Szellemtelep Talaborfaluban

2013. május 24., 02:00, 645. szám

Miközben változatlanul beszédtéma, hogy mi történjék az aknaszlatinai sóbánya pusztulása, a karsztosodási folyamat miatt veszélybe került otthonok lakóival, jobbára csak nagy általánosságban beszélünk arról, hogy a hatóságok az érintetteket – köztük számos magyar családot – a távoli Talaborfaluba (Tereblja) szándékoznak kitelepíteni, ahol számukra új lakótelep épül. Elhatároztuk tehát, hogy utánajárunk, valójában milyen új otthont és jövőt szánnak nekik a Talabor völgyében.

Talaborfaluhoz közeledve már messziről szembetűnnek a vadonatúj épületek. Rikít a piros tetőcserép, a két sor lakóépület között kétszer kétsávos út vezet frissen ültetett facsemetékkel, középen tekintélyes betonozott vizesárokkal. Többszáz kilométeres körzetben nem épült semmi hasonlóan korszerű ebben a szegény, elhanyagolt régióban. A bevezető út azonban el van torlaszolva, behajtani nem lehet. A szélső épületek mellett magukra hagyott munkagépek rozsdállnak megadóan, odébb őrbódé. Mint kiderült, őrzött területre tévedtünk, ahol az újságíró nem szívesen látott vendég, s ezt érezteti is velünk az őr. Így kívülről mérjük fel a terepet a szemerkélő esőben.

A lakótelep története 2011-ben kezdődik. Az eredeti elképzelés szerint a bánya által fenyegetett több mint 130 aknaszlatinai család számára a közeli Alsóapsa határában építettek volna új lakhelyet, ám azután teljesen váratlanul más döntés született, s a hatóságok a Talaborfalu melletti rétet szemelték ki az építkezéshez. Miután Talaborfalut, ezt a színtiszta ruszin települést majd félszáz kilométer választja el Aknaszlatinától, sokakban felmerült annak idején, hogy miért akarják elszakítani a lakhelyüket elhagyni kényszerülő magyarokat, románokat, ukránokat családjuktól, ismerőseiktől, nemzettársaiktól, hivatalos és érdemi válasz azonban tudomásunk szerint azóta sem született erre a kérdésre. Egyes sajtóközleményekből úgy tűnik, hogy a kormányzati elképzelés szerint a lakóépületek azért kerültek Talaborfalu határába, mert a település környékén ugyancsak számottevő sólelőhely található, így a lakások után megépülhetne a közelükben az új sóbánya, majd idővel az új allergológiai kórház is, munkahelyet biztosítva a telepeseknek.

A kormány Ukrajnában szokatlan gyorsasággal majd 100 millió hrivnyát utalt ki a talaborfalui lakótelep megvalósítására. A munkálatok még ugyanazon 2011-es esztendő őszén megkezdődtek. A munkások keze nyomán 116 lakás épült nyolc kétszintes épületben, ezenkívül további 17 családi ház, 330 férőhelyes iskola, 140 csöppség befogadására alkalmas bölcsőde és óvoda, közművek stb. Az esztendő végén a hivatalos beszámolók szerint már a munkálatok végéhez közeledtek a kivitelezők, ám akkor hirtelen elfogyott a pénz, megállt a munka, s gyakorlatilag mind a mai napig nem is folytatódott.

A faluba érkező idegennek kezdetben nincs egyszerű dolga, ha tisztázni szeretné, mi a helyzet az új lakóteleppel. A tanácselnök távollétében a községházán senki sem akad, aki a hivatalos álláspontot képviselné. Utóbb kiderül, erre nem is nagyon van szükség. A helyiek szívesen szóba elegyednek az emberrel, bár mint megjegyzik, a telep építéséről Kijevben döntöttek, amint a munkálatok leállításáról is, mindebbe nekik nem sok beleszólásuk volt. Az is kiderül egykettőre, hogy a talaborfaluiaknak nincs kifogásuk a telep építése és az új „telepesek” érkezése ellen.

Pedig lehetne okuk panaszra. Például az építkezésre kiutalt terület egykor a falué volt, mesélik, majd még a szovjet időkben a szovhozé lett, annak megszűntével pedig az államé. Így történhetett meg bizonyára, hogy a területet kiszemelték a beruházás céljaira, holott a hegyek karéjában fekvő településen a sík, megművelhető vagy legalábbis legelőnek használható terület aranyat ér, a munka pedig kevés.

Az iskolán, egészségügyi rendelőn, kereskedelmen kívül alig van munkalehetőség a faluban, a településen működő mintegy háromtucatnyi magánvállalkozó is jobbára csak magát tartja el, túl sok munkahelyet eddig nem teremtettek. A falubeliek egy jelentős része ezért külföldön igyekszik munkát találni, hogy eltarthassa családját.

Ezt tudva az is érthető, hogy amikor megkezdődött a beruházás a település határában, a falusiak örömmel fogadták a hírt, hiszen munkát remélhettek. Reményeik azonban csak részben váltak valóra, mivel a beruházó a munkások többségét nem helyben toborozta. Némi haszonra legfeljebb közvetetten számíthattak, például azáltal, hogy helyiekre bízták a munkások étkeztetését. Amikor azonban 2011 végével megszűnt a beruházás finanszírozása, a kivitelező adósa maradt a helybélieknek, egyesek szerint máig többszázezer hrivnyával tartozik az étkeztetésért és a szállásért.

