Egy sokoldalú természettudós

Az egyik legkiválóbb magyar geológust és geográfust tisztelhetjük benne, aki a földtani és fölrajzi vizsgálatok mellett őslénytani, embertani, történelmi, sőt éghajlati kutatásokat is végzett, így igazi polihisztorként vonult be a tudománytörténetbe. Kelet- és belső-ázsiai felfedezései révén már fiatalon világhírnévre tett szert. A Himalájától – a Kaukázuson és a Kárpátokon át – az Albán-Alpokig elemezte a hegységek szerkezeti felépítését, sokoldalúan tanulmányozta „a magyar tengert”, a Balatont, egyetemi tanárként pedig több leendő jelentős földrajz- és földtankutatót vértezett fel magas szintű tudományos ismeretekkel. Ő volt Lóczy Lajos, a magyar tudománytörténet egyik legnagyobb alakja.

Születés a történelem viharában

A felvidéki Gömör-vár­me­gyéből származó, nemesi rangú Lóczy-család ősei a Sajószentkirály mellett fekvő, általuk birtokolt Ló­czi-puszta után vették fel nevüket. A leendő kutató édesapja, Lóczy Sándor Erdély délkeleti szélén, Zarándon szolgált határbiztosként (mai szóval élve: vámtisztviselőként), s szőlőbirtokot is vásárolt az Arad vármegyei Ópáloson. Feleségül vette az orosházi Kun Máriát, ám mielőtt a kis Lajos megszületett volna, kitört az 1848-as forradalom. A bécsi udvar által bujtogatott, császárpárti, magyargyűlölő román felkelők pedig még az év őszén tűzbe-vérbe borították Erdély magyarlakta vidékeit. Lóczyék Pozsonyba menekültek, s 1849. november 4-én itt jött világra később nagy hírnévre szert tett gyermekük. A házaspár a szabadságharc leverése után előbb Pécsre költözött, majd 1854-ben visszatértek Ópálosra. Tehetséges fiuk 1861 és 1869 között elvégezte az Aradi Minorita Gimnáziumot, közben viszont – 1864-ben – édesapja boldogabb hazába költözött, s édesanyja csak nagy anyagi nehézségek árán tudta kitaníttatni Lajost, aki a gimnázium befejezését követően a Zürichi Műegyetemen sajátította el a geológia tudományát. Hazatérése után, 1874-ben a Magyar Nemzeti Múzeum ásvány- és őslénytára segédőreként munkálkodott, miközben tanulmányozta a Hegyes-Dócsa hullámzó vonulatait, a hegygerincek földtani felépítését. 1877-ben pedig a Nemzeti Múzeumot akkor már nyolc éve igazgatóként vezető Pulszky Ferenc, valamint a hírneves bécsi geológiaprofesszor, Eduard Suess ajánlására bekapcsolódott gróf Széchenyi Béla nagyszabású ázsiai expedíciójába.

