„A mai napig nem hevertem ki a bennünket ért lelki terrort”

Papgyerekek a szovjetrendszerben

Napjaink ukrajnai valóságában több kárpátaljai magyar is – a múlt megszépítő ködén át – nosztalgiával tekint vissza a szovjetrendszerre. Megfeledkeznek a „bemutatkozásról”: a szovjet katonák által a II. világháború végén elkövetett fosztogatásokról és erőszaktételekről, több tízezer munkaképes korú magyar férfi deportálásáról, sokuk „meghalasztásáról”, nemzetrészünk megfélemlítéséről, magyar tannyelvű iskolák bezárásáról, a kollektivizálásnak és nacionalizálásnak nevezett intézményesített rablásról. Megfeledkeznek a sorban állásokról, az elemi szabadságjogok hiányáról, valamint az egyházak elnyomásáról. Pedig nem egy templomot zártak be, római katolikus, illetve görögkatolikus tisztelendők, református lelkészek sora járta meg a Gulágot. S a papgyerekek is megérezhették a hátrányos megkülönböztetést.

– Miután 1944 őszén Kárpátalját elfoglalta a szovjet hadsereg, a berendezkedő új államhatalom meg akarta roppantani a magyarság gerincét, ám a rezsim képviselői tudták, hogy nem sikerül rákényszeríteni a társadalomra a kommunista ideológiát, míg a lelkészek hirdethetik az Igét, ezért sokukat lágerekbe hurcolták. Nem akartak ők mártírok lenni, de az adott helyzetben gerincesen viselték a megpróbáltatásokat. S izmusok jönnek-mennek, de hol vannak már az akkori vezetők, míg a keresztyénség örökre megmarad... – tekint vissza a bolsevik diktatúra legsötétebb éveire özv. Szabó Kálmánné Horkay Erzsébet nyugdíjas tiszakeresztúri felcser. – Édesapámat, az 1935-től nagyszőlősi református lelkészként szolgáló Horkay Barnát 1947 októberében letartóztatták, s a Szovjetunió büntetőtörvénykönyve hírhedt 58-as (az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság Btk-ja 54-es) számú paragrafusa alapján, „a nép ellenségeként” hétévi, kényszermunkatáborban letöltendő büntetésre és örökös száműzetésre ítélték, ami azt jelentette, hogy sohasem térhetett volna vissza eredeti lakóhelyére, egy kijelölt településen kellett volna leélnie hátralévő éveit. 1948-ban, Sztálin utasítására pedig hétről 25 évre emelték a hírhedt paragrafus alapján kiróható, a Gulágon letöltendő büntetés felső határát.

Háromesztendős voltam, amikor édesapámat letartóztatták, már megszületett az öcsém, s az akkor várandós édesanyám az apám elítélése után a másik öcsémet is világra hozta, ám a szovjet hatóságok 1948-ban – a három kisgyermekére és a 73 éves apósára való tekintet nélkül – kilakoltatták a parókiáról – folytatja beszélgetőtársam. – Albérletből albérletbe vándoroltunk, s édesanyámat még takarítónői állásba sem vették fel, mert „a nép ellenségének” a felesége volt. Amikor anyukámmal kézen fogva az utcán sétáltunk, az emberek kitértek előlünk, hogy ne kelljen köszönniük, mert féltek. Mert ha csak köszöntek volna nekünk, már akkor is a rendszer ellenségeiként kezelték volna őket, és senki sem tudta, hogy a járókelők közül ki a besúgó vagy ügynök, és ki jelenti a dolgot a KGB-nek. Megbélyegzett, „a társadalomra nézve káros” személyek voltunk. Akadtak azonban jószívű és bátor emberek – köztük sok, gazdagnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető kolhozista, járásszerte –, akik segítettek rajtunk, akárcsak a pusztába menekült Illés prófétán a hollók. Élelmet, szállást biztosítottak, vagy éppen csekélyke jövedelmük tizedét – titokban – átadták nekünk. De a lelkemre kötötték, hogy ha az utcán ismeretlen személyek megállítanak, és kérdezősködni kezdenek felőlünk, mindenre csak azt mondjam: „Nem tudom”, mert bármiből baj lehetett volna. Nem lehetett tudni, ki spicli vagy kágébés, ki pedig nem. Ám a 37. zsoltár 25. verse alapján én is elmondhatom: „Gyermek voltam, meg is vénhedtem, de nem láttam, hogy elhagyottá lett volna az igaz, a magzatja pedig kenyérkéregetővé.”

