Aki nagyszabású expedíciót vezetett Ázsiába

A könyvtáralapító gróf Széchényi Ferenc, illetve örököse, „a legnagyobb magyarnak” nevezett Széchenyi István mellett a nagyközönség kevésbé ismeri a Lánchíd építtetőjének az idősebbik fiát, Széchenyi Bélát. Pedig a nagynevű történelmi famíliából kikerült főnemes igen sokoldalú személyiség volt, aki apjához és nagyapjához hasonlóan a nemzet javára kamatoztatta vagyonát, s tudományos érdeklődésének köszönhetően megannyi új ismerettel gazdagodott a tudomány több szakterülete.

Pest-Budától az Atlasz-hegységig

Sárvár-felsővidéki gróf Széchenyi Béla 1837. február 3-án, Pest-Budán látta meg a napvilágot Széchenyi István és hitvese, Seilern Crescence gyermekeként. A magas színvonalú oktatást nyújtó Soproni Evangélikus Gimnáziumban szerzett érettségi bizonyítványt, majd jogot és államtudományt tanult a Berlini, valamint a Bonni Egyetemen, felsőfokú tanulmányai elvégzését követően pedig beutazta Angliát, Franciaországot, Svájcot, Itáliát és a Balkánt. S ő csempészte ki Nagy-Britanniába apja németül írt, Ein Blick (egy pillantás) című vitairatát, melyben „a legnagyobb magyar” élesen támadta az Alexander Bach osztrák belügyminiszter által fémjelzett, Magyarországot a Habsburg Birodalomba beolvasztani akaró, önkényuralmi rendet. A mű meg is jelent Angliában (természetesen álnéven), s nagy vihart kavarva, hozzájárult a Bach-rendszer bukásához. Széchenyi Béla 1861-ben reformpárti országgyűlési képviselő lett, ám a császári hatalom túlságosan ellenzékinek találta, s feloszlatta az országgyűlést, a volt képviselő pedig a következő esztendőben, gróf Károlyi Gyulával együtt áthajózott az Atlanti-óceánon, s bejárta az Egyesült Államok, valamint Kanada keleti parti nagyvárosait. Ottani benyomásait összehasonlította a hazai viszonyokkal, s Amerikai utam című könyvében rámutatott a Pest-Budán tapasztalható elfogadhatatlan közállapotokra: az utcák piszkosságára, elhanyagoltságukra, a kórházak elégtelen felszereltségére, a bennük uralkodó túlzsúfoltságra, illetve arra, hogy az elmebetegekkel is úgy bánnak, mint a köztörvényes bűnözőkkel. A kritika mellett pedig sorba vette a magyar főváros fejlődéséhez elengedhetetlen tennivalókat, melyek évek múltán meg is valósultak.

Szenvedélyes vadászként, 1867 és 1870 között három vadászexpedíciót szervezett Algériába, az Atlasz-hegységbe, melyekről az akkor még létező, ám 1920-ra kihalt észak-afrikai oroszlán-alfaj, a berber oroszlán pompás trófeáival tért haza, s a Vadász- és Versenylapban közölt leveleiben be is számolt a legforróbb kontinensen átélt kalandjairól. 1870-ben feleségül vette élete egyetlen szerelmét, a gyönyörű Erdődy Hanna grófnőt, aki két kislánnyal ajándékozta meg, ám két év múlva életét vesztette. Férje svédországi vörös gránitból készített, meghatóan szép síremléket emeltetett hamvai fölé, mely a nagycenki kastély közelében, a Fertő-tavat szegélyező Bozi-dombok fokán áll.

Régészeti feltárások a kiszáradt tómederben

A gróf a munkálatok idején nemegyszer lesétált az akkor apadóban lévő Fertő-tó partjára, s különös kerámiatöredékeket vett észre a meder kiszáradt déli részén. Érdekelni kezdte a vízmedencét övező vidék múltja, s 1874-ben régészeti expedíciót szervezett annak feltárására. Az ásatások során az írásos történelem előtti időkből származó cserépedény-darabokra, illetve őskori marokkövekre (szakócákra) bukkantak, mely utóbbiakat a korai és a középső kőkorszakban élt emberek használtak a zsákmányállatok elejtésére. A felfedezésről – Kőkori lelet a Fertő tava medrében címmel – tanulmányt írt, mely német és francia fordításban is megjelent. Az archeológiai kutatás mellett pedig magát a tavat is tanulmányozta, s megállapította, hogy annak vízszintje – rövidebb és hosszabb időszakokban – gyakran ingadozik.

