Egy hajdani kisnemesi falu

Az asszimiláció által leginkább sújtott és veszélyeztetett nagyszőlősi járási községek közé tartozik az Ugocsa tiszántúli részén fekvő, 430 lelkes kisközség, a csepei központú közös községi tanács által vezetett Csomafalva, mely tömegközlekedési szempontból szinte teljesen elszigetelt a járás székhelyétől. E sorok írója is csak a szomszédos Csepéig tudott eljutni a menetrend szerint közlekedő iránytaxival. Onnan „az apostolok paripáján” indultam el úti célom felé, ám szerencsémre felvett egy, a falucskába tartó személygépkocsi, jócskán lerövidítve az utazási időt.

Nemesekből – jobbágyok

A község az ugocsai kisnemesi falvak egyikeként született meg, valószínűleg a XIII. század második felében, elsőként pedig egy 1323-as keltezésű okiratban találkozhatunk a nevével, Chamafalva alakban. A „hétszilvafás” nemesek mellett csak kisszámú zsellérréteg lakott a településen, mely hosszú évszázadokig színmagyar volt, a parasztokkal szinte teljesen azonos körülmények között élő, csak éppen adót nem fizető kisnemesek pedig erősen összevegyültek a zsellérekkel, akik körében csak a XVI. század végén kezdtek megjelenni a szláv jövevények, majd 1650 után újabb ruszin telepesek érkeztek a helységbe. Az 1700-as évek első felére a parasztokként élő és dolgozó kisnemesek jobbágysorba süllyedtek, a falu pedig szinte teljesen elnéptelenedett, majd új birtokosai a XVIII. század során jelentős számú ruszin jobbágyot telepítettek be Csomafalvára. Az 1773-ban kelt helységösszeírás már a ruszint jelölte meg a településen főként divatozó nyelvként, míg a falu jegyzőjének 1862-ben íródott jelentésében azt olvashatjuk, hogy a lakosság egyformán beszél magyarul és ruszinul. Az 1910-es népszámláláskor 391 lakosa volt, ebből 142-en vallották magukat magyaroknak, heten németeknek, 242-en pedig ruszinoknak, az 1944 őszén a Gulagra hurcolt munkaképes korú magyar férfiakról pedig még nem gyűjtötték fel a szükséges adatokat.

„A szovjet katona rám szegezte a géppisztolyát, hogy adjam oda az egyik lovunkat”

A község legidősebb magyar lakosa a 85 éves Kálin Sándor.

– Itt, Csomafalván születtem, 1927-ben – kezd bele élettörténetébe az idős bácsika. – Még csak hároméves voltam, amikor elhunyt az édesapám, s az édesanyám egyedül nevelte fel öt gyermekét, köztük engem is. Mindössze másfél hektár földünk volt, s édesanyám úgy szerzett jövedelmet, hogy eladott egy-egy üszőt, bikát, tehenet a községeket járó kereskedőknek, vagy a feketeardói, illetve a nagyszőlősi állatvásárokon, ahol több pénzt kapott értük. S amikor mi, gyermekek idősebbek lettünk, már mi is besegítettünk az ellátásukba. 1938-ban – a falu Forgolány felé eső végében felállított díszkapun – hozzánk is bemasíroztak a magyar honvédek, s a közeli Heténynél még egy kis csetepatéba is keveredtek a cseh katonákkal. Két év múlva, Észak-Erdély felszabadításakor pedig nemcsak magyar gyalogosok, de tüzérek is átvonultak a községen, s egy időre meg is szálltak itt, mielőtt továbbhaladtak volna Feketeardó felé.