1953-ban azután Sztálin meghalt, s a következő évek során megannyi politikai elítélt amnesztiában részesült. 1955 szeptemberében Horkay Barna is hazatért a kolimai kényszermunkatáborból, magához vette gyermekeit, folytatta nagyszőlősi lelkészi szolgálatát, s mivel lelkészhiány lépett fel Kárpátalján (a szovjet hatóságok nem engedték, hogy leendő tiszteletesek felvételizzenek a magyarországi teológiákra, a Szovjetunióban pedig sokáig szó sem lehetett református lelkészképzésről), később további öt gyülekezetben hirdette Isten igéjét. Anyagilag valamelyest könnyebbé vált a helyzetük, de a kirekesztés megmaradt. Telefonbeszélgeté­seiket lehallgatták, leveleiket cenzúrázták, s megesett, hogy havonta egy csomagban kapták kézhez a rokonaik által írt, nekik címzett leveleket. A korra jellemző volt, hogy több tanárt addig aláztak, hogy figyelniük kellett, melyik gyermek megy vasárnaponként, ünnepnaponként a templomba. Ezért Horkay Erzsébet is, iskolás korában – paplány létére – osztályfőnöke figyelmeztetésére, az Isten házának a főutcáról nem látható hátsó bejáratán osont be a templomba. Arra meg nem is gondolhatott, hogy iskoláiban akár egy szót is ejtsen a vallásról. Felnőtt családtagjai, rokonai már kicsi korában megmagyarázták neki: erről a témáról idegenek előtt nem beszélhet, mert ez tiltott vallásos propagandának számítana, és nem maradna következmények nélkül. A továbbtanulás során pedig a lelkészgyerekek is megérezték a hátrányos megkülönböztetést. Amikor beszélgetőtársam húga 1978-ban felvételizni akart az Ungvári Állami (jelenleg már Nemzeti) Egyetemre, át sem vették tőle a jelentkezéshez szükséges okmányokat, Horkay Erzsébet öccse, Sámuel pedig – a kárpátaljai papgyerekek többségéhez hasonlóan – a távoli Észtországban végezte el felsőfokú tanulmányait, ahol a tanintézetek vezetői korrekten, tisztességesen viszonyultak hozzájuk. Az pedig – mint beszélgetőtársam kifejti – isteni csoda volt jó adag szerencsével, hogy felvételt nyert az egykori Nagyszőlősi Egészségügyi Szakiskolába.

1964-ben kitűnő érettségi bizonyítvánnyal fejezte be a magyar tannyelvű Nagyszőlősi 3. Számú Középiskolát (ma: Nagyszőlősi Perényi Zsigmond Középiskola), s osztályfőnöke a tantestületi gyűlésen előterjesztette, hogy legalább ezüstérmet kapjon, melynek révén egyetlen sikeresen letett felvételi vizsgával is bejuthatott volna bármelyik felsőfokú tanintézetbe, ám a testület lehurrogta. Ezután beszélgetőtársam jelentkezett az akkor még működő Nagyszőlősi Egészségügyi Szakiskolába, s a felvételi vizsgák során elérte a bejutáshoz szükséges pontszámot. Ám amikor a vizsgabizottság átnézte a jelentkezéshez szükséges okmányokat (köztük az érettségi bizonyítványokat) és a felvételi vizsgaeredményeket tartalmazó dossziékat, az igazgató – rápillantva a beszélgetőtársam anyagait tartalmazó iratcsomóra, s elolvasva a felvételiző nevét – félelemből, automatikusan a felvételt nem nyert jelentkezők iratai közé tette Horkay Erzsébet dossziéját. Ekkor egy keletről betelepült, a szakiskolában is oktató orosz orvosnő átlapozta az iratokat, s látva az általa nem is ismert paplány érettségi bizonyítványát, valamint a felvételi vizsgákon elért eredményeit, megkérdezte az oktatási intézmény vezetőjétől, hogy miért nem lehet felvenni őt a szakiskolába. A tanintézet vezetője azzal érvelt, hogy mivel papgyerek, nem lehet felvenni. Mire az orvosnő felcsattant: „Na és? Tehet ő róla?”, s kiharcolta, hogy mégiscsak felvegyék a tanintézetbe.

– 1967-ben fejeztem be a szakiskolát, azonnal kihelyeztek felcsernek a Tiszakeresztúri Felcserközpontba, s nagyon megszerettem, ma is szeretem a helybelieket – magyarázza beszélgetőpartnerem. – Megjegyezném viszont, hogy a kommunizmus, sajnos, még mindig jelen van sokak gondolkodásában. Megtanulták a munkahelyről való lopást, az italozást, s elfelejtették az értékek fontossági sorrendjét, azt, hogy nem az anyagiak a legfontosabbak.

Hatvannyolcadik életévemben járok, de a mai napig nem hevertem ki azt a lelki terrort, mely bennünket ért gyermekkorom idején. A diktatúra egész időszaka alatt az Igébe kapaszkodtunk. Szüleink nem hagytak ránk vagyont, de hiteles életpéldát, gerinces tartást, magyar, református öntudatot kaptunk örökül, és megismertük az egyetlen igazi értéket: az igaz keresztyén hitet, mely megtartó erő az örökkévalóságra.

Lajos Mihály