Amit nem tudsz elmondani dalban, azt mondd el mesében!

Beszélgetés Berecz András Kossuth-díjas mesemondóval

2012. szeptember 21., 10:00 , 610. szám

Nem mindennap találkozik az ember egy Kossuth-díjassal. Beismerem, jókora gombóc volt a torkomban, amikor múlt heti, csapi előadása után sikerült találkoznom Berecz Andrással, de kezdeti izgalmam azonnal eltűnt, amint ezzel a roppant jó kedélyű, nyílt és meglepően őszinte emberrel társalogni kezdtem. S elmondhatom: sokat tanultam abban a néhány percben.

– Hogy lett az egykori joghallgatóból mesemondó?

– Nem készültem jogásznak. Annak idején, amikor megkérdezték tőlem, mi akarok lenni, azt mondtam: semmi. Ez volt a legőszintébb válaszom. S hogy ne búsuljon emiatt a szülői ház és a barátok, elmentem a jogra, mert azt mondták, így bármi lehet belőlem. El is mentem, de semmi közöm nem volt hozzá. Ma is, ha egy jogi szöveget meglátok, bedugul a fülem. Három évig tanultam, de hál’Istennek otthagytam és megkezdődött a saját életem.

– S hogy került végül erre a pályára?

– Észrevétlenül. Előbb énekes voltam, és máig is inkább énekesnek érzem magam. De mivel a média ezt nem mutatta meg, sokan nem is tudják. Márpedig a mai világban az van, amit a média megmutat. Sokáig táncházi énekes voltam. Zenekarral jártam Európát, Amerikát másfél évig. Az Egyesült Államokban három olyan hónapot töltöttem, amelynek minden napjára jutott egy, de sokszor két előadás is. Tanítottam amerikaiakat és amerikai magyarokat magyar népdalokra. A műsorban az énekek közt mondtam egy-egy tréfát, mesét. Később fordult a kocka, és a mesék között volt egy-egy ének. A régi közönség így azt kérdezi, miért beszélek annyit, míg az új azt mondja, nehogy énekeljek valamit. Engem pedig pont ez izgat: amikor valamit prózában már nem tudsz elmondani, azt megtoldod énekkel; ha énekben nem tudsz elmondani valamit, azt elmondod mesében. Ezek egymást erősítik, s megmutatják, milyen gazdag kultúránk van.

– Hol találkozott először a népdalokkal, népmesékkel?

– Odahaza, mert édesanyám sokat tudott. Ő Kunhegyesen született. Apja a híres nótafa, Tanka Gábor, aki minden hangszeren játszott, millió éneket tudott. Híres táncos volt, két bottal tudott táncolni. Árva gyerekként 10 éves korában már az ötödik istállóban lakott. Csikósbojtár volt a Hortobágyon, és nagyon szép pásztortáncokat tudott. Ezeket örökölte édesanyám, s ezek zúdultak később énrám. Nem volt akadály, mert tévénk nem lévén, édesanyám volt a fő műsoridő.

– Mondott már mesét kanadai, francia, holland és észt közönségnek is tolmácsok segítségével. Hogyan fogadták a mi tipikusan magyar meséinket külföldön?

– Szerintem a magyar mese az egyik legjobb exportholmi, csak ezt a magyarok még nem tudják. Európában, Amerikában természetes, hogy egy japán, koreai vagy svéd mesemondó tolmácsok segítségével mond mesét, Magyarországon viszont ezen rettenetesen csodálkoznak. Nem baj, majd kijönnek belőle. A magyar mesét végtelenül szerették mindenhol, ahová eljutottam. Érdekes nekik, hogy valaki az anyanyelvébe ilyen erősen tud kapaszkodni. Ez nem minden népnél van így. De egy háborút sokszor vesztett népnek, melynek nyelve társtalan, különleges, érzelmi pluszt ad, hogy el tudja azt vinni mindenhová a világban. Hallgatja az idegen, s érzi, hogy valami gyanús: ez a valaki jobban ragaszkodik a nyelvéhez, mint ő a pénzéhez.

– A mesemondáson kívül még sok dologgal, például folklórgyűjtéssel, műfordítással is foglalkozik, sőt, tanít is. Honnan az erő és legfőképp az elhivatottság, hogy ennyi mindennel foglalkozzon?

– Az elhivatottság észrevétlenül alakul ki. Nem határoztam el, hogy elhivatott leszek. Az Úristen ráteszi az emberre a pecsétet, és onnantól, ha az élet is segíti, azt csinálja, ami jól esik neki. Nekem ez esik jól. Azt csinálom, amit szeretek. Az álmaim egybeesnek azzal, amit csinálok. S boldog ember volnék, ha körülöttem nem lennének sokan boldogtalanok.

– Rengeteg helyen vendégszerepelt már. Hogy látja, megfelelő figyelmet kapnak népi értékeink, folklórkincsünk Magyarországon és az elcsatolt területeken?

