„Észak Kőrösi Csomája”

A népek melyik kohójából származik a magyarság? Kik a rokonaink? Hol leljük fel őket? Ezek a kérdések nagy erővel törtek felszínre a XVIII. század utolsó harmadában, valamint a XIX. század folyamán. A különböző irányzatokhoz tartozó kutatók közül többen is hatalmas távolságokat tettek meg, hogy felkeressék azokat a népeket, melyeket nyelvrokonainknak tartottak, s nyelvészeink megannyi érvet sorakoztattak fel a magyar nép eredetével kapcsolatos állításaik védelmében. S jóllehet, a viták mára csendesebbekké váltak, mostanáig sem zárultak le teljesen.

A Bakonytól Finnországig

Eleink harcias, félnomád, sztyeppei népként vándoroltak be a Kárpát-medencébe, s hosszú évszázadokig senki sem vonta kétségbe a középkori krónikaíróink által is vallott hun-magyar rokonság gondolatát. A XVIII. század derekáig kész tényként könyvelték el, hogy nemzetünk a Belső-Ázsiából nyugat felé vándorló török népek egyikeként érkezett meg mai hazájába, akárcsak előttünk a török eredetű hunok, valamint az avarok. Ám 1768-ban a Vénusz Nap előtti elhaladását Norvégia sarkkörön túli részéről megfigyelő magyar csillagász, Hell Miksa társaságában az asztronómus egykori tanítványa, Sajnovics János, a Nagyszombati Egyetem fiatal tanára is a sarkvidékre utazott, ahol hónapokig tanulmányozta az ott élő lappok nyelvét, s kimutatta annak a magyarral való rokonságát. (A magukat számiknak nevező lappok Norvégia, Svédország, Finnország és Oroszország területén élnek, s egyes csoportjaik több, egymással rokoni kapcsolatban álló nyelven beszélnek.) Felfedezése idehaza hatalmas vihart kavart, sokan idegenkedtek a „halzsíros atyafiság” feltételezésétől, s a török származás szélsőséges hívei még rímet is faragtak ekképpen: „Sajnovics jármától óvjuk nemzetünket,/ Ki Lappóniából hordozza nyelvünket”. Nemsokára pedig kitört az ún. „ugor-török háború” a magyarság török, illetve finnugor eredetét valló tudósok között, melyben jelentős szerepet játszott egy mindössze 39 évet élt sokoldalú dunántúli kutató.

1819. július 11-én, a Bakony „fővárosának” is nevezett Zircen egészséges fiúcsecsemőnek adott életet Etl Alojzia, a hegyektől övezett településen működő cisztercita apátság jogtanácsosának, Reguly Istvánnak a hitvese. A boldog szülők Antal névre kereszteltették gyermeküket, aki a helybeli elemi iskola elvégzése után Székesfehérváron megkezdte, Nagyszombatban pedig befejezte gimnáziumi tanulmányait, majd bölcseletet hallgatott a Győri Királyi Akadémián. Édesapját igencsak érdekelték a humán tudományok, leginkább a történelem, s fiába is beoltotta a múlt megismerésének a vágyát. A lassan felnőttkorba érő ifjút azonban nemcsak a história érdekelte, kiválóan énekelt, nagyszerű nyelvérzékkel rendelkezett, ügyesen festett, és szépen verselt. Szülei kívánságára mégis a Pesti Egyetem jogi karának a hallgatója lett, a korabeli Magyarországon ugyanis a jogi pálya nyújtotta az egyik legbiztosabb megélhetést a hozzá hasonló, polgári születésű értelmiségiek számára. A diploma kézhez vétele után valamelyik uradalom jogtanácsosaként helyezkedhetett volna el, vagy – irodát nyitva – magánpraxist folytató ügyvédként kereste volna meg a kenyerét. A humán érdeklődési körű fiatalembert azonban még annyira sem vonzotta a törvénycikkelyek világa, mint az édesapját, így amint elvégezte az univerzitást, azonnal hátat fordított a jogtudománynak, s 1839 nyarán – egyelőre csak a külföld megismerésének a vágyától sarkallva – nekivágott a nagyvilágnak.

