hogy a tér és idő törvényeit figyelmen kívül hagyják. Ugyanezt tapasztalhatjuk a Biblia olvasása közben is. A szent szerzőket nem foglalkoztatja túlságosan az események helyszíne, és a kronológiai sorrendet is nemtörődömséggel kezelik. Ellenben annál nagyobb odafigyeléssel és hangsúllyal közlik velünk a lényeget – Isten szavát.

A másik érdekes hasonlóság, hogy egyiket sem szokás megáldani. A Szentírást, mert Isten igéje az, ami minden mást megszentel. Az ikonokat pedig azért, mert alkotói, helyesebben írói, elmélyült imádsággal és a Biblia figyelmes olvasásával készítik, ami szentté teszi műveiket.

A harmadik érdekesség a kétféle időmérés, egy mérhető (amit mi, emberek használunk) és egy mérhetetlen (amivel Isten az örökkévalóságot méri).

A fenti logikát követve helyezkedik a mai ünnep a mennybemenetel és a pünkösd közé.

Jézus megígérte a Szentlelket, és apostolai szeme láttára fölment a mennybe és ül az Atyának jobbján. Az egyház várakozásban él, várjuk az ígéret beteljesedését, a Szentlélek eljövetelét. A két esemény között, mintha „hézag” keletkezne, legalábbis emberileg nézve. Ezért teret és időt hanyagolva, a zsinati atyákra, az igaz hit védelmezőire tekintünk, akik őrt állnak a két ünnep között. A keletkezett hézag így megszűnik, várakozunk, de az egyház mégis vezetve van az istenihletettségű atyák által. Istennek hatalma van megelőlegezni a megszentelést, vagy akár visszamenőlegesen szentté tenni valamit.

A tévtanokat elvetve, csatlakozzunk a zsinati atyák igazhitű tanításához. Tekintsünk Jézusra, a Fiúistenre, a hit szerzőjére, aki közelebb akarja hozni az emberek szívéhez a hatalmas, körülírhatatlan, időtlen Atyaistent. Nekünk, embereknek már nem kell rettegnünk az Istentől, hanem szeretnünk kell Őt. Jézus megmutatta a legdrágábbat, a legszentebb arcot. Az Atya arcát. Atyát adott nekünk Istenben, hogy senki emberfia, még a legelhagyatottabbnak látszó ember se érezze magát egyedül és számkivetettnek a földön. Jézusnak jóságos és emberszerető élete, emberekért vállalt szenvedése és önfeláldozása teljesen azt szolgálta, hogy megmutassa az embereknek Isten atyai arcát, és ezzel is jobban megismertesse Istent az emberekkel. (vö.: Jn 17, 1-13)

Trescsula László
mátyfalvai görög katolikus parochus