Irány – kelet!

A XIX. században a magyar tudományos közvélemény nagyfokú figyelemmel fordult Ázsia felé, nem kis mértékben nemzetünk eredetének a tisztázása végett (ne feledjük: akkoriban javában dúlt a harc a magyarság finnugor, illetve török származását valló tudósok között, mely küzdelem teljes mértékben még ma sem záródott le). A különböző tudományágak iránt egyaránt érdeklődő Széchenyi Béla pedig elhatározta, hogy nagyszabású keleti felfedezőutat szervez a dél-, kelet- és belső-ázsiai nyelvek vizsgálatára, valamint az európai tudomány által még alig ismert területek feltérképezésére, földtani, zoológiai és botanikai kutatásukra. A gróf felkérésére az expedíció tagja lett Szentkatolnai Bálint Gábor orientalista, aki népünk keleti eredetét kívánta bebizonyítani, Lóczy Lajos geológus, valamint Gustav Kreitner osztrák katonai térképész. A kutatócsapat 1877. december 4-én, az osztrák Polluce gőzös fedélzetén hajózott ki a trieszti kikötőből, s a Szuezi-csatornán átkelve érte el az indiai Bombayt, ahol az expedíció tagjai különváltak. Szentkatolnai Bálint Gábor a dél-indiai dravida nyelveket tanulmányozta, s arra a ma már végleg bebizonyított következtetésre jutott, hogy a dravidák ősei Közép-Ázsiából vándoroltak le délre. Az elsősorban zoológiai gyűjtőként tevékenykedő gróf Mysore tartományban tigriseket és indiai elefántokat lőtt ki, majd a Nilgiri-hegységben folytatta vadász- és gyűjtőútját, Lóczy Lajos pedig Kalkuttában, a Bengáli Ázsiai Társaság könyvtárában megtalálta Kőrösi Csoma Sándor elveszettnek hitt önéletrajzát és addig publikálatlan kéziratait. Ezt követően behatolt a hét-nyolc kilométer magas hegyóriásokban bővelkedő Himalájába, s elkészítette a Bhutan, Szikkim és Tibet által határolt terület részletes geológiai térképét.

1878 márciusában Kalkuttában találkoztak egymással az expedíció tagjai, kutatásokat folytattak a nagy burmai folyam, az Irrawaddy deltavidékén, majd Szingapúrba hajóztak. Innen Kreitner és Szentkatolnai Bálint Gábor Sanghajba utazott, míg Széchenyi Béla és Lóczy Lajos kitérőt tett Indonéziába (akkori nevén Holland Kelet-Indiába), konkrétan Jáva szigetére, ahol a geológus feljutott a Merapi tűzhányó csúcsára, míg főúri társa a Preange vulkán krátereinél végzett megfigyeléseket, s jávai orrszarvúk vadászatával bővítette az expedíció állattani gyűjteményét. Ezután Sanghajba vitorláztak, s itt értesültek róla, hogy Bálint Gábornak – betegsége miatt – haza kellett utaznia, így nem tanulmányozhatta Belső-Ázsia török népeit, akik között fellelni remélte a magyarság rokonait. A nagy kínai kikötővárost elhagyva Széchenyi – Kreitnerrel együtt – áthajózott Japánba, ahol megmászták a szigetország legmagasabb hegyét, a 3776 méteres magasságba tornyosuló Fudzsijamát (a gróf volt az első magyar, aki a japánok szent hegyének a csúcsára tehette a lábát), majd visszatértek az óriási kiterjedésű távol-keleti államba, s Lóczyval együtt útnak indultak Belső-Ázsia felé.

