Aki részt vett az Árpád-vonal építésében

Kaliska Jenő visszaemlékezése

2013. augusztus 9., 02:00 , 656. szám
Kaliska Jenő

A Magyar Királyi Honvédség védelmi rendszereként – a terepviszonyok kihasználásával – 1940–44 között kiépült a Kárpátokban az országhatárt keletről védelmező Árpád-vonal. A környezeti anyagok, levéltári források, szemtanúk visszaemlékezései, helyszíntanulmányok és fotók egyaránt azt bizonyítják, hogy ezt az erődrendszert csak megkerülni lehetett, de áttörni nem. Az utóbbi években a védelmi rendszerrel kapcsolatban számos valótlan, a magyar–ukrán viszonyt mérgező ukrán publicisztikai írás is megjelent, azt állítván, hogy a vonal kiépítése szláv kényszermunkásokkal történt, embertelen körülmények között. A Nevetlenfaluban élő id. Kaliska Jenő 1944 őszén maga is részt vett az Árpád-vonal építésében, aki lapunknak nyilatkozva élő szemtanúként cáfolja meg a valótlanságokat.

Id. Kaliska Jenő jelenleg Nevetlenfaluban él, ám gyökerei Munkácshoz kötik, hiszen ott született 1924-ben, a gimnáziumot is szülővárosában végezte el. 1944 derekán, amikor a front már a Kárpátokhoz közeledett, 19 éves – és leventeköteles – volt.

„1944 nyarán a front közeledtével néhai diáktársaim közül többen a Dunántúlra vagy más városokba költöztek – emlékezik Kaliska Jenő. – Az ittmaradtaknak leventefoglalkozásokat tartottak, de a Magyar Királyi Honvédség hadvezetése a munkácsi 1924-es születésűeket mégsem frontszolgálatra vonultatta be. Mivel az ellenség közeledése okán a magyar hazának minden munkáskézre szüksége volt, több más fiatalemberrel együtt értesítést kaptam, melynek értelmében Felsőgerebenben (a mai Volóci járás) kellett jelentkeznünk.

Emlékszem, hogy kisvasúton, nyitott vasúti pőrekocsikban indultunk el. Ősz volt, fiatalok voltunk és lelkesek. Felsőgerebenben jelentkeztünk a parancsnokságon, s ott derült ki, hogy az akkor még titkosnak számító Árpád-vonal építésén kell részt vennünk.”

Maga az Árpád-vonal a terepviszonyok kihasználására épülő, tábori erődrendszer volt, melyet vasbeton szerkezetű völgyzárakból építettek. A körkörösen védhető völgyzár alapja a sejtszerűen elrendezett rajállás volt, melynek központja a közepes tüzérség ellen is biztos védelmet nyújtó bunker volt. Kisebb tüzérségi állások, géppuskafészkek, tankelhárító prizmák és megfigyelőpontok egészítették ki a védelmet. „Figyelmeztettek bennünket, hogy a terület, amelyen dolgozni fogunk, hadműveleti területnek minősül – folytatja Kaliska Jenő. – A Magyar Királyi Honvédség tisztjeinek az irányításával folyt a munka. Hegyes-völgyes, gépjármű számára még ma is sokszor járhatatlannak tűnő vidéken dolgoztunk, ám az építőanyag- és élelmiszerutánpótlás ott-tartózkodásunk végéig zavartalan volt. Az utánpótlást Szolyván keresztül, kisvasúton szállították Felsőgerebenbe. Nem emlékszem, hogy valaha is huzamosabb fennakadás történt volna.”

Kaliska Jenő elmondása szerint építettek mindent, ami a völgyzárak védelméhez szükséges volt. „Maga a vidék annyiban is kincset ért a Honvédségnek, hogy a nehéz terepviszonyok folytán szinte mindenütt lehetetlenek voltak az orosz hadigépezetre jellemző hatalmas harckocsitámadások. Ám a támadhatóbb völgyek biztosítására mégis számos tankelhárító piramist és ágyúállást építettünk. Emlékszem a kemény munkára, ahogyan vasrúddal döngöltem a betont a bunkerekhez: ezek némelyikébe egy-egy ágyút is terveztek. Rengeteg földmunkát is végeztünk. Volt eset, hogy meghatározott nagyságú gödröt kellett ásnunk: ebbe aztán tömör, öntöttvasból készült torony került, melyet végezetül behánytunk földdel. Mint kiderült, ezt egy megerősített géppuskafészeknek szánták. Érdekes volt ez nekünk, fiataloknak, nem csoda, ha kíváncsiskodtunk: én magam is bemásztam a bunkerbe, és elképzeltem, hogyan fognak itt harcolni a magyar katonák.

