Hol elfogadott a „magyarkodás”?

2012. július 13., 10:00, 600. szám

A sors kegyelméből megadatott nekem az idei évben, hogy valódi, igazi tavaszban lehessen részem. Ez mostanság, amikor az évszakok már annyira összemosódtak, hogy lehetetlen észrevenni az őket elválasztó határt, igazi élménynek számít. Ahhoz, hogy az ember újra felfedezze a tavaszt, adott esetben a május igazi arcát, bizony nagyon messzi utat kell megtenni. Mondjuk, el kell utazni Észtországba, ahogyan azt egy családi ünnep alkalmából én is megtettem. Oda, a távoli Csúd-tó partjára, ahol balzsamosan tiszta, langyos, virágillattól volt terhes a levegő, mámoros kedvvel énekeltek a csalogányok a nyúlfarknyi, sápadt éjszakákban és a selymes zöld pázsiton ülve nem győztem számolni, hányat szól a kakukk. Szóval csodálatos volt!

Nekem mégis az volt utazásom legemlékezetesebb pillanata, amikor rokonom minden kényelemmel berendezett modern, fából épített házát övező parkszerű udvarába befordult velünk az autó, – tehát valóban megérkeztünk, magunk mögött hagyva a távoli Tallinnt, a repteret, – s mi, elsőként a fiaimmal és a velünk jövő baráti házaspárral nem a házba mentünk be, ó nem! Legelőször is a sziklakert mellett nyújtózkodó magas, hófehér zászlótartó oszlopra vontuk fel a magyar nemzetiszínű lobogót és elénekeltük a himnuszt. Mert az én magyarnak született és magát mindmáig magyarnak valló rokonom így kívánta tudtul adni az őslakosoknak, hogy a távoli Magyarországról megjöttek a rokonai. S könnyes lett a szemünk, mikor észrevettük a kerítésnek számító sövényen túl az időközben összegyűlteket, a csendben és meghatott arccal álldogáló, ott élő észt férfiakat és nőket. Büszkeség sugárzott az arcokon: az ő polgármesterüknek vannak itt a rokonai! S a zászló végig lobogni fog a szélben, amíg itt tartózkodnak, majd csak az elutazásuk előtt vonják le… Ez így szokott történni minden esetben, számukra így természetes. Hiszen ezek az emberek, az Észtföldre származott magyar állatorvost nemrégiben harmadszor is megválasztották a maguk polgármesterének. Aki már eddig is nagyon sokat tett a szerteágazó, hosszan elhúzódó település érdekében: Európa szintű, modern, számítógéppel, internettel tökéletesen felszerelt bentlakásos középiskolát építetett; a középületekbe, lakóházakba bevezette a földfűtést, így az emberek télen fillérekért melegszenek; a művelődési házban a könyvtáron kívül a helyi múzeum is helyet kapott; az itt lévő sportcsarnokba jár edzeni az észt kosárlabda-válogatott; épül a játszótér meg egy mesterséges tó, s mellette a több holdas szabadidőpark. Nevét nemcsak az észt minisztériumokban ismerik, hanem az ott működő külföldi diplomáciai kirendeltségeken is. Mi a születésnapját mentünk megünnepelni, és jó volt látni a sok köszöntő írást, amit Tallinnból, a politikusoktól és a külföldi képviseletektől kapott. Aki tudott, meghívott vendégként, személyesen is megjelent az estélyen, aki nem, az nagyon szép szavak kíséretében kimentette magát. Kivéve a magyar konzult, akit a rokonom külön meghívott. A magyar konzulátus irodavezetője ugyan felhívta telefonon a rokonomat és időpontot is egyeztettek, aztán eljött a nagy nap, és el is múlt, ám a konzulátus képviseletében senki nem jelent meg. De még egy semmitmondó, köszöntő SMS-t sem kapott a magyar kirendeltségtől. Hősiesen igyekezett leplezni csalódottságát, de a szégyenkezését, szomorúságát nehéz volt nem észrevenni. A finn vagy svéd konzulátus számára természetes volt az udvarias gesztus, csak a magyar kirendeltségnek nem volt fontos. Pedig, megtisztelhették volna egyik honfitársukat… Netán attól féltek, hogy magyarkodásnak tűnhet, s ennek akarták kerülni a látszatát? Magyarkodás…

Magyarországon, egyik ismerősünknek a Tisza partján épült kedves kis nyaralójában voltunk, aki szívvel-lélekkel magyar, minden politikai felhang nélkül. Örömmel láttam, hogy a házon ki van tűzve a magyar zászló. Meglepetésemnek hangot adva gratuláltam a házigazdának az ötletéhez. Ő savanyú arccal válaszolta: nem mindenki ért veled egyet, itt vannak például a szomszédaim... Amint meglátják a zászlót, minden esetben megjegyzik, hogy miért magyarkodom, ez annyira „ciki”… Nos, miért számít az magyarkodásnak, ha egy magyar ember, Magyarországon kiteszi a magyar nemzeti lobogót? S miért nem tűnik ez magyarkodásnak Észtföldön, az ott élő észt emberek körében? Hogy is van ez? Érti ezt valaki?!

Weinrauch Katalin