A rádiócsillagászat egyik megteremtője

Ma, a XXI. század elején már természetesnek vesszük, hogy szerte a földgolyón rádiótávcsövek ezrei fürkészik a világegyetemet, vizsgálva a Tejutat alkotó 200 milliárd csillag, a fényévek millióira, sőt milliárdjaira keringő távoli galaxisok, valamint a még mindig alig ismert, a csillagvárosoknál jóval kisebb méretű, csillagszerű, ám egész galaxisok energiáját szerteszóró, rejtélyes kvazárok rádiósugárzását, hogy egyre pontosabb képet alkossunk az univerzumról. S büszkék lehetünk rá, hogy a rádiócsillagászat egyik megteremtője is egy magyar fizikus, Bay Zoltán volt.

„Ha felmásznék a toronyra, meg tudnám-e tapogatni a Holdat?”

A leendő tudós 1900. július 24-én született a Békés megyei Gyulaváriban, a község új református templomát felépíttető Bay József lelkipásztor fiaként, s már zsenge korában lenyűgözte a csillagmiriádokkal ékes égbolt fenséges látványa. Mint visszaemlékezéseiben lejegyezte, miközben esténként, a parókia ablakán kitekintve látta „elsétálni” a Holdat a templomtorony mögött, gyermeki naivitással azt kérdezte a felnőttektől: „Ha felmásznék a toronyra, meg tudnám-e tapogatni a Holdat?” Tízévesen pedig magával ragadta a Föld mellett 76 évenként elhaladó Halley-üstökös látványa, éjjelente alig tudott elszakadni az égitest szemlélésétől, mely hatalmas, ragyogó csóvával világított bele az égbolt sötétjébe.

Szülőfaluja elemi iskolájának a befejezése után a Debreceni Református Kollégium padjait koptatta, s büszkeséggel töltötte el a gondolat, hogy Magyarország egyetlen, akkor már 450 éve folyamatosan működő főiskolájában tanulhatott, ahol már kétszáz évvel korábban, elsőként tértek át a magyar oktatási nyelvre, s igazi demokratikus szellem uralkodott a falak között, a foglalkozásokon – még a vallástanórákon is – fesztelen viták folytak a tanárok és a diákok között. S bár a kollégista nem tehetett gúnyos, illetve rosszindulatú megjegyzést az oktatóra, az utóbbi – ha tévedett – neheztelés nélkül elismerte a hallgató igazát. A tudományok elsajátítása mellett pedig a diákok szívébe csepegtették a művészet szeretetét (Bay Zoltán például kiválóan megtanult zongorázni), s erkölcsös nevelésben is részesítették őket. Debrecen után Budapestre vezetett az útja, ahol a Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett diplomát, tanársegéd lett az univerzitás elméleti fizikai tanszékén, s 1926-ban megvédte doktori disszertációját az akkor még fiatal tudományágnak számító atomfizika tárgyköréből. Ösztöndíjjal további négy évig tanult a kvantum- és az atomfizika akkori fellegvárának számító Berlini Egyetemen, ahol további három évig dolgozott a fizikai–kémiai intézetben. Hazatérése után a részben amerikai érdekeltségű budapesti Tungsram cég kutató-fejlesztő laboratóriumának a vezetője lett, 1938-ban pedig megszervezte a Budapesti Műegyetem atomfizikai tanszékét, létrehozta az elemi részecskék vizsgálatával foglalkozó első magyarországi gyorsítóberendezést, s 1941-ben (négy évvel az első atombomba felrobbantása előtt!) megszívlelendő kijelentéseket fogalmazott meg a Természettudományi Közlönyben: „Lehetséges, hogy energia szabadítható fel az atommag-reakciók láncolatával. Vajon elég bölcs lesz az emberiség, hogy megakadályozza ennek nem várt és nem kívánatos következményeit? Nemcsak azt kellett megtanulnunk, hogyan gyújtsunk tüzet, hanem azt is, hogyan oltsuk el a tüzet…”

Az atomfizikában való elmélyedés mellett, az 1940-es években, Dallos György fizikus kollégájával együtt kifejlesztette a nagyenergiájú fotonok (fényrészecskék) jelzésére szolgáló, kiváló műszernek bizonyuló fotonelektron-sokszorozót. S később – már amerikai emigrációjában – e berendezéssel elért eredmények felhasználásával, az elektronok és a fotonok ütközésének a mérésével a legtökéletesebben igazolta az energia megmaradásának a törvényét, ami az egyik legfontosabb fizikai törvényszerűségnek számít. Eredményét máig sem múlták felül.