1944 őszén viszont a község harc nélkül az oroszok kezébe került, egy szovjet katona pedig feljött az udvarunkra, és a géppisztolyát rám szegezve követelte, hogy adjam oda az egyik lovunkat. Kénytelen voltam odaadni atz állatot, de okultam a dologból, s a másik lovunkat elrejtettem egy kórókból eszkábált, szénával lefedett rejtekhelyre. A háború után szert tettünk két pár lóra és két szekérre, de aztán jöttek a padláslesöprések meg az államkölcsönök, s nem törődtek azzal, hogy mi miből fogunk megélni. Persze, ésszel él az ember, s a többi falubelinkhez hasonlóan mi is különböző rejtekhelyekre dugdostuk a termény egy részét. Azután jött a kolhozosítás, és megfenyegettek, hogy ha nem adom be a „közösbe” a szarvasmarháinkat, a lovainkat meg a szekereinket, akkor még a többi jószágunkat is elveszik. Így hát engedtem, s a kolhozba is beléptem, de az 1950–1960-as évek fordulójáig olyan nyomorúságos fizetést kaptunk, hogy évente 3-4 hónapig Ukrajna belsejében dolgoztunk a különböző építkezéseken, mert csak így tudtuk biztosítani a megélhetésünket.

„A miénk volt a Nagy­szőlősi járás legkisebb KMKSZ-alapszervezete”

– Amikor 1967-ben ide jöttem férjhez, még a lakosság 40 százaléka nemzetrészünkhöz tartozott. Jelenleg viszont 10-11 magyar származású család él Csomafalván, de csak 10-15 személy vallja magát magyarnak, s ennyien bírják tökéletesen az anyanyelvünket – magyarázza Geletei Ilona, a KMKSZ-alapszervezet elnöke. – 1995-ben alakultunk meg, mindössze 11 taggal, s akkor a miénk volt a Nagyszőlősi járás legkisebb KMKSZ-alapszervezete, ám mára 50 főre sikerült „feltornáznunk” a létszámot. Részt veszünk a nagyszőlősi március 15-i, illetve az október 6-i megemlékezéseken, ám sajnos, helyben nem rendelkezünk megfelelő helyiséggel a rendezvények megtartására, így még a közgyűléseket is Csepében bonyolítjuk le. Az idén ősszel pedig – a csepei KMKSZ-alapszervezettel együtt – szeretnénk megszervezni egy honismereti kirándulást a Kárpátokba.

Sajnos, 1945-ben ukrán tannyelvűvé tették az addigi magyar oktatási nyelvű helybeli elemi iskolát, ráadásul hosszú ideig a szomszédos Csepe középiskolájában sem működtek magyar osztályok, ahol a helyi kisdiákok folytathatták tanulmányaikat, így a csomafalvai gyermekek csak ukránul tanulhattak, sőt a csepei óvodában sem létezett magyar csoport. Amikor 1967-ben – óvónőként – munkába álltam a gyermekintézményben, annak ellenére, hogy a kolleganőim döntő többsége magyar volt, az ukrán vezetőnő megtiltotta nekünk, hogy anyanyelvünkön foglalkozzunk a magyar gyermekekkel, s csak egymás között válthattunk szót magyarul, amikor sem az apróságok, sem a vezetőnőnk nem hallotta, milyen nyelven beszélünk.

Miután a Csepei Középiskolában megszületett a magyar tagozat – folytatja Geletei Ilona –, eleinte sok csomafalvai magyar szülő oda íratta be a helybeli elemi iskolát befejezett gyermekét, újabban viszont döntő többségükben az ukrán tagozatot választják, mert rögeszméjükké vált, hogy gyermekeik csak így boldogulhatnak az életben, s nagyon nehéz jobb belátásra bírni őket. S ugyancsak a szülők hozzáállása miatt nem lehet beindítani a csomafalvai magyar tannyelvű alsó osztályokat sem. A KMPSZ szórványoktatási programja keretében azonban – a helyi elemi iskolában – tíz éve beindult a magyar nyelv fakultatív oktatása.