Felkereste Krakkót, Lemberget, Bécset, Prágát, továbbá az akkor még széttagolt Németország északi részét, a Balti-tenger és az Északi-tenger partvidékét, majd áthajózott Stockholmba. Itt megismerkedett az akkor még orosz fennhatóság alatt lévő Finn Nagyhercegségben született, svéd és finn gyökerekkel rendelkező, költészettel, prózaírással, újságírással és történelmi kutatásokkal egyaránt foglalkozó, sokoldalú kulturális személyiséggel, Adolf Ivar Arwidssonnal, aki jóllehet, svéd nyelven publikálta írásait, mégis a finn függetlenségi mozgalom egyik atyjaként vonult be a történelembe. Politikai tevékenysége miatt a cári titkosrendőrség látókörébe került, ezért Svédországba emigrált, s a Svéd Királyi Könyvtár igazgatója lett. Akkoriban nemcsak Magyarországon, hanem Finnországban is egyre többen magukévá tették a finn-magyar rokonság elméletét, köztük Arwidsson is, Reguly az ő hatására vált a hipotézis hívévé, s elhatározta, hogy nyelvészeti, néprajzi, embertani kutatások végett felkeresi a magyarsággal rokonítható finnugor népeket. Így 1839 őszén búcsút vett Stockholmtól, s egy Helsinkibe (akkori hivatalos nevén: Helsingforsba) tartó hajó fedélzetén Finnországba utazott.

A huszonéves akadémikus

Hősünk nyelvészeti és néprajzi tanulmányokat folytatott a Helsingforsi Egyetemen, majd mélyen behatolt a nagyhercegség belsejébe, tanulmányozva a finnek, valamint az északi sarkkörön túl élő lappok (északi számik) nyelvét, a népszokásaikat. Kiváltképpen gazdag etnográfiai (néprajzi) anyagot gyűjtött össze a tundrán élő, pásztorkodó, rénszarvasnyájaikkal együtt vándorló, favázas, rénszarvasbőrrel fedett, kúp alakú sátrakban lakó lappok körében, mely gyűjteményt a Finn Tudományos Akadémia is olyan értékesnek tartotta, hogy a sikeres expedíció elismeréseként, 1840-ben sorai közé fogadta a mindössze huszonegy éves fiatalembert, aki időközben magyarra fordította a Kalevalának, a finnek nemzeti eposzának több részletét.

1841-ben Reguly Szentpétervárra utazott, ahol megtanult oroszul, antropológiai (embertani) előtanulmányokat folytatott, s az elérhető források alapján megkezdte az Oroszország területén élő finnugor nyelvek elsajátítását, felkészülve a Volga-mentén, illetve Nyugat-Szibériában élő rokonainkhoz tervezett, második expedíciójára.

1843 októberében nekivágott a kelet felé vezető hosszú útnak, s kemény télben, december 4-én kelt át az Urál-hegységen, s kutyák vagy rénszarvasok által vontatott szánokon vagy éppen gyalogszerrel vágott át a tundrán, valamint a tajgán, dacolva a süvöltő, jeges szelekkel, a legvadabb hóviharokkal, hogy felkeresse az Ob folyó által átszelt Nyugat-szibériai-alföldön élő obi ugorokat, a hantikat és a manysikat. A tél folyamán a manysi nyelvet és néprajzot tanulmányozta, márciusban pedig Tobolszkba utazott, ahol hősi énekeket jegyzett le a Konda-folyó vidékén uralkodó utolsó manysi fejedelem leszármazottjától. Meglepődve figyelt fel arra, hogy a halászattal, vadászattal, rénszarvastenyésztéssel foglalkozó nép dalaiban lovon nyargaló, nyíllal, karddal vitézkedő hősökkel lehet találkozni, ami arra utal, hogy a manysik ősei – a mi eleinkhez hasonlóan – félnomád életmódot folytató pusztalakók voltak, s csak az erősebb sztyeppei törzsekkel vívott harcoktól legyengülve húzódtak vissza az északi erdőségekbe, valamint a még északabbi tundrára, akárcsak legközelebbi rokonaik, a hantik.

A nyár folyamán irányt vett a hantik szálláshelyei felé, s ha télen a dermesztő hideg nehezítette utazását, akkor most a mocsaras alföld ingoványai fölött hatalmas felhőkben szálló szúnyogok keserítették meg életét, ám ennek ellenére kitartóan folytatta útját, s a manysikhoz hasonló életmódot folytató hantik körében folytatta nyelvészeti, antropológiai kutatásait és etnográfiai gyűjtéseit. Embertani kutatásai során gipszöntvényt készített megannyi manysi és hanti arcról, s a szellemi néprajz (folklór, népszokások) megfigyelése mellett a tárgyi néprajzot is tanulmányozta, hatalmas gyűjteményre tett szert fegyverekből, használati eszközökből.