A munkakörülmények a viszonyokhoz képest jók voltak. Minden nagyon precízen volt megszervezve – folytatja Kaliska Jenő. – A munkások barakkokban laktak. Azoknak a fiataloknak, akiknek iskolai végzettségük volt, külön barakk dukált: gimnazistaként én is itt laktam. Az emberekre katonás szigor vonatkozott, s szigorúan tilos volt a magántulajdon elleni vétség is. Emlékszem, egyszer a társaim az egyik ruszin paraszttól szénát csentek a priccsükre, ám a dolog kiderült. Rövidesen a károsult ruszin kíséretében egy magyar tiszt lépett a barakkba, s megkezdődött a priccsek ellenőrzése. A tiszt a vétkeseket a kár megtérítésére kötelezte: a fiúk ezt pénz „összedobásával” nyomban teljesítették is.

A munka alatt végig megfelelő élelmezésünk volt: nem emlékszem, hogy a koszt miatt bárki is panaszkodott volna. Aki azt állítja, hogy éheztették az embereket, az hazudik. Az étel kalóriatartalma megegyezett a Magyar Királyi Honvédség katonáinak fejadagjáéval. Ebédre gyakran húst adtak. Ennek kapcsán egy mulatságos történetre is emlékszem. Egy alkalommal az ebédet kihozták nekünk. Mindjárt mindenkinek azonnal feltűnt, hogy a csajkákban hatalmas mennyiségű apróra vágott hús van. Még falatoztunk, mikor az egyik hadtápos elkezdett nyeríteni. Mosolyogva megkérdezte: „Tudjátok, mit ettetek?” Akkor derült ki, hogy a nyerítés nem volt véletlen: előző este ugyanis egy ló kitörte a lábát, s azt főzték meg másnap ebédre. Egyes fiúk ezt hallva nagyokat köptek, de a többség csak jókedvűen mosolygott, mert amúgy nagyon finom, édeskés hús volt.”

Kaliska Jenő elmondása szerint a higiéniai viszonyok alapvetően jók voltak. „Megfelelően megszervezték a fürdést is. A szálláshoz közel egy patak csordogált, itt fürödtünk. Idővel egy meleg vizű zuhanyozót is kialakítottak. Beosztott munkások a patak vizét szecskavágóhoz hasonló kerekekkel egy kályha által melegített tartályba juttatták, s ennek révén napi rendszerességgel meleg vízben fürödhettünk.”

Mint beszélgetőtársam elmondja, egyáltalán nem voltak az építkezés területén erőszakkal odahajtott kényszermunkások. „Mindig felháborít, ha ilyesmit olvasok az ukrán lapokban – mondja –, nem volt ott közöttünk egy kényszermunkás sem. Csak katonák, leventék vagy fizetésért dolgozó munkások voltak. Igaz, hogy igen vegyes volt a kompánia. A magyar honvédtiszteken kívül voltak fiatal leventék Munkácsról, valamint egy kaposvári fiatalember és még vagy 150 civil: ezek többsége román nemzetiségű, fizetett munkás volt. A fizetést bizonyos időközönként, rendszeresen megkapta mindenki, bár igaz, hogy a háború vége felé a pénznek már nemigen volt értéke. A románok becsülettel dolgoztak, de néha azért akaratlanul is kellemetlen perceket okoztak: mindegyikük házi szövésű, fehér színű ruhában volt, ami feltűnő volt a repülőgépek pilótáinak. Ha repülőgép közeledett a távolban, igyekezett mindenki fedezékbe húzódni.”

