Íjászkör Salánkon

Akik számára a hagyományőrzés nem hobbi

Már szűk két évtizede megannyi kárpátaljai kulturális rendezvényen, illetve több történelmi megemlékezésen feltűnik egy lelkes hagyományőrző csapat, melynek tagjai hol honfoglaló őseink, hol középkori lovagok, hol kurucok vagy ’48-as huszárok viseletét és fegyverzetét öltik magukra, s vagy történelmi bemutatókat tartanak, felidézve a több száz éves múltat, vagy jelenlétükkel emelik egy-egy ünnepség fényét. Ők a Salánki Íjászkör tagjai, akiknek a nevével összeforrt a korábban Salánki Jurtatábornak, újabban Mikes Kelemen Hagyományőrző Alkotótábornak nevezett rendezvény, mely a fiatal nemzedék számára bepillantást nyújt eleink életébe. De miként is jött létre, és mit végzett a csapat az eltelt csaknem húsz év alatt?

– A honfoglalás 1100. évfordulójának a megünneplésére való felkészülés során alakult meg az íjászkör, mely a kezdetekkor még kizárólag a honfoglalás és a kalandozások korába igyekezett betekintést nyújtani, s családtagjaimmal és néhány salánki barátommal, köztük a harcművészetekben és a fafaragásban járatos Kalanics Béla salánki bodnármesterrel együtt hoztuk létre azt – fejti ki Kész Barnabás, a kör vezetője. – 1995 táján kezdtük elkészíteni őseink viseletének, fegyvereinek, köztük a sztyeppei népek „csodafegyverének, a visszacsapó íjnak, továbbá a veretes tarsolyoknak és egyéb használati eszközöknek a rekonstrukcióit. A Salánki Mikes Kelemen Középiskola történelemtanáraként tanulmányozni kezdtem az ősmagyar viseletet, életmódot, fegyverzetet, hadviselést bemutató történelmi forrásokat és a szakirodalmat, melyek alapján képet alkothattam magamban a megjelenítendő dolgokról. Majd lelkes, de történelmi téren nem szakképzett barátaimmal – akik között kovács, illetve fafaragó is akad – elkészítettük első rekonstruált ősmagyar használati eszközeinket, fegyvereinket. Közülük mai szemmel nézve több tárgy kezdetlegesnek tűnik, eszköztárunk ma már összehasonlíthatatlanul gazdagabb és hitelesebb, mint amilyen a „hőskorban” volt. Megjegyezném, annak idején, az 1990-es években a magyarországi hagyományőrzők körében is elterjedt tévhit volt, hogy a honfoglaló magyarok – könnyűfegyverzetű lovasok lévén – nem rendelkeztek védőfelszereléssel. Ma már tudjuk, hogy a többi sztyeppei néphez hasonlóan csata előtt eleink is bőr-, sodrony- vagy pikkelypáncélt öltöttek. Újabban nagyon szép fegyver- és páncélrekonstrukciókkal lépnek fel olyan ismert anyaországi hagyományőrzők is, mint Hidán Csaba, Kelemen Zsolt, Kassai Lajos.

Az utolsóként említett személy nemcsak világhírű lovas íjász, hanem kitűnő íjkészítő is, akinek az íjait mi is használjuk. Rájöttünk ugyanis, hogy a saját kezűleg barkácsolt kőrisfa íjaink és nyílvesszőink alkalmasak ugyan a gyakorlásra, de komolyabb találkozókon, versenyeken, bemutatókon csakis hiteles, kitűnő minőségű, ismert szakemberek által elkészített felszereléssel állhatunk ki. Így Kassai-, Grózer- és Novák-íjaink mellett az övvereteinket Nyers Csabától vásároltuk, süvegcsúcsainkat és palmettás díszítésű tarsolylemezeinket pedig a nyári táborainkat évről évre felkereső Szedlják István ötvösmester, a Békéscsabai Történelmi Íjászkör tagja készíti. E szervezet mellett szoros kapcsolatban állunk Petraskó Tamással, a Magna Hungária lovasexpedíció szervezőjével, Hódi Attila hagyományőrzővel, a rákóczifalvai Kuruc Hagyományőrző Egyesülettel és más magyarországi katonai hagyományőrzőkkel.

A Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség (KMPSZ) által szervezett életmódtáboraikban elsősorban kárpátaljai diákokat fogadnak, akik a kirándulások mellett megtanulhatnak lovagolni, nyilazni, megismerkedhetnek a bőrdíszművességgel, az ötvösséggel, az agyagozással, a fa- és szarufaragással, a szövéssel, a nemezeléssel és más régi kézműves mesterségekkel. Az ismereteket szerezhetnek magyarországi és kárpátaljai szakemberektől, köztük – Szedlják Istvánon és csapatán kívül – Hidi Endre és ifj. Hidi Endre nagydobronyi keramikusművészektől, a Kárpátaljai Képző- és Iparművészek Révész Imre Társaságának tagjaitól, Kovács Zoltán debreceni szarufaragótól, Kalanics Éva salánki tanárnőtől. Táborukat egy ízben magyarországi indián hagyományőrzők, egyszer pedig dán és angol viking hagyományőrzők is felkeresték. Idei táborukat július 15. és 20. között rendezik meg Nagyberegen, a községben működő református líceum és a helyi tájház bázisán.

Tevékenységükhöz – a tábor megszervezése mellett – hozzátartoznak a történelmi megemlékezések. Idén, május 21-én, a Rákóczi-szabadságharc kitörésének a 310. évfordulóján zászlót bontottak Beregszászban és Mezőváriban, márciusban II. Rákóczi Ferenc szülőhelyén, a jelenleg Szlovákiához tartozó Borsiban részt vettek a Nagyságos Fejedelem megszületésének 337. évfordulója alkalmából megrendezett ünnepségen, pár hete pedig Rodostóban megkoszorúzták a Rákóczi- és Mikes-emlékhelyeket. Ebben az évben is, július 14-én megjelentek a tiszaújlaki Turul-ünnepségen, majd utána, de még ugyanazon a napon felléptek a Tiszapéterfalván megrendezésre került KurucFeszten. A fesztivált a Pro Cultura Subcarpathica civil szervezet rendezte meg, melynek hagyományőrző műhelyét beszélgetőtársam vezeti. Az íjászkört gyakran hívják meg a különböző fesztiválokra, díszőrségekbe, rendszeresen tartanak élő történelemórákat iskolákban, illetve Nagyberegen a helyi Tájházban. Magyarországon is több rendezvényen bemutatkoztak, részt vettek például a Nagykálló melletti Birge-tanyán megrendezett lovas íjászversenyen és lovas fesztiválon, illetve a vésztőmágori gyalogos íjászversenyen.

– Közel két évtizedes tevékenységünk alatt kineveltünk egy ifjabb nemzedéket, akikre büszkék vagyunk, és akik remélhetőleg továbbviszik majd a zászlónkat. Közülük ifj. Kohut Attila és Kohut Gergely az íjászat, Ferki Julianna a nemezelés terén jeleskedik, fiam, Barna íjászattal, míg lányom, Réka a kézművesmesterségek gyakorlásával foglalkozik. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola történelemtanáraként pedig egyre jobban bevonom munkánkba a főiskola diákjait – fejti ki Kész Barnabás.

A történelmi hagyományőrzés, persze, nem olcsó mulatság, elég sok pénzbe kerül a lótartás, a lószerszám beszerzése, javítása – vált témát beszélgetőtársam. – S míg Magyarországon vagy Nyugaton az anyagi eszközök lehetővé teszik a drágább felszerelések beszerzését, a mi anyagi lehetőségeink sokkal szerényebbek, ezért eszközeink (viseletek, fegyverek) többségét magunk készítjük el. A legszükségesebb dolgok megvásárlása csak családtagjaim megértésének köszönhetően lehetséges. Szerencsére feleségem, Margit, aki néprajzkutatóként és főiskolai tanárként dolgozik, támogatja a munkámat, mert hozzám hasonlóan jól látja, hogy a fiatalok nemzeti öntudatának a fejlesztésében milyen nagy szerepet játszik a hagyományok ápolása. S mivel Kárpátalján rajtunk kívül senki sem foglalkozik magyar katonai hagyományőrzéssel, így a honfoglalás és a kalandozások időszaka mellett történelmünk más korszakait, nevezetesen a lovagkort, a kuruc kort és az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc időszakát is bemutatjuk.

A tábort elsősorban a KMPSZ támogatja, a rendezvényeik anyagi hátterét pedig a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola és a Pro Cultura Subcarpathica civil szervezet biztosítja.

A külföldi katonai hagyományőrzők a legtöbb esetben hobbiból, szabadidős tevékenységként foglalkoznak letűnt korok hadviselésének a bemutatásával. Számunkra azonban sokkal többet jelent a „katonásdi”, melyet eszközként használunk a kárpátaljai magyar fiatalok hiányos történelmi ismereteinek a pótlására, nemzeti öntudatuk erősítésére. Bízom benne, hogy a bemutatóinkon megjelenő, a táborozásainkon részt vevő diákok kedvet kapnak ahhoz, hogy tovább gyarapítsák történelmi ismereteiket, és remélem, hogy idővel Kárpátalján másutt is létrejönnek hozzánk hasonló hagyományőrző csoportok.

Lajos Mihály