Haszna tehát alig volt, problémája viszont annál több akadt a falunak a teleppel. Így például a község a beruházás miatt sem rendelkezik pillanatnyilag érvényes településrendezési tervvel, vagyis hiába építkeznének a lakók, egyetlen négyzetméternyi területet, egyetlen telket sem kaphatnak a tanácstól. Az új településrendezési terv elkészítése akkora összeget emésztene fel, amit a falu a maga bevételeiből képtelen kigazdálkodni, a felsőbb hatóságok viszont egyelőre csak ígérik a segítséget.

A falusiak másik nagy bánata, hogy miközben a gyerekeik két váltásban tanulnak jelenleg a több apró és jórészt ősöreg épületből álló iskolában, addig a falu határában ott áll egy majdnem kész modern iskolaépület, amelyet azonban jelen helyzet szerint se befejezni, se használni nem lehet.

Ottjártunkkor piac volt Talaborfaluban, amelyet azon a Bustyaháza felőli faluvégen tartottak, ahol a „szlatinai” lakótelep épül. A kihalt épületegyütteshez vezető bekötőúttól nem messze a fűben malacok visítoztak, odébb lovak legeltek.

Körbekérdezve kiderült, hogy a falusiak természetesen mindent tudnak, amit a szellemtelepről tudni érdemes. A tömbházak lakásai elmondásuk szerint kétszobásak, a családi házak viszont valamivel tágasabbak, s azokhoz gazdasági épületek is tartoznak. Figyelemre méltó, hogy a villamos energiát nemcsak világításra, hanem fűtésre és vízmelegítésre is használnák a telepen. A számlákat fizetni tehát bizonyára nem lesz majd olcsó mulatság.

Az épületek kívülről készek az átadásra, ám a jelenleg lepecsételt bejárati ajtók mögött még bőven akad tennivaló: villany- és vízvezetékszerelés, vakolás, csempézés, padlózás várna a munkásokra. Valaki felvetette a piaci árusok közül, hogy a telep eredeti terveiben bevásárlóközpont és sportpálya is szerepelt, ezeknek azonban egyelőre csak a hűlt helyét tudták megmutatni alkalmi idegenvezetőink.

De még ha minden megépült, elkészült volna mostanra, a költözés akkor is problémás lenne egyelőre, vélik beszélgetőtársaink. Azt beszélik, hogy a telep körül annak idején két kutat is fúrtak, de azok vízhozama nem elegendő a telep számára. Kutat fúrni, mondják, valamivel távolabb, a Talabor folyó közelében lenne érdemes, a vezetéket azonban ebben az esetben a helyi lakosok földrészlegein át kellene megépíteni, aminek azok érthetően nem örülnének.

Hogy miként alakul a telep sorsa, azt ma még senki sem tudja. Persze, sok mindent beszélnek az emberek, többek között arról, hogy az előző kivitelező ellen állítólag vizsgálat indult a költségvetési pénzek helytelen felhasználása miatt. Hogy mi volt a vizsgálat eredménye, arról nem tudni semmit. Ettől ugyan egy új kivitelezővel még folytathatnák a munkát, ha az akszlatinaiak kitelepítése valóban olyan sürgős, mint egyesek állítják, úgy tűnik azonban, hogy hiányzik a folytatáshoz a legfontosabb: a pénz.

Ígérni persze, ígérik a pénzt, a munkát. Néhány hete, áprilisban maga Olekszandr Vilkul kormányfőhelyettes járt a helyszínen, tudhatjuk meg a sajtóból. A falusiak szerint hosszú idő után ekkor volt tapasztalható újra némi mozgás a telepen: állítólag kőzúzalékkal szórták fel a réten azt a területet, ahová a nagy ember helikoptere leszállt. A kormányfő-helyettes akkor azt ígérte, pótlólagosan 13,5 millió hrivnyát utalnak ki a beruházás befejezésére, hogy az aknaszlatinaiak biztonságban legyenek. A helikopter azonban elszállt, az építkezésre viszont se pénz, se munkás nem érkezett azóta se.

Amikor elmondjuk, mit ígért a kormányfőhelyettes, helyi beszélgetőtársaink csak vonogatják a vállukat – megvan nekik a maguk baja. Ők csak azt tudják, hogy az épületeket karban kellene tartani, de ezzel jelenleg senki sem törődik. Ha ez továbbra is így marad, bizonygatják, a telep előbb-utóbb óhatatlanul az enyészeté lesz.

A piaci kávézó-vegyesbolt előtt sörözők közül valaki még megjegyzi: ugyan miért jönnének ide azok az emberek Aknaszlatináról, miből élnének meg itt? A sóbánya építéséről semmit se tudni, más munkát meg biztosan nem találnak errefelé, magyarázza. Úgy hallotta, mondja, hogy a szlatinaiak többsége nem is akar ideköltözni, amin nem lehet csodálkozni, hiszen ha szegénységben, veszélyben élnek is, legalább mindenkit ismernek, otthon érzik magukat a falujukban.

P. S. Az aknaszlatinai „ügy” legfrissebb fejleménye, hogy a napokban újabb egyeztetés kezdődött a megyei kormányzat, a helyi hatóságok, civil szervezetek és az érintett lakosság képviselői között a nagyközség és a bánya problémáinak megoldásáról. A karsztosodás által fenyegetettek egyebek mellett azt remélik, legalább most sikerül majd meggyőzni a hatóságokat arról, hogy számukra nem a Talaborfaluba való kitelepítés jelenti a megoldást. Kérdés azonban, hogy akkor milyen sorsra jut a százmillióból megvalósított lakótelep?

ntk