„Ki a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza”

Hagyományőrzés Tiszabökényben

Tiszaújlak szomszédságában fekszik az írott forrásokban először 1230-ban említett Tiszabökény. A Tiszafarkasfalvával egyesített Tisza-parti település tatár pusztítást és kolerajárványt is megért már. Lakossága görög és római katolikus, református és pravoszláv vallású, s máig is hűen őrzi a magyar történelem és a magyar hagyományok emlékét.

Orsó csókért cserébe

Az ember mindennapjait a munka tölti ki. Nem volt ez másként régen sem. Ahogy mi, úgy elődeink is igyekeztek a munkavégzés folyamatának egyhangúságát csökkenteni. Ez pedig társaságban, zenével, mulatozással ment a legkönnyebben.

Az ipari növények, azok felhasználása és a hozzájuk kötődő hagyományok, szokások, események terén a kender mindenképp kiemelendő. A kender megmunkálásának különböző szakaszai nagy eseménynek számítottak annak idején Tiszabökényben, hisz ilyenkor összegyűltek, együtt dolgoztak rokonok, barátok, ismerősök. A fonókban, dörzsölőkben elmaradhatatlan volt a zene és a szórakozás. Ezen alkalmak jellemző hangszere a citera volt, de Bökényben néha még a klarinét is előkerült. A fiúk természetesen ekkor sem érték be a beszélgetéssel, mulatozással: igyekeztek megszerezni a hajadon lányoktól az orsójukat. Nemcsak az orsót, a szöszt is ellopták néha, s szintén csókért voltak csak hajlandóak visszaadni. Ha a lány nem adott, a szöszt elégették.

A hántás és a lekvárfőzés is közösségben zajlott.

Éjféli menyasszonylopás

A karácsony, Jézus születésének ünnepe jeles eseménynek számított Tiszabökény lakóinak életében is. Szigorúan vették tehát így a rá való felkészülést. Böjt kezdetén az asszonyok kisúrolták a fazekat (ez szimbolizálta a böjt kezdetét), s ezt követően böjt idején csak olajos ételeket fogyasztottak, olajjal főztek. Szentestén, az éjféli misét követően kezdődött meg a kántálás, s ekkor már lehetett zsíros ételeket is fogyasztani. Az idősebb, 18-20 éves fiúk reggelig járták a falut: 10–20 fős csapatokba szedődtek, s minden lányt megkántáltak, függetlenül attól, volt-e udvarlója. Betlehemezni is jártak, mégpedig minden házba, nem számított, hogy református vagy épp katolikus család lakta. A fiatalok és az egyház képviselői külön betlehemmel jártak.

Január 6-án a hívek a pappal együtt mentek ki a Tiszára, s ott történt a vízszentelés. A szentelt vízből mindenki vitt haza, s leggyakrabban akkor használták, ha egy kisgyermek megijedt: megitatták, megcsapdosták a vízzel.

A következő jelesebb egyházi ünnep a húsvét. Az azt megelőző vasárnapon, vagyis virágvasárnapon hajdan is élt a barkaszentelés szokása. A szentelt barkát mindenki hazavitte, s nagy becsben tartotta, hisz ha vihar esetén meggyújtották, felszálló füstje megakadályozta, hogy villámcsapás érje a házat. S természetesen a lányokat is alaposan megcsapkodták a barkaágakkal, hogy minél hamarabb férjhez menjenek, s ne maradjanak meg vénlánynak.

A húsvéti szertartás után szentelték a pászkát. Festékkel vagy hagymahéjjal hímzett piros tojást (8-10 darabot, Krisztus megfeszítését jelképezte), pászkát, sonkát, kolbászt, vajat és tormát is vittek szentelni. A megszentelt ételek maradékát tilos volt kidobni. A pászka morzsáit például a tyúkoknak adták oda, mert olyan állat, amelyik vakon születik, nem ehetett belőle. A csontokat elégették. A fiúk előszeretettel locsolkodtak: a falu végéről indultak el – vödörrel.

Szent György napján, április 24-én történt a búzaszentelés, kint a határban. A megszentelt búzaszálakat hazavitték, s a jószágnak is adtak belőle, hogy semmiféle vész ne jöjjön rájuk.

Május elsejére azok a lányok, akiknek komoly udvarlójuk volt, felvirágozott májusfát kaptak. Ahol van szerelem, ott féltékenység is, így azt a fát, amit felállítójának nem sikerült megőriznie, a haragosok éjjel derékban kivágták.

