A saját kultúránk mindenek fölött való

Interjú Ferenczi Györggyel, a Rackajam együttes vezetőjével, frontemberével

2012. május 25., 10:00 , 593. szám

– Honnan ered, mit jelent az együttes neve? Racka juh + jammelés, azaz örömzenélés?

– Pontosan. Mindenképpen olyan nevet akartunk, ami jelzi a magyar közönségnek, hogy magyar zenét játszó magyar zenekar vagyunk, hiszen a külföldieknek általában tökmindegy, hogy mit jelent az együttes neve egy számukra idegen nyelven. Az örömzene adott volt, ez amúgy is igen jellemző a muzsikánkra. Ehhez adódott hozzá hungarikumként a racka juh, amelynek első ábrázolása egy Ur városából való sumér életfán maradt fenn háromezer évvel ezelőttről.

– Zenéjüket leginkább fúziós zeneként szokták meghatározni. Milyen stílusokat igyekeznek ötvözni?

– Saját magyar kultúránkat vettük alapul, amelyet a rock and roll-lal igyekszünk házasítani. Én nem a magyar népzenén nőttem fel, fiatal koromban nem is ismertem a saját népzenémet. Jimmy Hendrixet, az AC/DC-t, a Hobo Blues Band-et ismertem jól. Budapesti vagyok, Pest külvárosában, Pesterzsébeten nőttem fel több zenekarbeli barátommal, s bizony nem volt alkalmunk találkozni a saját kultúránk e jelentős szeletével. A magyar irodalommal nem volt baj, mert olyan iskolába jártunk, ahol hibátlanul megismertették és meg is szerettették azt velünk, de a magyar népzene és a néptánc valahogy nem jutott el hozzánk. Húszéves koromban véletlenül lementem egy táncházba, s amit ott tapasztaltam, az villámcsapásszerű élmény volt a számomra. Annyira megérintett ez a kultúra, hogy azóta is azon dolgozom, hogy minél jobban megismerjem. Nem akarok autentikus népzenész lenni, már csak azért sem, mert ezen a területen Magyarországon és a határon túl is olyan nagyságok vannak, akiket akkor sem tudnék utolérni, ha ezt tűzném ki célomul. Azt se akarom letagadni, hogy blues-zenész vagyok. Azt viszont fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a saját kultúránk mindenek fölött való, iszonyatosan fontos dolog. Szórakoztató zenét játszunk a magunk módján, amelynek alapja a rhytm&blues és a magyar népzene egy bizonyos ötvözete, méghozzá úgy, hogy ezenközben igyekszünk inkább kitárni az ajtókat, semmint bezárni, tehát minden zenét szeretünk, ha jól játsszák. Vagyis számunkra nemcsak a blues és a népzene létezik, hanem a funky, a reggae, a soul meg a többi. Lehetőség szerint ragaszkodunk az akusztikus hangzáshoz, csak úgy muzsikálgatunk, ahogyan a Jóisten ember és hangszer között megteremtette a kapcsolatot. Szerencsére ennek a zenének a 21. században is van egy olyan formája, amely még mindig inkább akusztikus, semmint elektromos, s nekünk ez jön be a legjobban.

– Milyen közönséget vonz ez a fajta zene?

