A győri hős

2012. december 14., 00:50 , 622. szám

Mintegy száz évvel a török Magyarországról való kiszorítása előtt már történt egy komoly kísérlet a hódoltsági területek felszabadítására. Az utókor tizenöt éves háborúnak nevezte el a XVI–XVII. század fordulóján dúló katonai konfliktust, melynek során Nándorfehérvár 1521-es eleste óta először sikerült felszabadítani több, oszmán kézen lévő várat és területet. A szélesebb közvélemény alig ismeri a háború egyik legjelentősebb hadvezérét, a köznemesi sorból az országos méltóságok közé emelkedett Pálffy Miklóst, pedig a saját korában hőskölteményeket írtak haditetteiről, s a történetírás egy lapon említi Kinizsi Pállal, illetve a költő és hadvezér Zrínyi Miklóssal. Megérdemli, hogy behatóan megismerkedjünk harcokkal teli életével.

Egy világlátott végvári kapitány

Sorsszerű, hogy hősünk – Pálffy Péter és Dersffy Zsófia hatodik gyermekeként a fényes egri diadal évében, 1552. december 6-án látta meg a napvilágot a felvidéki Csábrágon. Családjába szinte genetikailag be volt kódolva a törökök elleni harc, több felmenője is végvári vitézként küzdött a Balassi Bálint által „vitézlő oskolaként” megénekelt Magyarország és az Oszmán Birodalom határvidékén. Pálffy Miklós azonban – mielőtt elődei örökébe lépett volna – tizenöt évet töltött II. Miksa német-római császár (I. Miksa néven magyar király) udvarában, előbb nemesi apródként, majd a trónörökös, Rudolf főherceg asztalnokaként, később a kamarásaként. Az udvarban elsajátította a német, a latin, a spanyol, a francia, valamint az olasz nyelvet, megismerkedett a korszerű német és spanyol hadviseléssel, illetve a XVI. században a legtökéletesebbnek számító olasz várépítészettel (ne feledjük: az erődépítést a maga korában forradalmasította az ó-, majd az új-olaszbástya feltalálása). Jogi ismeretekre is szert tett, emellett pedig hosszú utazásokra is elkísérte a korona várományosát, bejárva Németországot, Franciaországot, Spanyolországot, az akkor Spanyol–, később Osztrák–Németalföldnek nevezett Belgiumot, valamint Görögországot. 1581-ben bárói címet kapott, az országbírók közé emelkedett, s kinevezték királyi főkamarásnak, a következő évben pedig királyi belső titkos tanácsos lett. Megvásárolta a Kis-Kárpátokban emelkedő, Pozsonytól északra fekvő vöröskői várat és a hozzá tartozó birtokot, majd 1583-ban frigyre lépett a dúsgazdag délnémet Fugger bárói családból származó Mariaval, aki öt fiúval és három lánygyermekkel ajándékozta meg.

1584-ben kinevezték Komárom vármegye főispánjává, valamint a komáromi vár főkapitányává, s ezzel belépett a „végeket” őrző katonák sorába. A déli végvárrendszer összeomlása és a török hódoltság kialakulása után végvárrá vált megannyi, azelőtt Magyarország belsejében fekvő erősség. Az 1568-ban megkötött drinápolyi béke aláírását követően az Adriai-tengertől a Dráváig, onnan – a Balatont is érintve – délnyugat-északkeleti irányban a Dunáig, majd a Felvidék déli területeitől a Tiszántúl északkeleti részéig húzódott a Habsburgok uralta Királyi Magyarország és az Oszmán Birodalom határa. Ám az úgynevezett „békeidőkben” is egymást érték a török támadások, melyekre természetesen a magyar végvári vitézek is megadták a maguk válaszait. Pálffy Miklós barátjával, Nádasdy Ferenc érsekújvári várkapitánnyal együtt többször is legyőzte a betörő oszmán lovascsapatokat, sőt megelőző csapásokat is mért a moszlimokra, megvédve a bányavárosokat és vidéküket az ellenség pusztításaitól. Jól működő kémszolgálatot szervezett a török hadmozdulatok kifürkészésére, 1590 tavaszán pedig győzelmet aratott a budai pasa csapatai fölött.

Ez idő tájt már „a levegőben lógott” egy újabb, nagy összecsapás az oszmánok és a Német-római Birodalom között. Telli Haszán boszniai pasa 1591-ben, majd a következő esztendőben is megostromolta a Száva mellett magasodó sziszeki várat, ám a védők mindkét alkalommal visszaverték a támadását. 1592 végén viszont a törökök megkezdték a felkészülést egy új nyugati háborúra, s a boszniai pasa 1593-ban – 22 ezer fős seregével – ismét Sziszek alá vonult. Erdődy Tamás horvát bán, Ruprecht Eggenberg ezredes és Andreas Auersperger károlyvárosi főkapitány egységei azonban június 22-én szétverték az oszmán csapatokat, mire III. Murád szultán hivatalosan is hadat üzent a Német-római Birodalomnak, kirobbantva a tizenöt éves háborút.

