Falu – magyar iskola és magyar egyházközségek nélkül

2012. augusztus 17., 10:00, 605. szám

Több társával együtt az asszimilációnak – sajnos – erősen kitett Ung-vidéki helységek közé tartozik az 1348 lelkes, de csak mintegy 200 magyar lakosnak otthont adó Ketergény. A megyeközponttól hat kilométerre eső, az Ungvár –Csap főútvonalon fekvő települést csupán a közúti felüljáró és a vasúti sínpárok választják el a vele teljesen egybeépült Minajtól. A másik szomszédos falutól, Homoktól is mindössze egy kicsiny, még beépítetlen terület választja el a települést, mely Minajjal és Koncházával együtt a homoki központú közös községi tanács irányítása alá tartozik.

Szinte teljes elnéptelenedés, lassú növekedés, ukrán beáramlás

A falu neve – Kethergen alakban – első ízben a leleszi káptalan 1422-es keltezésű oklevelében bukkan fel. A középkorban és az újkor első évszázadában az Ungvár környéki nemesi családok osztoztak meg a helységen s annak határán. 1543-ban 42 személy élt a községben, hét év múltán viszont mindössze két portából állt az aprócska település, 1556-ra pedig pár jobbágyra csökkent a lakosság száma. A szinte teljes elnéptelenedést követően, 1599-ben ismét hét lakóház alkotta a községet, mely a következő évszázadban az ungvári uradalom része lett, s a lassú növekedés eredményeként 1828-ban már 129 személy népesítette be. A csehszlovák uralom időszakában, szerencsére, nem érintette a prágai hatalom elszlávosító politikája, 1940-ben – két ruszin és négy szlovák kivételével – magyarok lakták az akkor 245 főt számláló községet. Mind a cseh, mind az 1938-ban hat évre visszatért magyar érában, sőt a szovjet korszak első évtizedeiben is magyar tannyelvű nyolcosztályos iskolába járhattak a falu kisdiákjai, az 1960-as évek végén azonban bezárták a tanintézményt. Közben a homoki központú kolhoz „egybeverése”, kiváltképp pedig a községben található takarmánykeverék-gyártó üzem felépítése után – ironikus kifejezéssel élve – tömegével „gurultak le” a hegyvidékről az elukránosodó vagy már el is ukránosodott ruszinok. Így bár a fentebb említett üzem az Ukrajna önállósodását követő gazdasági válság idején bezárta kapuit, a betelepülők maradtak, sőt újabb, idegen ajkú beköltözők is követik őket, s a község szláv többségűvé vált.

„Egyedül neveltem fel a gyermekeimet”

– 1922-ben születtem, a közeli Koncházán – vág bele élettörténetébe Ketergény legidősebb magyar lakosa, Jenei Erzsébet. – Az édesapám – még kisgyermekkoromban – hét és fél évig dolgozott az Amerikai Egyesült Államokban, ahogy ő nevezte, egy „méreggyárban” (valószínűleg növényvédő-szereket előállító üzemben – L. M.), ahol sokan nem bírták a munkát, ő viszont szép pénzért vállalta, s hazatérve, ötven hektár földet vásárolt. Jól is ment volna a gazdálkodás, ám 1945-ben a falun átvonuló szovjet katonák elzabrálták a lovainkat meg a szekerünket, a kollektivizáláskor pedig minket is – mint kulákcsaládot – mindenünkből kisemmiztek, s édesapám nem sokkal később jobblétre szenderült. 1947-ben férjhez jöttem Ketergénybe, négy gyermekünk született, ám a legkisebb még csak egyéves volt, a legidősebb pedig csupán a tizedik életévét töltötte be, amikor az uram elhunyt. Többé nem mentem férjhez, hanem egyedül neveltem fel a gyermekeimet. A baromfi mellett disznót és tehenet is tartottam (megtanultam kaszálni az utóbbi jószág ellátása végett), hogy el tudjam látni a két kisfiamat és a két kislányomat a fejlődésükhöz szükséges tejjel. Egy kis krumplit, zöldséget vittem az ungvári piacra, amellett egyedül elsajátítottam a varrógép kezelését, s nemcsak a gyermekeim, hanem a falubelijeim számára is varrtam ruhákat, így tudtam megkeresni egy kevéske pénzt. Persze, amikor már nagyocskák voltak, a gyerekek is besegítettek a munkába, de így is nagyon nehéz volt felnevelnem őket. Azután a két lányom férjhez ment, az egyik fiam fiatalon elhunyt, a másikat viszont sikerült kitaníttatnom, villanyszerelő lett, s ma a családjával lakom a néhai férjem házában.

