Szép magyar nyelvünk

Egyik előző lapszámunkban olvashattak olvasóink Kárpátalja magyar nyelvhasználatáról, a megyénkben található néhány nyelvjárásszigetről, különleges nyelvhasználatáról ismert településről. Ezek sorát most Nagydobronnyal, Salánkkal és Aknaszlatinával folytatjuk.

– Igazi színfoltja és különlegessége vidékünk nyelvjárásának a nagydobronyiak nyelve – mondta el Palkó Katalin, a Tiszasalamoni Általános Iskola magyar nyelv és irodalom tanára. – Nagydobrony lakosai magukban is különlegesek: az 50-es években még népviseletben jártak, de ma is megmondható hovatartozásuk, ha megszólalnak. Nyelvük azért színfolt, mert erősen különbözik a környező falvak nyelvjárásától. Legfőbb, mondhatni meghatározó hangtani jelensége az ajakkerekítés nélkül képzett rövid a hang használata. Ezért a jellemzően északkeleti nyelvjárástípusba sorolt kárpátaljai nyelvtípusokkal ellentétben a palóc nyelvjárásokkal rokonítható nyelvjárásszigetnek tekintik. A palócokról jó tudni, hogy olyan dolgokat őriztek meg a magyar nyelvből, ami korábban még létezett, de ma már nagyon sok nyelvjárásban, s főként a köznyelvben egyáltalán nincs jelen. Sok olyan szavuk van, amit nem értünk, de ez minden nyelvjárásnak, sőt minden szaknyelvnek is a sajátja. A régies, nyelvjárásias elemekkel tűzdelt beszédük magával ragadja a hallgatót, s elviszi egy kihalóban lévő népi kultúrába, ahol megelevenednek a hajdan volt lakodalmak, bálok, vásárok, népszokások. Különlegessége elsősorban nem is a szavakban rejlik, hanem a hangzásban.

A nyelvészek azt mondják, hogy nem a nyelvet kell művelni, a nyelv jól van, az embert kell művelni, hogy megfelelő módon használja és értékelje a nyelvet, amit őseitől örökölt.

– Salánk klasszikus nyelvjárássziget, mivel a környező nyelvjárásoktól olyan markáns jegyekben különbözik, amelyek kiemelik az északkeleti nyelvjárási régió és a szomszédos települések nyelvjárásai közül – ismertette a salánki nyelvet dr. Csernicskó István, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára. – Ez persze nem azt jelenti, hogy a salánkiak teljesen külön nyelvet beszélnek, hiszen nyelvjárásuk részben megegyezik a régió nyelvi sajátosságaival. Amiben leginkább eltér tőle, az a zárt e hang használata, amely voltaképpen a köznyelvi é rövid párjának tekinthető. Ezt egyébként egyéb nyelvjárásokban is használják, a köznyelvben és az annak alapjául szolgáló északkeleti nyelvjárási régióban viszont nem. A legnagyobb eltérés Salánk és környéke nyelvhasználatában tehát a magánhangzórendszerben keresendő. Míg a köznyelvi magánhangzórendszernek 14 eleme van, hét rövid és hét hosszú magánhangzó, addig a salánkiban 15: nyolc rövid és hét hosszú. Alaktanilag, mondattanilag vagy a szóhasználat terén Salánk nyelvjárása nem különbözik jelentősen a környék nyelvhasználatától. Csak a településre jellemző kifejezés nem igazán van, inkább olyanok, amelyeket az ott egymás mellett lévő településeken, Salánkon, Verbőcön és Feketepatakon is használnak. Ilyen például a bruscsázik ige, ami keresést, kutatást jelent; arra, aki gyorsan beszél, hadar, azt mondják, zsadri; illetve a húsvéti tojást jelölő kice szó. Előfordul a salánkiak beszédében a hehezetes t (szóvégi „erős” té), de ez sem kizárólag salánki jellegzetesség, a magyar nyelvterület több részén előfordul.

– Aknaszlatina több tekintetben is izgalmas helyi nyelvjárást használó település. Az ott használt nyelv nem könnyen illeszthető be a szomszédos nyelvjárások rendszerébe. Ennek az az oka, hogy Aknaszlatinán elsősorban nem agrár, hanem bányászközösség élt. Így a tájszavak többsége is a bányászszakmához kapcsolódik, míg a tradicionális nyelvjárások szókincse elsősorban a paraszti életmódhoz. Hangtanilag a szlatinai beszédet az jellemzi, hogy a felső nyelvállású, hosszú magánhangzók, vagyis az ú, í, ű, hiányoznak belőle. Ezek a magánhangzók funkcionális megterheltség nélküliek, vagyis a szlatinai magánhangzórendszer nem hét, hanem csak négy hosszú magánhangzóból áll. Ezeket a magánhangzókat valamilyen más rokon hanggal pótolják, leggyakrabban annak rövid változatával. Azért is érdekes a település nyelvhasználata, mert Aknaszlatinán magyarok, románok és ruszinok egymás mellett élnek, s mivel bányászközösségről van szó, a bányászat nyelve pedig jellemzően a német volt, a helyi nyelvjárás így sok román, német és szláv eredetű szót tartalmaz. A Szlatinára jellemző fürödött, száradott típusú szavak nem túl kirívóak. A magyar nyelv egyik jellegzetessége ugyanis a mássalhangzók torlódásának kerülése. Ezért kerül be például egy magánhangzó a száradt szóba.

– Mi a helyzet akkor, ha az iskolába kerülő gyerek erősen nyelvjárásban beszél?

– Ma az iskolába kerülő gyerekeknek közel kétharmada rendelkezik valamilyen nyelvjárási háttérrel. Az anyanyelvi oktatás egyik legfőbb feladata a köznyelv elsajátítása. A pedagógusnak fel kell ismernie, hogy a nyelvjárási jelenségek ugyanolyan értékesek, mint az összes többi nyelvi elem. A nyelvjárási beszédmód semmivel sem rosszabb, csúnyább, mint bármelyik más nyelvhasználati jelenség. Egész egyszerűen erre, az otthonról hozott nyelvjárásra kell ráépíteni a köznyelv ismeretét. A nyelvjárási elem mellé kell megtanítani a köznyelvi elemeket, és nem pedig helyette, az otthonról hozott beszédmódot háttérbe szorítva, csúnyának, maradinak beállítva. Nem a gyerek megszégyenítése, nyelvjárásáról való leszoktatása a cél. Ha a népi építkezést, hímzést, szokásokat, a népdalokat, népballadákat szépnek és megőrzendőnek tartjuk, akkor pont azt nem akarjuk megőrizni, ami sok évszázados nyelvi érték? A cél az, hogy a gyerek a nyelvjárás mellé elsajátítsa a köznyelvet, megtanulva, hogy melyik helyzetben melyik elem használata célszerű. Teljesen normális, ha a szüleivel, nagyszüleivel otthon nyelvjárási elemeket használ a gyerek, de jó tudnia, hogy például egy állásinterjúra a köznyelv való. Ha elfogadjuk, hogy mindenkinek joga van saját anyanyelvét használnia, akkor az is ugyanolyan emberjogi jog, hogy a saját nyelvjárásunkat használhassuk.

Espán Margaréta