A Dél-Kínai-tenger partjától a Tarim-medencéig

Tizenöt hónap alatt csaknem tizennégyezer mérföldet tettek meg, bejárva a Csinglinsan-hegységet, a Góbi-sivatagot, valamint Kína nyugati tartományait, Kanszut, Si-shuant és Jünnant, ahol Kreitner – térképészeti felméréseivel – pontosította a területek földrajzi fekvését. Szinganfuba érve, Széchenyi Béla részletes másolatot készített a városban található híres nesztoriánus keresztény sztélé (emléktábla) feliratáról. A nevezetes emlékkövet már 1626-ban felfedezte a térítői munkát végző J. Heller jezsuita szerzetes, ám az általa készített másolat nem volt elég pontos, így csak a magyar főúr munkája nyomán igazolódott be, hogy a lelet valóban a Kr. u. IV. századból származik, s hogy a kereszténység keleten elterjedt irányzata, a nesztorianizmus már 1700 évvel ezelőtt megjelent Kínában. Emellett a nyelvészet világában is járatos gróf tanulmányozta a tangut és a szi-fan nyelvet, s rövid összehasonlító szótárt állított össze ezekből és a tibeti nyelv szavaiból, bebizonyítva, miszerint a tangut a tibeti nyelv egyik dialektusa.

Az expedíció felkutatta a világ egyik leghatalmasabb folyama, a Jangce felső folyásánál húzódó hegyvidéket, mely mindaddig teljesen ismeretlen volt a nyugati tudomány számára. Majd a Tarim-medencében felkeresték a buddhizmus egyik legszentebb helyét, a Tunhuang város mellett elterülő barlangrendszerben kialakított Ezer Buddha Templomát. Leírták az itt található, magas művészi értékű Buddha-szobrok egyedi stílusjegyeit, hazatérve pedig felhívták a figyelmet az egyedülálló műalkotásokat fenyegető veszélyekre: a nem megfelelő felügyeletre és a szakszerűtlen restaurálási próbálkozásokra. Eljutottak Belső-Ázsia egyik legnagyobb tavához, a Kuku-Nórhoz, majd a Tarim-medence több hónapig tartó vizsgálata után délnek fordultak, Indiába érve, Bombayben hajóra szálltak, s értékes néprajzi és természettudományos gyűjteménnyel tértek haza 1880-ban. Az emlősökből, madarakból, kétéltűekből, rovarokból és puhatestűekből álló zoológiai anyag egy addig ismeretlen állattani nemet, egy alnemet, 109, Széchenyiék által felfedezett fajt és 11 alfajt tartalmaz, a botanikai gyűjtésekkel pedig egy növénytani nem, 16 faj és hét alfaj felfedezésével gazdagították a tudományt. Az antropológiai és nyelvészeti vizsgálatok mellett pedig roppant értékeseknek bizonyultak Lóczy Lajos földtani kutatásai. (Az utóbbiakkal sorozatunk egy következő, a kiemelkedő tehetségű magyar geológust bemutató részében részletesebben is foglalkozunk – L. M.) A XIX. század legsikeresebb magyar felfedezőútjáról az expedíció szervezője – Széchenyi Béla gróf kelet-ázsiai útjának tudományos eredménye címmel – könyvet is írt, s érdemei elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választották.

A Fertő-tó védelmében

Az 1800-as évek végén tervezet született a Fertő-tó lecsapolására és mezőgazdasági művelésbe vételére. Széchenyi Béla azonban – közel félévszázados, Fertő-menti gazdálkodásának a tapasztalatait leszűrve, három röpiratában tagadta a földművelésügyi minisztérium által kiküldött bizottság jelentésének azt az állítását, mely szerint a kiszárított meder nem egészen kétharmad része alkalmassá tehető a mezőgazdasági termelés számára. S további ellenérvként hozta fel, hogy a tó víztömege egyrészt a vidék éghajlatától is függ, ugyanakkor szabályozza is a környező terület mikroklímáját.

Hozzáértő gazdaként élete végéig maga vezette, és jól kezelte birtokait, nagy gonddal ápolta a nagycenki kastély növényritkaságokkal ékes parkját. Emellett a közművelődést is pártolta, több saját kötetével együtt a Soproni Irodalmi és Művészeti Körnek ajándékozta édesapja könyvtárának egy részét. A kiadványok jelenleg is Sopronban, a Széchenyi István Városi Könyvtárban találhatók. Szellemi frissességét haláláig megőrizte, nagyon kedvelte a sakkot, gyakran és ügyesen játszott a Nemzeti Kaszinóban is. Egy sakkozással eltöltött este után támadta meg az első világháborút követően az egész Földön végigsöprő spanyolnátha, s a megbetegedés következtében 1918. december 12-én jobblétre szenderült.

Lajos Mihály