Halottak napja a nemzet temetőjében

2012. november 2., 09:25, 616. szám

A népies nevén halottak napjának hívott vallásos ünnep egyike a legszebb, legméltóságteljesebbnek. A nép, amely hajlamos rendetlenkedni, hangoskodni, szeméttel borítani be környezetét, most kitakarítja a temetőt és csendesen elgondolkodva tesz-vesz a sírok közt. Messzire került emberek térnek meg szülőföldjükre, rég találkozott ismerősök váltanak halk udvarias szót.

Az elmúlás árnyékában a filozófia – többnyire vallásos formájában – egy rövid időre átveszi az uralmat a mindennapok mókuskerekében felszínes gondolatok által irányítva futó emberek fölött. Az élet ismerős nyüzsgése mindenki számára véget ér. Az elmúlást követi egy időszak, amíg valakinek az emléke egyre halványodva még megmarad, hogy aztán egy távoli rokon még olvasható, de már semmitmondó, kifakult neve legyen egy fejfán.

Mi értelme volt az egésznek? Végül mi marad belőlünk, utánunk? Mi vár ránk azután? Vajon látják-e és mit szólnának elhunyt szeretteink a mi dolgainkhoz? Van-e egyáltalán magasabb értelme annak, amit csinálunk?

Sok helyen a régi magyar feliratú sírokat újabb szláv feliratúak veszik körül. Más a formaviláguk, mások a hozzájuk kötődő szokások is. A vegyes lakosságú településeken egyre kisebbedő, egyre ócskuló magyar temetőink mintha egész itteni nemzetünket jelképeznék.

Az idén azonban a nemzet elmúlásának gondolata a színmagyar falvak temetőit is belengi. Azokat még inkább. Az eladott szavazatokért kapott pénzből vett gyertyák fénye a nemzethalál árnyékát veti majd szerteszét. Baljósan világítják meg a holt lelkeket, akik azt hiszik, élőként járnak a holtak közt. Eladott lelkük már nem az övék, még jámbor gondolataik is hamisak, cselekedeteiken átok ül. Őseik forognak a szolgaföldben, amivé árulásukkal hazánkat tették, utódaik nem beszélnek majd magyarul, de mielőtt végleg elfelejtődnének, hozsánnát zengenek a elnyomóiknak.

Kovács Miklós