A légvédelmi lokátoroktól a Hold- és a Napradar-kísérletekig

1942 végén, a romló hadihelyzet és a várható légitámadások miatt a Hadi Műszaki Tanács javaslatára, a Honvédelmi Minisztérium megbízásából a Tungsram kutató-fejlesztő laboratóriumában – Bay Zoltán vezetésével – lokátorfejlesztő csoportot hoztak létre, melynek első radarja 1943. de­cember 20-án kezdett működni Sári község közelében, a második lokátort pedig Jászkisér mellett állították fel, mellyel már 500 km-ről észlelni tudták a támadó bombázókötelékeket, sőt ideális légköri körülmények mellett 800 km-ig is „elláttak”, a Borbála fedőnevű radarokat pedig 40 mm-es kaliberű légvédelmi gépágyúk futóművére telepítették. Így Bayék is jelentős szerepet játszottak abban, hogy a honi légvédelem minél hamarabb felfedezze a szovjet és a szövetséges repülőkötelékeket, a légvédelmi lövegek és gépágyúk akár éjszaka is sikeresen tűz alá vehessék a támadókat, s támogatták az elfogó vadászgépek küzdelmét. 1944-ben azonban már csak a német kényszerszövetséggel való szakítás menthette volna meg Magyarországot a még hatalmasabb méretű háborús pusztításoktól, így Bay Zoltán is belépett a náci Németországgal szembeni ellenállási mozgalomba, a Horthy Miklós kormányzó által szervezett kliugrási kísérlet elősegítése végett pedig rádióadót szerkesztett a Budapest és London közötti titkos tárgyalások lebonyolítására. Az 1944. október 15-i nyilas puccs azonban véget vetett a kiugrási reményeknek.

De még előbb, 1944 márciusában a kiváló fizikus felvetette, hogy a légvédelmi lokátorok előállítása mellett kezdjék meg a Holdradar-kísérleteket. Ezekre – a hadi feladatok mellett – csak a lokátorok hazai gyártásának kormánybiztosa, Jáky József alezredes adhatott engedélyt, aki szintén érdeklődött a természettudományok iránt, így rábólintott az ötletre. (A sors iróniája, hogy a derék katonatiszttel is egy légitámadás végzett.) A Holdradar-kísérlet akkoriban forradalmi ötletnek számított, mert még senki sem volt biztos abban, hogy egyáltalán lehetséges-e mikrohullámú rádiójeleket sugározni a kozmoszba, s még ha ez sikerülne is, visszaverődnének-e az antennához a 380 ezer kilométerre keringő Holdról az elküldött jelek. Az első kísérletek sikerteleneknek bizonyultak, mert bár a radar által kibocsátott rövidhullámok elérték égi kísérőnket, a világűr rádiózajában elvesztek az onnan visszatérő jelzések. Bay azonban nem adta fel a tervét, kidolgozta a jelenkori rádiócsillagászatban is használt jelösszegzési módszert, mellyel már sikeresen megismételhették volna a kísérletet, ám a történelem közbeszólt: a nyilasok feloszlatták a Bay-tudóscsoportot, majd következett Budapest ostroma, a főváros eleste után pedig, 1945-ben a szovjetek – háborús jóvátétel címén – minden mozdítható berendezést elraboltak az elektronikai ipar élvonalához tartozó Tungsramból, köztük a lokátorokat is. S jellemző a kifosztást végző katonák barbárságára, hogy miközben a gyár szellemi alkalmazottai és fizikai dolgozói által egyaránt használt, fedett üzemi teniszcsarnokban tanyáztak (ennyit a „kizsákmányoló tőkésekről”), nem messze az étkező- és fekvőhelyüktől végezték el a biológiai szükségleteiket. A gépeket konténerekbe rakó magyar munkások azonban a maguk módján visszavágtak a helyiség összerondításáért: összesöpörték, titokban egy konténerbe rakták, s visszaszállíttatták a Szovjetunióba a megszállók anyagcsere-végtermékeit.