A „doboz” „felnyitása”

Kodzsi Szinán nagyvezír július végén támadást indított a dunántúli magyar végvárrendszer ellen, október elejére bevette Veszprémet és Várpalotát, majd téli szállásra vonult. A magyar–német seregek azonban csak erre vártak, s Ferdinand Hardegg győri főkapitány, Zrínyi György zalai főispán, Huszár Péter pápai főkapitány, valamint Pálffy és Nádasdy csapatai október 28-án megkezdték a törökök által 1543-ban elfoglalt Székesfehérvár ostromát. Haszán budai pasa húszezres haddal indult a fontos erősség felmentésére, ám az ostromló táborból kivonuló 15 ezres sereg elé sietett, s november 3-án, Pákozdnál megütközött az oszmánokkal. A csatát a balszárnyat vezető Pálffy Miklós lendületes támadása vezette be, majd a jobbszárnyon álló Huszár is rohamot vezényelt, akárcsak a hadrend közepén helyet foglaló Hardegg. Az átütő erejű támadástól meginogtak a török hadsorok, mire Nádasdy és Zrínyi egységei rávetették magukat az ellenségre, végső csapást mérve a moszlimokra. Több tiszttel együtt a budai pasa is elesett, a különböző források háromezer–hétezer fősre teszik az oszmán had veszteségét, míg a keresztény táborból 1500-an fejezték be életüket a harcmezőn. A keményen védett Székesfehérvárt azonban a diadal ellenére sem sikerült felszabadítani.

Beállt a tél, ám a hadiév nem ért véget. Pálffy és Christoph Teuffenbach kassai főkapitány hadjáratot indított a megszállt felvidéki várak felszabadítására, s az oszmánok lófarkas lobogói örökre lehulltak Fülek, Somoskő, Buják, Hollókő, Szécsény, Kékkő, Divény, Ajnácskő, valamint Drégely tornyairól, 1594 márciusában pedig Pálffy Miklós Nógrádot is bevette. Hunyadi Mátyás 1463–1464-es, Észak-Boszniát felszabadító hadműveletei óta első ízben sikerült kiűzni a törököket egy összefüggő területről. „Mi a muzulmán népet mostanáig olyan doboznak tartottuk, melyet elődeink nem mertek felnyitni, mert azt mondták, hogy telis-tele van kígyókkal, százlábú férgekkel, skorpiókkal, s ha ezt a dobozt felnyitnánk, ezek országunkra kiáradnak, s népét elpusztítják, megölik. Most azonban szükséges lévén, mi felnyitottuk, és a doboz teljesen üres, éppen semmi sincs benne. Kár, hogy ilyen hiedelemben töltöttük mostanáig életünket” – összegezte e szavakkal a diadalmas hadjárat eredményeit a magyar vezér.

Remény ébredt a török Magyarországról való kiűzésére, ám hamarosan bebizonyosodott, hogy bár az Oszmán Birodalom már túljutott a delelőjén, még mindig van benne erő az ellencsapásra. Szinán nagyvezír százezer fősre becsült hadserege 1594 júliusában elfoglalta Tata várát, szeptember 29-re pedig a fontos győri erősséget is. 1596-ban a III. Murád elhunyta után trónra lépő III. Mehmed szultán bevette Egert, a Felvidék kulcsát, majd október 26-án a Sajó-menti Mezőkeresztesnél megütközött Habsburg Miksa főherceg és a Habsburgokkal szövetséget kötő Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem hadaival. A csata – melyben Pálffy is részt vett – keresztény győzelemmel kecsegtetett, a törökök azonban, ha nehezen is, de végül a maguk javára fordították az ütközet kimenetelét. Ám a győzelem és Eger elfoglalása ellenére az oszmánoknak már nem maradt erejük a Felvidék meghódítására.

