Dáma, dakszlival

2013. július 5., 02:00, 651. szám

Valóban olyan. Mintha egy novellából, vagy egy festményből lépett volna ki. Ide, a városi flaszterre. Lilás árnyalatú, nagy karimájú kalap. Rajta rózsaszínű művirág. Fehér, csipkés ingváll. Derékig retró. Csípőtől lefelé azonban megbontja az összképet a bő farmernadrág és a krisztuspapucs.

Már benne van a korban. De fürgén, fiatalosan lépked. Vagyis inkább sétálgat. Mellette elmaradhatatlan társa szaporázza: egy dakszli.

A hölgy pedáns. Nálunk nem látott módon zacskóba gyűjti a kutyus pottyantásait. A hölgy szigorú. Rend- és erkölcscsősz. Megfeddi a kamaszokat, fruskákat, akik a szélrózsa minden irányában szétdobálják az üdítős dobozokat, csokipapírokat, burgonyaszirmos zacskókat. Képes arra is, bárhogy méltatlankodnak, hogy heves korholások közepette szinte kikapja a szájukból a cigarettát.

Látásból ismerem. Biccentünk is egymásnak, néha váltunk néhány szót.

A környékbeliek „Jó napot, doktornő!”-vel köszöntik. „Dehogy doktornő!” – cáfol a kontyosrádió. – „Csak ápolónő. A megyei kórházban dolgozott, már nyugdíjban van.”

Dámaságát azonban ez semmiképpen sem kisebbíti. Mint ahogy az sem, hogy reggeli sétája során be-betér a korán kelő kávézóba. Nap mint nap. Műanyag pohárba rendel egy „koktélt”: egy deci gyümölcslevet… fél deci vodkával elegyítve. Elegáns mozdulattal emeli a szájához, lassan, élvezettel szürcsölgeti. Az eb az ölében. Mélybarna szeme mintha egy kortyért sóvárogna.

…Kora délután. Ismerősömmel portalanítjuk torkunkat a vegyesbolt teraszán. Belibeg a lila kalap is a négylábú gardedámmal (ki tudja miért, a kutyahölgyet Mártának hívják). A „doktornő” bemegy az üzletbe. Na, gondolom, most jön az a bizonyos műanyag pohár. De nem. Két kiskorsó sörrel telepszik az asztalhoz. Kettőből hűti magát egyszerre? Vagy egymás után? Amin először meglepődöm: hosszú, vékony cigarettát kotor elő a táskájából és rápöfékel! De az igazi döbbenet csak ezután következik. A dakszlit felrakja a vele szemben lévő székre. És elébe tolja a kiskorsót. A kutyus két első tappancsát felrakja az asztalra. Hosszú orrát az edénybe mélyeszti és kéjesen lefetyeli a nedűt. Gazdasszonyával csaknem egyszerre érnek az élvezetek végére.

Pihennek, nézelődnek.

Majd a hölgy ismét bemegy a boltba, és repetáz. Az asztalra még két kiskorsó habzó ital kerül. És az előbbi jelenet megismétlődik. Sőt, a dakszli most gyorsabb. És elégedett morgással gömbölyödik össze.

„Ennek aztán van huzatja!” – cuppant elismerően ismerősöm. Nem tudom, hogy melyikükre érti.

– Meleg van! – közli magyarázatképpen a „doktornő” a mosolygó és már-már tapsra fakadó publikummal.

Így van. Ez szentigaz…

Gerzsenyi András