Hátsó-India hegyláncaitól Belső-Ázsiáig

Az 1877. november 1-től 1880 május 1-ig tartó kutatóút során hatalmas földtani feltáró munkát végzett. Tanulmányozta Közép-Kína tengerparti részét, a Hua-Kiang folyó alsó szakaszát, a hátsó-indiai hegyvonulatokat, s elsőként figyelt fel a Himalája áttolódásos tektonikájára, a különböző fajtájú kőzetek egymásra való rátolódására és a leghatalmasabb földi hegység keleti részén elterülő szikkimi takaróredős hegységszerkezetre. Az adott korban a geológusok körében még általánosan elfogadott volt az a később túlhaladottá vált nézet, mely szerint a Föld zsugorodik, eközben „ráncok” jelennek meg a felszínén, s ezek a „ráncok” a hegységek. A takaróredős, illetve az áttolódásos hegységszerkezet viszont a múlt században felfedezett és bizonyosságot nyert lemeztektonika révén alakul ki. Ennek az a lényege, hogy a nagy mélységben képlékennyé váló, olvadt kőzetanyagban, a földköpenyben hő- és az ezekkel együtt járó anyagmozgások zajlanak, melyek magukkal sodorják a fölöttük lévő kéreglemezeket (más szóval: táblákat). Így az utóbbiak egymáshoz ütköznek vagy egymás alá buknak, illetve a földkéreg egyes helyein a kéreg felreped, a földköpenyből olvadt kőzetanyag, magma áramlik fel, s e háromféle földtani folyamat révén alakulnak ki a hegységek. A Himalája pedig úgy született meg, hogy az indiai lemez nekiütközött az ázsiainak, melynek során hét-nyolc kilométeres magasságokba tornyosult fel a roppant hegylánc, melynek emelkedése napjainkban is tart. A gyűrődés a földkéreg oldalirányú nyomásra – a nevezett esetben az indiai és az ázsiai táblák nyomására – való oldalirányú meghajlása. A mélyben lévő kőzetek ugyanis a magas hőmérséklet és a rájuk nehezedő nyomás hatására képlékennyé válnak, akárcsak a gyurma, egymás fölé tolódnak, egymásra gyűrődnek, s a gyűrődés alapformája a redő, a különböző kőzetredőkből álló hegységszerkezet, amilyet Lóczí fedezett fel Szikkimben. Ezzel a magyar geológus bizonyítékokat szolgáltatott az évtizedek múlva kidolgozott lemeztektonikai elmélet számára.

Emellett Lóczy Lajos vizsgálta a kelet-tibeti magas hegyvonulatok között mélyen bevágódott völgyeket, s megállapította, hogy a csúcsokról aláereszkedő gleccserek egykor jóval nagyobb területeket borítottak be, amivel hozzájárult a jégkorszak egymást váltó eljegesedéseinek a tanulmányozásához. A himalájai Dzselep-hágó földtani feltérképezésekor pedig arra a következtetésre jutott, hogy a Himalája főgerincétől északra egy további hegyvonulat rejtőzik a havas-jeges csúcsok tengerében. A vonulat meglétére később bizonyítékot is talált a nagy svéd kutató, Sven Hedin, melyet a Brit Királyi Földrajzi Társaság felkérésére a magyar tudós által javasolt Transzhimalája névvel jelölt be a térképre. Emellett Lóczy – földtani vizsgálataival – megalapozta Belső-Ázsia geomorfológiai (földalaktani) kutatását, elsőként tanulmányozta a terület fosszilizálódott (megkövesedett) őslényeit: emlősöket és puhatestűeket egyaránt. A Góbi-sivatag kutatásával megcáfolta az addigi feltételezést, mely szerint az Észak-Kínában és Dél-Mongóliában elterülő sivatag egykor tengerfenék volt, s bebizonyította, hogy a részben homokdűnékkel borított pusztaság a földtörténeti múltban is szárazföld volt. Észak-Kínában pedig a lösz keletkezését tanulmányozta. Mindezeken kívül a tibetiek antropológiai és néprajzi vizsgálatával is foglalkozott.