„A front átvonulása után szabályosan éheztünk”

– Itt, Ketergényben láttam meg a napvilágot 1928-ban – emlékszik vissza az ugyancsak idős Úr Miklós. – Édesapám hosszú évekig Argentínában dolgozott farmerként, de nem jött be a számítása, kevés pénzt tudott hazaküldeni, amiből épphogy csak tengődtünk. 1937-ben azután hazajött, s Ungváron, a Minaji utcai téglagyárban állt munkába.

1938-ban, amikor a községbeliek a hírekből már értesültek róla, hogy közeleg a Magyarországhoz való visszacsatolás napja, egy éjszaka többen is kitűzték nemzeti lobogónkat a falu környéki gyümölcsfákra. A cseh csendőrök, persze, azonnal nyomozni kezdtek a „tettesek” után, de egyiküket sem fogták el. November 10-én azután át is haladtak a községen az Ungvár felé vonuló magyar csapatok: gyalogosok, lovasok és tüzérek. Úr Miklós – a helybeli tanintézmény elvégzése után – 1942-ben az ungvári ipari iskolában folytatta tanulmányait, elsajátította a cipészi szakmát, majd tanonc lett egy ungvári mester mellett. 1944-ben azonban Ketergényt is elérte a háború.

– Előbb csak a Csapot támadó szovjet bombázógépek szálltak el a falunk fölött, ám szerencsére, a repülők egyetlen bombát sem dobtak le a községre – folytatja beszélgetőtársam. – A magyar–német csapatok harc nélkül feladták Ketergényt, így az orosz szárazföldi egységek puskalövés nélkül elfoglalták azt, Homok előtt azonban a németek és a magyarok erős védelmi állást építettek ki, s három hétre megállt a front. Az eleség után kutató szovjet katonák pedig a padlástól a pincéig mindent felforgattak, s az összes élelmiszerünket elvették. Még az aprójószágokat is megölték, és jóízűen elfogyasztották (disznónk, tehenünk nem volt). Azután rengeteg tüzér vonult fel, s a házak is beleremegtek, ahogy lőtték a Homok előtt magukat „beásó” magyarokat és németeket. A pergőtűz révén a szovjetek végül áttörték a frontot, elvonultak Csap felé, a falu pedig ott maradt mögöttük, minden élelmiszertől megfosztva, s szabályosan éheztünk. A lágerbe viszont egyetlen helybelit sem vittek el, mert minden munkaképes férfi a fronton harcolt. Az édesapám is a harctéren küzdött, míg csak el nem fogták „Ivánék”. Ő azonban még a hadifogolytáborba való elhurcolás közben, Szerednye előtt megszökött, hazajött, s nem tudom, miért, de nem kerestették. Az élet normalizálódása után újra munkába álltam cipészként, de az államosítás során létrehozták az ungvári cipőgyárat, így én is ott folytattam a suszterkedést. Szerencsésen megúsztam „Donbászt”, mert a magyar nemzetiségű gyárigazgatónknak, Fehér Istvánnak valahogy sikerült megmentenie az üzemben dolgozó fiatal magyar fiúkat az elhurcolástól. Később pedig a katonaságot is szerencsésen elkerültem, mivel az ungvári hadkiegészítő parancsnokságot vezető alezredes a feleségének szánt egy pár cipő elkészítésének a fejében „leírt”, s így nem soroztak be. A cipőgyárból mentem nyugdíjba.

