Tóth Árpád: Újév reggele

2013. január 4., 01:00 , 625. szám

Véget ért a

Szilveszter-éji szender.

 

Felkelne az ember.

De nem mer.

 

Mert jön a kenetes

Basszusú szemetes.

 

És jön a gyászos

Szopránú gázos.

 

Jön a májfoltos

Sarki boltos.

 

Sőt, jön a bordó

Orrú levélhordó.

 

Jönni nem restell

Hajlongó testtel

 

Uram s parancsolóm:

A házmester.

 

Vele jön nyájas kibice,

A vice.

 

Jő és belém kíván sokat

A nő, aki rám mosogat.

 

Jön vidáman a szabószámla,

S arcáról a bőr le nem hámla.

 

Jön bús, fekete sál alatt

A temetési vállalat.

 

S jön az olcsóságmentes

Hentes.

 

És búékot nyihogat, ó,

Minden páholynyitogató.

 

Fiákeres és ószeres

Reámborulnak: ó, szeress!

 

És jön emez, és jön amaz,

És jön háromszor ugyanaz.

 

S jönnek tízezren.

S ájultan fekszem.

 

S tolongnak vadul

Az ágyam körül,

 

S direkt mind az én

Újévemnek örül.

 

Nyüzsögnek zsúfolt rendben

A széken, asztalon, kredencen

 

És a sézlongon.

És keresztül a sok tolongón

 

Hozzám jutni alig tuda

A guta.


Tóth Árpád költeménye kereken száz esztendős, 1913-ból való, és bizony számos szaván érződik is a közben eltelt idő. 2013-ban ugyanis alig ismeretes szó a vice, vagy a sézlong, de a fiákeresről sem igen tudunk sok mindent. Ugyanakkor az alkalmi vers alapgondolata igencsak ismerős: a ráébredés arra, ami az újévet jelenti. És hogy mi is ez a ráébredés? Hát a felismerés, hogy minden marad a régiben, nem változott meg körülöttünk semmi. Újév reggelén ugyanazok a gondok, problémák köszöntenek ránk, amelyeket nagyon szerettük volna eltemetni a múló óévvel, de mint mindig, most sem sikerült. És ugyanazok az arcok, emberek vesznek körül: jön a házmester, a szabó, a levélhordó, a hentes… Vagyis: nincs semmi új az újban. Ám ha annak a bölcsességnek adunk igazat, miszerint „csak az lehet új, ami régi”, nos, akkor mindjárt más a helyzet?

Penckófer János