Sokoldalúságára jellemző, hogy mindezen kutatásain kívül részletes vázlatokat készített a nyugat-szibériai folyók futásáról, az Északi Jeges-tengerbe ömlő Ob hatalmas tölcsértorkolatáról, az Északi-Urál hegyvonulatairól, a síkság és a hegyvidék településeiről. 1845-ben a volgai-finnek (marik és mordvinok), valamint a török népek közé tartozó csuvasok körében végzett kutatásokat. Ő volt az első magyar tudós, aki terepen, a finnugor népek körében folytatott gyűjtő- és kutatómunkát, beírva ezzel nevét a tudománytörténelembe. 1846-ban tért vissza Szentpétervárra. Ekkor tudta meg, hogy időközben a Magyar Tudományos Akadémia is levelező tagjává választotta. Indult volna haza, ám orosz felkérésre elkészítette az általa bejárt uráli és nyugat-szibériai területek (összesen 1,1 millió négyzetkilométer) térképét, mely nagyon pontos lett, gazdag névrajza – közel hatszáz földrajzi nevet tartalmaz – pedig igencsak megkönnyíti a rajta való eligazodást. Ráadásul az etnikai határokat is pontosan megrajzolta, s térképe forrásmunkaként szolgált az Urál-vidékre és Nyugat-Szibériába indított későbbi orosz térképészeti expedíciók számára is. Nem véletlenül nevezték el róla az Urál-hegység egyik, 1711 méter magas csúcsát.

Újra itthon

1847 szeptemberében végre hazatért a harmincezer kilométernyi kutatóutat megtett Reguly Antal. Az általa felgyűjtött néprajzi anyagot hamarosan a széles nyilvánosság elé tárták – ez volt Magyarország első etnográfiai kiállítása, s 1848 júniusában kinevezték a Pesti Egyetemi Könyvtár főkönyvtárosává, ám a szabadságharc miatt csak két év múlva foglalhatta el hivatalát. Néprajzi és embertani felméréseket végzett a Felvidéken élő palócok körében. Elsajátította az akkor még újdonságszámba menő fényképezőgép használatát, s ő volt az első magyar tudós, aki fényképeken örökítette meg egy általa vizsgált embercsoport képviselőit, viseletüket, használati eszközeiket. Emellett megkezdte az általa felgyűjtött hatalmas tudományos, közte a nyelvészeti anyag rendezését, elsősorban nyelvünk finnugor voltának bebizonyítása végett.

De milyen egyezésekre is figyelt fel Reguly, előtte Sajnovics, illetve utánuk több nyelvész? A bizonyítékok közé tartozik alapszókincsünk közös jellege: a testrészek, az alapszámok (pl. egy, kettő, három), megannyi, a családi-vérrokoni viszonyokkal, az állat- és növényvilággal, a természeti jelenségekkel, illetve a halászattal-vadászattal kapcsolatos szó hasonló volta. Fontos bizonyítékok a szabályos hangmegfelelések (például több magyar szó f hangjának más finnugor nyelvek hasonló vagy azonos jelentésű kifejezésében következetes jelleggel a p hang felel meg). A magyar és a többi finnugor nyelv egyaránt agglutináló szerkezetű, a nyelvtani viszonyokat az indoeurópai nyelvektől (a franciáról, az angoltól, az orosztól stb.) eltérően nem elöljárószókkal, hanem toldalékokkal (ragokkal, képzőkkel, jelekkel) fejezik ki, akárcsak az altáji nyelvcsaládba tartozó török és mongol nyelvek. Ám az utóbbiaktól eltérően, a finnugor nyelvek mindegyikében megtaláljuk a tárgyas igeragozást. S ugyancsak a közös eredet bizonyítéka, hogy az alapszókincshez tartozó, illetve a belső keletkezésű szavak esetében megfigyelhető a hangzóilleszkedés szabálya: ha a szótőben magas hangrendű magánhangzó(k) van(nak) – e, é, i, í, ö, ő – akkor a toldalékokban is magas hangrendű magánhangzók állnak. Ha pedig a szótövekben mély hangrendű magánhangzók – a, á, o, ó, u, ú – szerepelnek, akkor a toldalékokban is mély hangrendű magánhangzókra bukkanhatunk. A rokonságra utal továbbá a sok nyelvtani eset (nyelvünkben 18 eset van), továbbá az a tény, hogy a jelző megelőzi a jelzett szót, a számnevek után pedig egyes számban szerepel a megnevezett személy, tárgy, fogalom („sok ember”-t mondunk, nem „sok emberek”-et).

Reguly Antal azonban nem tudta befejezni gyűjteménye feldolgozását, mivel 1858. augusztus 23-án az erejét évek óta emésztő tüdőbaj kioltotta az életét. Hagyatéka elemzését más tudósok fejezték be. A fiatalon elhunyt kutatót – a tudomány iránti olthatatlan szeretetére, hatalmas utazásaira és a nélkülözések vállalására utalva – már életében a nagy székely nyelvészhez, Kőrösi Csoma Sándorhoz hasonlították, s méltán nevezték el „Észak Kőrösi Csomájának”. (Források:Krizsán László: Korai magyar utazók Európában, Magyar Életrajzi Lexikon, Wikipédia)

Lajos Mihály