Petárdák Tata és Győr kapujánál

A törökök által birtokolt Győr zavarta a Komáromba, valamint az 1595-ben visszafoglalt Esztergomba vezető utánpótlási útvonalakat, egyúttal hídfőállásként szolgát az oszmánok nyugati hadmozdulatai számára, így mindenképpen fel kellett szabadítani. A kiszemelt célpont elszigetelése végett viszont be kellett venni a Budáról Győrbe vezető legrövidebb utat védő Tata várát, ezért 1597 késő tavaszán Pálffy Miklós csapatai átlépték a hódoltság pillanatnyi határát, s a május 23-ra virradó éjszakán, gyors menetben, a legnagyobb titokban az erősség alá vonultak. A magyar hadvezér rajtaütéssel akarta bevenni a várat, ezért a petárda alkalmazása mellett döntött. A petárda a XVI. században még egészen más eszköz volt, mint napjaink hasonló nevű tárgyai. Akkoriban ez egy bronzból öntött, harang alakú szerkezet volt, melynek belsejébe lőport tömtek, a hátsó végén egy kanóc lógott ki belőle, míg a száját falappal zárták le. Ostrom idején a várkapuhoz illesztették, a kanócát meggyújtották, a robbanás ereje pedig szétvetette az egyik vagy mindkét kapuszárnyat.

Mivel éjszakára a vizesárokkal körülvett tatai erősség csapóhídját felhúzták, ezért Pálffy katonái csendben egy ellensúllyal ellátott hidat toltak a kapuhoz, hozzáerősítették a petárdát, melynek robbanása szétszaggatta a csapóhidat és a kapuszárnyakat. Ezután a beözönlő magyar és német csapatok villámgyorsan elfoglalták a külső várat, a belső vár (várpalota) ostromához azonban meg kellett várni a hajnalt. Csak pirkadatkor intéztek rohamot az utolsó török állások ellen, s legyűrve a védőket, be is vették a palotát.

Ezt követően Miksa főherceg visszafoglalta Pápát, majd belevágott Győr ostromába, ám nem bírt az erősséggel, a török felmentő sereg elől pedig visszavonult. Októberben az oszmánok Tatát is visszavették, a magyar hadvezér azonban nem mondott le Győr felszabadításának a tervéről. Az 1598. március 28-ra virradó éjjelen Adolf Schwarzenberg tábornok egységeivel együtt Pálffy csapatai a várhoz lopakodtak, petárdával bedöntötték az erődítmény vaskapuját, majd a magyar, német, spanyol, francia és vallon katonákból álló gyalogság betört az erősségbe, s hajnali 3-4 óra között megszállta a falakat, valamint a bástyákat. A török várkapitány, Ali bég azonban lelket öntött harcosaiba, s ellentámadást indított, melynek eredményeként az ostromló gyalogság nagyobbik részét sikerült visszaszorítania a romos kapu felé. A várvívók helyzete válságosra fordult, ám ekkor Pálffy Miklós bevetette a szövetséges sereg hátát egy esetleges török felmentő had ellenében biztosító huszárjait, leszállította a nyeregből a könnyűlovasokat, majd az élükre állva, betört az erősségbe. Az elsöprő erejű roham visszavetette az oszmánokat, ellenben felbátorította a szövetséges gyalogságot, mely újból támadásba lendült. A védők mindinkább visszaszorultak, de még mindig nem adták fel a harcot, ezért Pálffyék a vár belseje felé fordították a falakon és a bástyákon sorakozó ágyúkat, s bombazáport zúdítottak a moszlimokra, végleg megtörve az ellenállásukat. Reggelre a még életben maradt törökök megadták magukat.

A magyar hadvezért a kulcsfontosságú erősség visszafoglalása után győri hősként emlegették – méltán –, Bécsben pedig hőskölteményeket írtak Pálffy és Schwarzenberg diadaláról, miközben a lendületbe jött Pálffy gyorsan felszabadította Tata, Gesztes, Csesznek várát, Veszprémet, Várpalotát és Tihanyt. Győzelmeit követően – a Mátyás főherceg által vezetett fősereghez csatlakozva – részt vett Buda ostromában, ám november elején a várvívó had eredménytelenül vonult el a falak alól. 1599-ben hősünk grófi címet nyert, Pozsony vármegye örökös főispánja és a pozsonyi vár főkapitánya lett. 1600. április 23-án azonban, vöröskői várában idejekorán távozott a földi világból. A források szűkszavúan számolnak be elhunytáról, melynek pontos oka ma sem ismert, minden bizonnyal valamilyen betegség oltotta ki az életét.

A tizenöt éves háború még hat évig folytatódott, ám váltakozó sikerű harcok után a küzdő felek 1606. november 11-én megkötötték a zsitvatoroki békét, mely a pillanatnyi helyzetet szentesítette, mindkét fél megtarthatta a kezébe került városokat, várakat, területeket, s lezárult a döntetlenül végződött konfliktus. (Források: Mitták Ferenc: Várostromok a magyar történelemben, Ágoston Gábor: A hódolt Magyarország, Magyar életrajzi lexikon, Wikipédia)

Lajos Mihály