– Őszintén szólva fogalmam sincs. Nyilván vannak közöttük, akik az angolszász zenei világ, a blues felől közelítenek hozzá, s azon morogtak kezdetben, hogy miért van benne népi hegedülés, meg olyan népzenét kedvelők is, akiknek eleinte a blues csengett szokatlanul a népi dallamok között. Én erre azt mondom, hogy egyrészt moroghatnak nyugodtan, demokrácia van, másrészt meg tudniuk kell, hogy mi mindenkit nagyon szeretünk. Az évek bizonyították, hogy nem divatból járok táncházba 1989 óta, s nem divatból játsszuk ezt a zenét. Ma már a munkánk beszél helyettünk. Kétségtelen, hogy az a piciny lépés, amely a zenéket és a kultúrákat elválasztja egymástól, nagyon könnyen megtehető, de nagyon nagy bátorságot igényel. Mi ezt a lépést igyekszünk az új dolgokba vakmerően fejest ugorva újra és újra megtenni. Az eredmény egy teljesen új valami, aminek nemcsak a stílusát, de a közönségét sem egyszerű körülírni. A legjobban azt szeretjük, az az igazi kritika, ha teljesen idegen közönség előtt léphetünk fel, olyanok előtt, akik még nem hallották a zenénket, mint például most Ungváron. Ha felállnak az emberek és kimennek, akkor valamit nagyon elrontottunk, ha viszont megtapsolják a produkciónkat, akkor jó úton járunk. Az embernek egyébként nagy szüksége van az ilyen egyértelmű bírálatra.

– Ha jól látom, előszeretettel zenésítenek meg verseket. Miért?

– Nem akartam, talán nem is tudtam volna továbblépni a hagyományos blues-szövegeken. Amit a budapesti éjszakáról el akartam mondani a magam módján, azt pályafutásom első 10-15 évében gyönyörűen elmondtam. De a Jóisten figyel azokra, akik rendesen dolgoznak, így került az utunkba Petőfi Sándor, aki egy kicsit jobb szövegíró, mint bárki. Aztán kiderült, hogy ez egy kapunyitás. Ma már számos költő verseivel foglalkozunk, s valószínűleg meg is maradunk ennél a gyakorlatnál. Nekem nagyon tetszik, hogy bizonyos élethelyzeteket 100-150 évvel ezelőtt megírt a költő – például Petőfi vagy Ady –, s e versek parádésan alkalmazhatók az én mai élethelyzeteimre. De ilyen a kevésbé ismert Gérecz Attila költészete is. A verseire írt lemezünk egyébként a közeljövőben jelenik meg. Kortárs költőkkel is szándékunkban áll foglalkozni, akik viszont azért szenzációsak, mert ugyanabban a világban élnek, amelyben mi, s ezt gyönyörűen meg is írják.

– Mit szólnak a megzenésített versekhez a külföldi fesztiválokon?

– Nagyon szeretik őket, bár nem értik. Valójában nemigen foglalkozunk ezzel, hiszen elmúlt az angolszász hegemónia. Amióta létezik a world music kategória, azóta, hála a Jóistennek, nem kell többé rossz angolsággal énekelnie minden egyébként kiváló európai előadónak. Mindenki a saját anyanyelvén futhat be karriert a világon. Ez azért is üdvözlendő dolog, mert például a lengyelek azt mondják, hogy a lengyel után magyarul szeretnek a legjobban zenét hallgatni; jobban, mint angolul, mert nagyon bejön nekik a magyar nyelv ritmikája. Egyébként nem érdekel, hogy értik-e vagy sem, hogy mit énekelek. Magyar énekes vagyok, inkább énekelek jól magyarul, mint rosszul angolul. A pályám úgy alakult, hogy jól beszélek angolul meg németül is, de ez nem változtat azon, hogy soha nem leszek hiteles angol nyelvű énekes, csak magyar. Ugyanakkor azt se feledjük, hogy maga a zene, meg a kisugárzása annak, amit az ember a színpadon művel, az univerzális, határok nélküli. Abban bízunk, hogy a zenét, a zenénket mindenki érti, mindenki meg tudja szeretni. Muzsikáltunk például araboknak is Kairóban, akik pirosra tapsolták a tenyerüket.

– A jelek szerint sokat jelent önnek a zene…

– Az én életemben minden a muzsika miatt van. Ez határozza meg a kapcsolataimat, a családomat. Úgy érzem, nagyon nagy szerencsém, hogy így alakultak a dolgok, s el sem tudom képzelni, hogy másképpen is lehetne. Örülök, hogy a muzsika irányítja az életemet, mert ez egy tiszta dolog, s így talán én is viszonylag tiszta maradhatok egy olyan korban, amikor nagyon nehéz tisztának maradni.

szcs