Kaliska Jenő visszaemlékezésében elmondta, hogy bár harci cselekménybe nem bonyolódtak, azért az általuk készített fedezékek néha nagyon is elkeltek. „Volt eset, hogy jelezték: ellenséges repülőgépek jönnek! Éppen egy dombon voltunk, amikor meghallottuk a repülőgépzúgást. A közelben volt egy általunk készített, gallyakkal álcázott lövészárok: ide vetettük be magunkat. A gépek átrepültek fölöttünk, s a gödörből láttuk, amint az orosz gépek szétbombázták a volóci vasútállomást. Iszonyatos volt.”

Szóba került a partizánkérdés is. „Hallottunk híreket partizánokról, így esténként volt némi nyugtalanság az emberben. Minket a munkálatok alatt fegyveres partizántámadás szerencsére nem ért, de szinte biztos, hogy a közelben ólálkodtak, mivel esténként a domboldalakon fényjeleket lehetett látni. Valószínű, hogy az építkezési munkálatokat kémlelték, de fegyveres küzdelembe soha nem bocsátkoztak.”

Miután a szovjet hadsereg a román árulás következtében „bekatlanozással” fenyegette az Árpád-vonal védőit, 1944 őszén megkezdődött a visszavonulás. „A katonai visszavonulás megkezdésével a munkásokat is hazaküldték. Felsőgerebenből gyalogosan indultam meg Szolyva felé, ám végezetül még Polenán kellett jelentkeznem a katonai parancsnokságon. Itt jegyzőkönyveztek, majd hazaengedtek. Szolyvára érve kiderült, hogy aznap már nem megy több vonat Munkácsra. Így egy magyar családnál éjszakáztam, majd másnap reggel indultam tovább, s szerencsésen hazaérkeztem. Rövidesen megérkeztek a Vörös Hadsereg katonái is, és velük együtt új, ám szomorú korszak köszöntött megyénkre.”

Kaliska Jenő tanárként később Nevetlenfaluba került, s ott idővel le is telepedett. A közelmúltban a Vereckei-emlékműnél járva, útba ejtette az egykori munkálatok színhelyét. „A 35 éves Zsigulimmal egy ismerősömet látogattam meg azon a vidéken, s megismerkedtem három ruszin fiatalemberrel. Beszélgetésünkkor megtudtam, hogy bérbe vettek Felsőgerebenben egy bunkert, melyben múzeumot alakítottak ki. Bemutatkoztam és elmondtam, hogy én annak idején kb. három hetet dolgoztam az Árpád-vonal építésén. Meglepődtek, azonnal a koromról érdeklődtek, és nagyon kértek, hogy a visszaúton, Polena felé okvetlenül keressem fel a múzeumot. Mobiltelefonon szóltak a múzeum alkalmazottainak, hogy itt van egy egykori munkás és díjtalanul engedjék meglátogatni a létesítményt. Éltem is a lehetőséggel. Kisebb csoport várt a helységnél. Megjegyzem, sovány kínálatú múzeum volt, mert csupán egy-két gyalogsági ásó, sisak, valamint más egyéb felszerelési tárgy alkotta a kiállítási anyagot. A jelenlévők meglepődtek, amikor a „kórháznak” titulált objektumot próbáltam megcáfolni azzal, hogy ez eredetileg lőszerarzenálnak épült: a vélt kórház – amolyan gyorssegélyhely – ugyanis eredetileg másutt volt. Sajnos, a helyét már nem tudtam pontosan meghatározni, mivel előtte már egy egész utcasor épült. Egy kisebb csoporttal bementünk a kb. négyszáz méter hosszú folyosóra, közben a csoport sok kérdést tett fel. Csodálkoztak, hogy egy élő résztvevő beszél nekik az építkezés történetéről, sokszor olyan információkkal szolgálva, melyek gyökeresen eltérnek némely mai ukrán „történész” publikációjától. Sok mindenben egyetértettek, sok mindenben kételkedtek, ám egyikük megjegyezte: ez a mi történelmünk, melyet a tényeknek megfelelően, objektíven kell kezelni. Én osztom ezt a véleményt, hiszen a legjobb történelem a hiteles történelem.”

Fischer Zsolt