Bálok újévkor, farsangkor, húsvétkor és pünkösdkor is voltak, s általában csűrökben tartották őket. A farsangi bálra azok a lányok, akiknek nem volt udvarlójuk, vagy el sem mentek, vagy hosszas petrezselyemárulás után inkább hazamentek.

A legnagyobb mulatozás az esküvőkön volt. Az esküvői menet hajdan persze szekerekből állt, amelyet zenekar kísért. A mulatságot háznál tartották, s egyik fénypontja a menyasszonytánc és az éjféli menyasszonylopás volt. Élete párját a nem elég elővigyázatos vőlegény csak fizetség ellenében tudta kiváltani.

Kevésbé örömteli, de fontos esemény volt a temetés is. A halott mellé pénzt, s ha nagy pipás volt, a pipáját tették. Hittek abban, hogy a halott szelleme visszatér, ezért abban a helyiségben, amelyikben a halott fel volt ravatalozva, egy tiszta lapra vagy üvegdarabra lisztet szórtak. Ha abban reggel nyomok voltak láthatóak, az azt jelentette, hogy a halott szelleme hazatért azon az éjszakán.

A gonosz boszorkányok

A boszorkányhit nagyanyáink idején nagyon erős volt. S ez alól Tiszabökény sem volt kivétel. A magányosan élő, idős asszonyokat boszorkánynak tartották. Egy hiedelem is fűződött hozzájuk: úgy tartották, hogy a boszorkányok Szent György napján elviszik a tejet a szomszédból. Természetesen elvitték azt más napokon is, s ha esetleg nem volt, akkor a kútágast is képesek voltak megfejni. Hogy ez ne történhessen meg, Szent György nap előtti este mákkal hintették körül az ólat, s mákot szórtak az ól ajtaja elé is, mert így csak akkor juthatott be a boszorkány, ha előbb felszedegette a mákszemeket. A boszorkány azonban nem csak ellopni, hanem teljesen elapasztani is képes volt a tehenek tejét, vagy megbetegíteni őket. Így ha egy jószág nem tejelt, azonnal tudták, hogy ki a ludas érte. Az állatot ilyenkor eladták, s amint az más faluba került és átlépte a falu határát, annyi tejet adott, mint azelőtt.

Vízipocok bőréből sapka

Hagyományőrzés terén Tiszabökényben igazán örömteli a helyzet, hiszen számos személy viszi tovább az örökséget. Ilyen például Csatlós Béla is, aki bőrmegmunkálással foglalkozik.

„1958-ban felvételiztem a Kereskedelmi Technikumba, Ungvárra. Ott egy Babits András nevezetű szlovák embernél laktam, aki bőrrel foglalkozott. Ő adott nekem szállást, ennivalót, s ezekért cserébe mindennap három órát le kellett dolgoznom. Így tanultam ki a bőrmegmunkálás mesterségét. 1962-ben kerültem el onnan, de jó ideig egyáltalán nem foglalkoztam bőrökkel. A 70-es években meglátogattuk őt a feleségemmel. Kérdezte, hogy folytatom-e azt a szép szakmát, amire megtanított. Mondtam neki, hogy nem, mert nincsenek se szerszámaim, se a szükséges kémiai dolgok. Mivel ő akkor már nem foglalkozott ezzel, nekem adta a szerszámait. Később a vágóhídnál találtam vagy 20 juhbőrt. Hazahoztam és még jók voltak. Akkor jöttek divatba a Zsigulik, és sokan vettek tőlem bőröket az ülésekre. De ruhadarabokat is készítettem. A szőlősvégardai kolhoznak volt egy nutriafarmja. Több száz nutriát tartottak ott a húsáért. A bőrüket meg én kidolgoztam, csináltam belőlük például sapkát. Akkor divatban voltak a prémek. Csináltam fiatal bárányokból irhakabátokat is. De én csak kikészítettem és megfestettem a bőrt, amit aztán Beregszászban varrtak meg. Vízipocok bőréből csináltam sapkát, de dolgoztam rókabőrrel is. Még Szibériából is küldtek hozzám bőröket megmunkálni.”

Bukovecki János az asztalosmesterséget folytatja. Bár szakmája kitanulásakor már gépesítve voltak a műhelyek, birtokában van néhány érdekes kézi szerszám, amit annak idején a szintén asztalos dédnagyapa használt.

„Közel 30 éve foglalkozom asztalossággal. Még apámtól tanultam a mesterséget, de szakiskolát is végeztem. Huszonöt évet dolgoztam a kolhozban, ahol ajtókat, ablakokat csináltam, parkettáztam, javító munkákat végeztem. Mostanában is űzöm a szakmám, ha van időm.”