– Nem. Ez a média és a tájékozatlan ember felelőssége. Nagyon sokan vannak a világon, akiknek ha azt mondod, kultúra, hanyatt-homlok elmenekülnek. Korszakos kérdés, hogy hogyan tudod megszólítani az ilyen embereket, hogy tudod kedvesen becsapni őket úgy, hogy ne vegyék észre, hogy valami kultúra és érték. A mesének nagy esélyei vannak, mert az ún. kulturálatlan embereket is be lehet cserkészni vele, tudniillik: közérthető, bölcs, humoros és takarékos. Ez nagyon nagy dolog! Különben mindig is izgatott az a társadalmi réteg, amely nem jár el színházba, kulturális rendezvényekre; hullafáradtan hazamegy a munkából, s már csak a sört tudja meginni és a tévét bámulni. Őket kéne becserkészni. Kicsit azért igazat adok nekik, mert azzal a szóval, hogy „kultúra”, már annyiszor becsapták őket. S hogy foglalkoznak a folklórral? A média a népdaloknak sokáig egyáltalán nem szentelt figyelmet. Mostanság mintha már lenne valami… A média támogatni tudná ezt. Ha egy ország elhatározza, hogy segíti saját kultúráját, csodákra képes. Ha pedig elhatározza, hogy gátolja, akkor is csodákra képes, de azt a csodát nem szeretném látni.

– Van kedvenc meséje?

– Mindig a legutóbbi a kedvencem. Hálátlan dolgok a mesék, mert egymást tapossák.

– S olyan tájegység, aminek a meséit, dalait különösen szereti?

– Most épp Gyergyó. De ez hullámzik. Egy időben Kalotaszeg volt a kedvenc. Volt ott egy nagy mesterem, Gergely András. Olyanok voltunk, mint a testvérek. Úgy jártam hozzá, mint ahogy az ember inni jár, ha szomjas, vagy enni, ha éhes. Most Hazug Pista bácsihoz járok Gyergyóújfaluba. Régóta foglalkozom a népzenéjükkel, s nemrég készítettem el a legutóbbi lemezemet gyergyói székely népzenéből, Hazakísérlek címmel.

– Rengeteg díjat kapott már, s a lemezeken kívül különböző kiadványok, könyvek, dokumentumfilmek fűződnek a nevéhez. Van esetleg valami hasonló terve?

– Sok van. A legfontosabb, hogy legyen egy „süketszobám”. Ha az meglesz, meselemezt fogok csinálni. Nem egyet – sokat. Oda beviszek majd magammal egy kis kütyüt, felveszem századszor is a mesét, s a legjobb változat lemezre kerül majd. Népzeneötleteim is vannak. Most épp a katonanépdalokkal foglalkozom. Van egy kedves barátom, akinek fúvósegyüttese van. A katona-fúvósmuzsikát a dalokkal együtt elevenítenénk föl. Ők fújnák a gyönyörű dalokat, én pedig énekelnék rá. Ez régen természetes volt. Vasárnaponként az emberek kiültek valahová, s jött ki a kaszárnyából a fehérkesztyűs katonazenekar. Fújtak valamit, amire még táncolni is lehetett. Ezeket a vasárnapokat szeretnénk föleleveníteni.

– Ön szerint hogyan lehetne testközelibbé hozni a magyar folklór kincseit a legkisebbekhez?

– A gyerekek a jövő. Rajtuk múlik, örökségünkből mi marad meg. Észrevétlen malomban észrevétlen kövek kegyetlenül őrölnek, s mindig egyre kevesebb marad. Mintha fogyatkoznánk saját nyelvünkből, gondolatainkból, szándékainkból. Fontos lenne minél korábban megmutatni a gyerekeknek azt, ami szép, mert az idő kegyetlenül dolgozik. Ha először csak hümmögnek is, a varázslatos negyed óra után rájönnek, hogy a mesékben ők maguk is benne vannak. Tartottam már olyan előadást, ahol a fiatalok csuklyát húztak a fejükre, s hintáztak a székben, én pedig azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen kinek is mesélek. S sok felnőttel is hasonló volt a helyzet. Ilyenkor egy hétig nincs kedvem űzni a mesterségem, de fel tudok még állni belőle.

– Hogy tetszett a kárpátaljai közönség?

– Rég vágytam már ide. Nagyon tetszett. Legfőképp azok a fiatalok, akik a sor végén próbálták átvészelni az előadást. Na, mondom, várjatok, mert a szerelem magasiskolájából egy-két tekervényes, jól használható mondatot mondok. Rögtön kihullott kezükből a telefon, s felpattant a szemük. Megértem őket, mert például matekból én sem voltam jó, tudniillik a szerelmet nem lehetett sehogy sem belopni a matekba. Irodalomból pedig azért voltam jó, mert szép szavak estek a szerelemről. Úgyhogy ha vannak fiatal nézők, akkor a csapdát meg szoktam ásni nekik. S hogy ebben véletlenül kultúra is van, azt nem kell megmondani nekik, mert megijednek tőle. Nem kell tudniuk, hogy ez maga a műveltség. Nem akarom ezzel elvenni az étvágyukat, mert elszaladnak. Elég, ha kinyitják a szemüket s a fülüket, s a csapda már be is zárult mögöttük.

Espán Margaréta