Weöres Sándor: Ars poetica

Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.

Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:

bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?

Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat

s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.

Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.

Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:

vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet,

szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,

mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.

Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:

táplálnak, melengetnek valahány világévet

s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,

a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,

társukként megölelnek és megint messze szállnak.

Az idén százesztendős Weöres Sándor költészetfelfogásának lényegéhez közelítünk, ha Ars poetica című versét olvassuk, elemezzük. A költemény első sora, mondata, mindjárt egy nagyon fontos kijelentés. Az, hogy a műalkotásnak az emlékezet nem képes öröklétet biztosítani. Az öröklét ugyanis még az öröknek minősített műalkotásoknál, tehát az egész világ által nagyra értékelt műveknél is önállóbb, ha úgy tetszik: magasabban álló kategória. Az emlékezet pedig változó. Ráadásul mélyen emberi. Nem az emlékezet adja tehát a mű értékét. Az öröklét receptjét Weöres Sándor az egyéniségen túli tartományban látja. Ezzel persze korunk nagy szabadság-ideálját, az önmegvalósítással összeforrasztott egyéniség-kialakítást nem tekinti végcélnak. Lehet, hogy a reklámok által ezerszer kimondott és sugallt „csináld meg magad” szlogen csak kiindulópontként válik értékessé? Erre itt, most nem adható végleges válasz, de alighanem a költőnek lesz igaza, mikor azt mondja, hogy az „egyén-fölöttire” érdemes figyelnünk…

Penckófer János