Tanszékvezetés tanulmányi kirándulásokkal

Hazatérése után még két évig a Nemzeti Múzeum munkatársa volt, majd a Földtani Intézet alkalmazottjaként a bánsági hegyvidék geológiai kutatását végezte, 1889-ben pedig a Budapesti Tudományegyetem egyetemes földrajz tanszékének a vezetője lett, s csaknem harminc évig tanított itt, s 1904–1905-ben dékánként vezette a bölcsészettudományi kart. Ám egyáltalán nem vált „szobatudóssá”, diákjait évről évre földrajzi, földtani expedíciókra vezette a Balaton vidékére, a kiskunsági pusztákra, a temesközi Delibláti-homoksivatagba, az Al-Dunához. Hamarosan már a Bécsi, illetve a Breslaui (ma: Wroclaw) Egyetemről is nagy számban érkeztek hallgatók a világhírű geológus tanulmányi kirándulásaira, melyek során geológiai, geográfiai vizsgálatokat végeztek a Kis- és a Nagy-Kaukázusban, Finnországban, Olaszországban, Bulgáriában, illetve Törökországban, s kiváló pedagógusként a világ élvonalába emelte a magyar földrajztudományt. Az ő keze alatt vált elismert földrajztudóssá – többek között – Cholnoky Jenő, Kogutowicz Károly vagy éppen a később politikai pályára lépett gróf Teleki Pál. Egyetemi tanári tevékenysége mellett 1903-tól haláláig a Magyar Földtani Intézet igazgatója volt, volt tanítványával, gróf Teleki Pállal és Papp Károllyal együtt megalkotta Magyarország geológiai térképét, mellyel aranyérmet szerzett a párizsi világkiállításon. Kezdeményezte az Erdélyi-medence részletes földtani és geomorfológiai feltárását, s jelentős érdemeket szerzett az erdélyi kősó- és földgázkincs feltárásában. 1916–1918-ban pedig – a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából – Szerbiába, Macedóniába és Albániába vezetett expedíciót, célul tűzve ki e balkáni országok földtanának, földrajzának, növényvilágának, régészeti emlékeinek, népművészetének és történelmének a pontosabb megismerését.

„A magyar tenger” kutatója

1892-ben Arad vármegyei szőlőbirtoka gondozását nővérére bízta, s villát vásárolt Balatonfüred közelében, Balatonarácson, s elmélyedt „a magyar tenger” kutatásában. A feltárást egy évvel korábban, az ő kezdeményezésére határozta el a Magyar Földrajzi Társaság választmánya. Lóczy pedig célul tűzte ki a tó és környéke széles körű geológiai, éghajlati, zoológiai és történelmi kutatását, valamint a tanulmányozott vidéken élő lakosság embertani vizsgálatát.

A Balaton kialakulása kapcsán feltárta a Kárpát-medence múltját is, megállapítva, miszerint a medencében hajdan egy magashegység húzódott, melynek nyomai megtalálhatók a Balaton partján, Alsóörs és Révfülöp körül, a Mezőföldön, a Velencei-tó, illetve Pécs környékén, valamint az Alföld területén. A Balaton medrét a földtörténeti középkorból (a mezozoikumból) származó üledék alkotja, a jelenleg elfogadott elmélet szerint pedig magát a tavat a szél eróziója vájta ki mintegy 15 000 évvel ezelőtt, s egykor a jelenleginél nagyobb területre terjedt ki.

A Balaton éghajlatáról megállapította, hogy hőmérsékleti viszonyait tekintve a tó vidéke a Dunántúl hűvösebb, nyugati feléből – Keszthely körül – hirtelen ugrással illeszkedik bele a Dunántúl keleti, délkeleti, enyhébb éghajlatú részébe. A víz hőmérséklete nyaranta – átlagban – meghaladja a +20 Celsius-fokot, közepes ingadozása csak 2,5-4,5 Celsius-fok. Reggel és este a tó vize nyáron többnyire melegebb, mint a levegő. A Balaton-felvidékről lenyúló szűk völgyekben állandó déli légáramlat uralkodik, mely magával hozza a Bakony hűvösebb levegőjét, s a bórához hasonlóan, gyakran csap le az északi, északnyugati, északkeleti irányból száguldó szél.

A vízmedence élővilágáról írva lejegyezte, hogy kutatásai korában csak néhány tíz fajjal képviseltették magukat a virágos és az edényes növények, szemben az 500-ra rúgó moszat-, illetve algafajokkal, ellenben közel 700 vízi állatfaj, illetve fajta népesítette be a tavat. A Balatont övező vidék történeti múltjáról szólva pedig lejegyezte, hogy a tó környékén álló középkori szentegyházak közül építészeti szempontból leginkább a XIII. századi felsőörsi prépostsági templom emelkedik ki.

A sokoldalú természettudós szeretett Balatonja partján (egyes források szerint a balatonfüredi szanatóriumban, mások szerint közeli villájában) hunyt el 1920. május 13-án, s végakaratának megfelelően a balatonarácsi temetőben helyezték végső nyugalomra.

Lajos Mihály