A Tungsram leszerelése után, 1945 nyarán újrakezdődtek a Holdradar-kísérletek, hosszadalmas munkával egy új, hatalmas, 8x6,5 méteres síkradart állítottak össze, továbbá elkészítették a vevőberendezéseket. A kísérleteket csak éjjel végezhették, mert a rádiócsőgyártásban használt berendezések által keltett zaj zavarta az észleléseket. 1946. február 6-án éjjel azután megtörtént az áttörés: sikeresen felfogták az égi kísérőnkről visszaverődő rádiójeleket. Ezzel megvalósult Bay gyermekkori álma: ha nem is a kezével, de mikrohullámokkal megérintette a Holdat. A tudós már másnap, egy sebtében összehívott sajtókonferencián bejelentette sikerét, s indokolt is volt a sietsége, mivel az amerikai John. H. De Witt ezredes 1946. január 10-én már sikeres Holdradar-kísérletet végzett el. A tudományos közvélemény azonban tisztában volt vele, hogy míg az amerikai kutató egy háborús pusztításokat nem szenvedett országban dolgozhatott, addig Bay Zoltán a világégésből épphogy magához ocsúdni kezdő Magyarországon érte el a maga kiemelkedő eredményeit, így kettőjüket tartják a rádiócsillagászat szülőatyjainak. A Hold után pedig a magyar fizikus még messzebbre, a Napra irányította jókora lokátorát, s elsőként készített radarfelvételeket központi csillagunkról.

Kémregénybe illő szökés

1947-ben – szovjet támogatással – a kommunisták vették át az uralmat Magyarországon, s hatalomátvételük után a kizárólagos hazai tulajdonban lévő cégek mellett a részben amerikai érdekeltségű vállalatokat is államosítani akarták. Az USA viszont formailag még a Szovjetunió szövetségesének számított (bár már nem sokáig), ezért a kommunistáknak „bizonyítékokat” kellett találniuk arra, hogy a gyárak vezetői „szabotálják” a termelést, így többüket is koncepciós perbe fogták, s a „népbíróságok” nemegyszer halálos ítélettel sújtották a „bűnösöket”. Mivel az Egyesült Izzóvá átnevezett Tungsram is részben amerikai tulajdonú üzem volt, így Bayt is hol megfélemlíteni akarták – megesett, hogy éjszakánként az Andrássy út 60-ba szállították, s rendőri kihallgatásnak vetették alá –, hol elhúzták előtte a „mézesmadzagot”, hogy jó állást kapva fegyverkísérleteket végezhet a Rákosi-rezsim, valójában pedig a mögötte álló Szovjetunió számára. Ő azonban semmiképp sem akart részt venni a kommunista diktatúra fegyverkezési programjában, ezért a szökés mellett döntött. 1948 májusában tudományos konferencián kellett részt vennie az Ausztria egészéhez hasonlóan négyhatalmú ellenőrzés alá vont Bécs szovjet szektorában, várandós feleségét, Hercegh Júliát azonban nem engedték vele kiutazni, hogy túszként használhassák fel a fizikus esetleges megszökésének a megakadályozására. Bay viszont titokban, amerikai ismerősei révén kapcsolatba lépett a CIA-val. Így amint a konferencia egyik szünetében – úgymond, levegőzni – kisétált az épületből, az Egyesült Államok által uralt szektorból átviharzott egy személygépkocsi, s mire a szovjetek felocsúdtak, a tudós már amerikai barátai vendégszeretetét élvezte. Közben, még elutazása előtt, embercsempészekkel megbeszélte hitvese eljuttatását Ausztria amerikai ellenőrzés alatt álló részébe, ami sikerült is, s a házaspár az USA-ba emigrált.

A magyar fizikus Washingtonban telepedett le, a kísérleti fizika professzora lett a George Washington Egyetemen, majd 1955-től 1972-ig az Amerikai Nemzeti Szabványügyi Hivatalban foglalkozott a fizika több szakterületével. Felismerte, hogy a fénysebesség alapján lehet a legpontosabban meghatározni a távolságegységeket, 1965-től évtizedekig küzdött igaza elismertetéséért, s végül elérte, hogy 1983-ban, Párizsban, A Súlyok és Mértékegységek Nemzetközi Konferenciáján elfogadják megállapítását, miszerint a méter a fény által a vákuumban (légüres térben) a másodperc 1/29979456-od része alatt megtett út hossza. Ma is világszerte ezzel a definícióval határozzák meg a métert.

A hidegháború enyhülésével, majd megszüntével hazájában is rehabilitálták. 1992. október 4-én hunyt el az amerikai fővárosban, ám végakaratának megfelelően hamvait hazaszállították, s az egykori gyulavári papfiú szülőfaluja temetőjében várja feltámadását.

Lajos Mihály

(Források: Bay Zoltán Az élet erősebb, Mészáros Sándor A Hold válaszolt, Wikipédia)