Danku Nelli gyönyörű kézimunkáiról ismert a környéken. Nem véletlenül: otthona szekrényeiben saját kezűleg készített szőttesek garmadája található: dísz-, asztali- és fogókendők, konyhagarnitúrák, falvédők, futók, terítők különböző öltésekkel és mintákkal díszítve. Van köztük keresztszemes, szedett csíkos, szálöltéssel készült és kalotás mintájú is. Ahogy elmondta, a telet hajdan kézimunkázással töltötték. Sőt, ő még a kender megmunkálásának folyamatára is emlékszik.

„Gyermekkorrom óta kézimunkázok. Édesanyámmal még szűttünk és csepűt is fontam. A kendert kinyűttük, kivittük a Tiszára, kévébe tettük, 4 rúd közé bekötöztük, lenyomtuk a víz alá és leföldeltük. Ott állt 1-2 hétig, utána lehánytuk róla a földet, feljött a víz tetejére, és ott lemostuk róla a nyálkát. Utána úgy szárítottuk, mint a vesszőt. Mikor megszáradt a kender, akkor volt a törő. A szöszt aztán vasecsettel tilolták. Volt a színszösz, amiből a zsákot fonták: megfonták orsóval, guzsalyra kötötték, aztán fel kellett motollálni a motollára. A megfont anyagot megvetették vetélőgépen, esztovátára tették és szűttünk. Beszedtük bordában és úgy szűttünk csíkos kendőt, sima kendőt és varrtunk bele keresztszemes mintákat.”

Kézzel fogható történelem, hagyományok

A fiatalabb nemzedékeknek sok olyan dolog teljesen ismeretlen, amelyek néhány évtizeddel ezelőtt még mindennaposak, természetesek voltak. A betonrengetegben vagy téglafalas házakban felnőttek számára ezért nem mindennapi élményt nyújthat, ha felkeresik a Bökényhez tartozó Tiszafarkasfalván található Tiszaháti Tájházi Múzeumot. A skanzen több épületből, s a hozzájuk tartozó helyiségekből áll, amelyek hűen mutatják be nagyanyáink, dédanyáink életét, mindennapjait, munkaeszközeit, lakóhelyét. Ezek a Fogarassy-kastély szomszédságában találhatóak, amelyben állandó helytörténeti kiállítás tekinthető meg. A múzeum 1970. január 17-én nyílt meg. A hozzá tartozó épületek később kerültek szakszerű lebontásra, majd felépítésre jelenlegi helyükön. A kiállítás tárgyait öt községből, Nagypaládról, Fertősalmásról, Forgolányból, Tiszapéterfalváról és Tiszabökényből gyűjtötték össze.

Egy hagyományaihoz ennyire ragaszkodó közösségben érti meg leginkább az ember, hogy mit jelent az, hogy „Ki a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza”.

Egyéb érdekességek Bökényről

Az 1848–49-es szabadságharc idején Fóris István bökényi lakos Kossuth hadnagya volt, itt temették el a falusi temetőben.

Móricz Zsigmond Bökényben is gyűjtött népdalokat. Adatközlője Fóris István volt, 33 dalt jegyzett le tőle. A boldog ember című regényében Móricz Bökényről is írt.

A faluban gyűjtött népdalok a Magyar népdalok című gyűjtemény legszebb dalai közé is bekerültek.

Balogh Edgár pedig tucatnyi népmesét jegyzett le a faluban, melyekből a losonci A Mi Lapunk folyóirat is közölt néhányat.

A vakációit Tiszabecsen töltő Szabó Lőrincz is járt erre. Nagybátyjával gyakran Bökényen keresztül ment Tiszaújlakra. A Tücsökzenében megtaláljuk lírai emlékezését:

„Gyalog mentünk, vagy, hogyha szekeret

Kaptunk, Bökénynek, a vashídon át.

Révészek és komp szelte a Tiszát:

A becsi part még Szatmár volt, s az a

Másik, az északi, már Ugocsa;

S ahogy lebegtünk az áradt vízen,

Szálfák úsztak mellettünk sebesen,

Szétrombolt tutajok; de épek is.

Ha szekér vitt, és voltam a kocsis.”

(Keresztyén Balázs, 1993: 193)

Akinek van kiegészíteni valója Tiszabökény múltjához, jelenéhez, értékes tárgyaknak, papíroknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.

Espán Margaréta