Az anyanyelv egyik őrhelye

– Csepéből járok ki a foglalkozásokra – magyarázza a fakultatív nyelvoktatást vezető, a szomszédos községben lakó Marozsán Éva tanárnő. – Két csoportban foglalkozom a 6–10 éves gyermekekkel. Az első csoportban játékos formában sajátíttatom el a magyar nyelvet, a második, kellő nyelvtudásra szert tett csoportba járó kisdiákokkal pedig megismertetem a magyar ábécét, megtanítom őket helyesen írni és olvasni az anyanyelvünkön. Örvendetes módon évről évre egyre több gyermeket íratnak be a fakultatív foglalkozásra, a 2012–2013-as tanévben már húsz nebulóval ismertetem meg vagy ismertetem meg jobban a magyar nyelvet, tízzel az első, ugyanennyivel a másik csoportban, s színukrán házaspárok is akadnak, akik elsajátíttatják gyermekeikkel a nyelvünket.

Templom – közös használatban

–A csomafalvai görögka­tolikus templomot 1910 és 1914 között építették, a Csomafalvai Görögkatolikus Egyházközség pedig akkor is és jelenleg is a Csepei Görögkatolikus Egyházközség filiájaként működött, illetve működik – mutatja be a görögkatolikus gyülekezetet a Csomafalván is szolgáló Harangozó Miklós csepei parochus.

– A II. világháború után a szentegyházat bezárták, majd pravoszláv templomként működött. A görögkatolikus egyházközség 1991-ben alakult újjá, s egyaránt vannak magyar és ukrán tagjai. Csak az idősebb emberek beszélik a magyar nyelvet, a fiatalok esetében ez már kevésbé jellemző. A gyülekezetnek a szovjetrendszer előtt volt egy ingatlana, melyben egyházi iskola működött. Az épületet nem kaptuk vissza, kultúrházként funkcionálna, de ma már nem működik, és teljesen használhatatlan állapotba került. A templomot a görögkatolikusok nem kapták teljesen vissza, felváltva használják a pravoszlávokkal, beosztott órarend szerint. Minden vasárnap, s néha még hétköznap is végzünk szentliturgiát. A szertartások vegyes nyelven folynak, a felekezetközi vegyes házasság pedig nem gyakori. Az egyházközség létszáma egy helyben mozog (tavaly két keresztelőre s ugyanennyi temetésre került sor). A templomon több felújítást önerőből végeztünk el. A csepeiek és a csomafalvaiak közös kirándulást szerveztek a mezőkaszonyi termálfürdőbe.

Elzártság és megélhetés

– Reggel Hetényből indul egy autóbusz Nagyszőlősre, mely 6 óra tíz perckor ejti útba a falunkat, de ez nem fordul vissza a járási központból, a Nagyszőlős–Királyháza járat járműve pedig – Tiszaújlakon áthaladva – délelőtt 10 óra 15 perckor érinti a községünket. Amúgy a lakosok csak úgy tudnak kimozdulni a községből, ha átgyalogolnak Csepébe, s felszállnak a járási székhely és Nevetlenfalu között közlekedő iránytaxira – festi le a közlekedési helyzetet a Nevetlenfaluban dolgozó Geletei Zita.

– A lakosság 70 százaléka a mezőgazdaságból él – magyarázza Geletei Ilona. – A volt kolhoztagok 60 ár földet kaptak, többen fóliaházat építettek, s míg az uborkát a tiszapéterfalvai, illetve a fancsikai konzervgyár itteni átvevőhelyén értékesítik, a cukkinin, a paradicsomon és a krumplin a nagyszőlősi piacon igyekeznek túladni. A növénytermesztés több bevételt hoz, mint a jószágtartás, de azért állatokat is nevelnek eladásra, s a hízóknál jobb árban tudják eladni a bikákat, a tinókat, az üszőket, illetve a teheneket a nagyszőlősi, királyházai és huszti henteseknek. A hét, általában 2-3 hektárral rendelkező farmer hasonlóképp tartja fenn magát. A lakók egyharmada pedig fele-fele arányban a gyárakban (Nagyszőlősön, Csepében, Tiszapéterfalván), illetve a külföldi és a belföldi építőiparban dolgozik, s főleg belsőépítészeti szakmunkákat vállalnak el.

Lajos Mihály