Magyar honvédsír a temetőben

– A temetőnkben van egy magyar honvédsír – magyarázza Szakács Éva helybeli lakos. – 1944 őszén két szovjet katona egy szekéren Homok felől kísért egy elfogott honvédot, a temetőnél aztán megálltak, a hadifoglyot agyonütötték, a bakancsát lehúzták, majd a szekeret is otthagyva, odébbálltak. A szemtanúk elolvasták az áldozat „dögcéduláját”, melyre az volt írva: Demeter Zoltán, Székesfehérvár. A szekér oldaldeszkáiból koporsót csináltok, melyben eltemették, a nagyapám, id. Úr Miklós pedig fejfát készített a számára. Azóta is id. Úr Miklós leszármazottai gondozzák a sírt, azt viszont megannyi próbálkozás ellenére sem sikerült kiderítenünk, hogy vannak-e még hozzátartozói Magyarországon, s ha igen, kicsodák. Pedig biztosan hiányzik valaki(k)nek…

Egy viszonylag fiatal alapszervezet

– Először a közös minaji–ketergényi KMKSZ-alapszervezet alakult meg 1989-ben, mi csak 1999-ben önállósultunk, s most 130 tagunk van – mutatja be a ketergényi alapszervezetet annak jelenlegi elnöke, Kertész Viktória. – A magyar kultúra napján csoportot szervezünk a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház ungvári előadásának a megtekintésére, s részt veszünk a KMKSZ központi március 15-i rendezvényén, Ungváron, a Petőfi téren, valamint a júliusi tiszaújlaki Turul-ünnepségen. Tavaly megnyílt a minaji teleház, melyet közösen használnak a minajiak és a ketergényiek. Nagy gondunk viszont, hogy nincs olyan helyiség, ahol sort keríthetnénk a rendezvényeinkre, a magyar kultúra napján is közösen szervezünk szavalóversenyt a minaji és a homoki KMKSZ-alapszervezettel, melyre a homoki kultúrházban kerül sor.

Mivel nincs iskolánk, a magyar gyermekek többnyire az Ungvári Dayka Gábor Középiskolában, kisebb részt a Homoki Középiskolában tanulnak (Homokra iskolabusz szállítja be őket). Problémát jelent viszont, hogy bár a tősgyökeres magyar családok anyanyelvű oktatási intézménybe járatják a gyermekeiket, kevés magyar fiatal lévén, nagyon sok az etnikumközi vegyes házasság, az ezekből származó gyermekeket pedig csak kivételes esetekben íratják be a magyar tanintézetekbe. S jelentős számban vannak magyar szülők, akik abban a tévhitben élnek, hogy gyermekeik csak akkor tudnak érvényesülni az életben, ha az államnyelven tanulnak, és nagyon nehéz meggyőzni őket, hogy a felnövekvő nemzedék tagjai csak az anyanyelvükön sajátíthatják el igazán jól a tantárgyakat.

Ketergényben sem református, sem római katolikus templom vagy egyházközség nem található. A reformátusok felekezetük minaji, míg a római katolikusok egyházuk ungvári vagy homoki templomában vesznek részt az istentiszteleteken, illetve a miséken. A ketergényi lakosok azonban 2004-ben közadakozásból építettek egy haranglábat, amelyen emléktábla hirdeti, hogy harangját a budakeszi Kabai József és családja adományozta a községnek. A harang most egyformán szolgálja mindkét felekezetet.

Röviden a megélhetésről

A magyar lakosok nem foglalkoznak földműveléssel. Inkább a Jabil cégnél, az ungvári cipőgyárban vagy a megyeközpont más üzemeiben helyezkednek el, emellett pedig elég sokan vállaltak munkát a minaji pékségben. A fiatalok pedig igyekeznek diplomát szerezni a felsőfokú tanintézményekben, az ő esetükben viszont gondot okoz, hogy tanulmányaik befejezése után nehezen tudnak elhelyezkedni.

Lajos Mihály