Kik legyünk?

2013. augusztus 16., 02:00, 657. szám

Olekszandr Paszhaver a Zerkalo Tizsnya országos hetilap internetes változatában a fenti címen közölt, s most olvasóink figyelmébe ajánlott cikkében Julija Mosztovajának arra az S.O.S., avagy én fapados Ukrajnám címmel ugyanott megjelent, a válságból kivezető utat kutató írására reflektál, melyet kivonatosan lapunk is ismertetett július 5-i számában.

Julija Mosztovaja élénk benyomásokat keltő cikke, a hatalom jellemzésének letaglózó ereje, az erőteljes katasztrófavíziók elbűvölnek. Aztán felülkerekedik a megszokás, hogy az ember mindent elemzésnek vessen alá.

1. A társadalmi katasztrófajóslatok hasznosak. Óvatosságra intenek és mozgósítják a resteket, közönyöseket. Ám csak igen ritkán teljesednek be az ilyen jövendölések. Miután a nagy társadalmi csoportoknak magas az adaptációs készségük, tudatosan vagy öntudatlanul minden számukra elérhető módon igyekeznek fenntartani az elért homeosztázist (homeosztázis: a belső környezet állandósága – a szerk.). Természetesen a valóságtól nem elrugaszkodó, mély benyomást keltő katasztrófa-prognózisok segítenek ebben. Úgy tekinthetünk rájuk, mint az adaptációs készséget biztosító egyik reakcióra.

2. Nem férhet kétség ahhoz a jellemzéshez, amely az ukrán államot kevéssé cselekvőképesnek írja le. A „vegetálás napirendje”: a fejlődési stratégia és a kihívásokra adandó válaszok hiánya; az aktuális önös érdekek hiábavalósága, azok leplezetlen elsőbbsége az ország valamennyi problémájával szemben; a hozzá nem értő bürokrácia; a piaci verseny kivégzése a hatalom kényszerű privát monopóliumainak érdekében. Mindez igaz. Az ember kényszert érez, hogy folytassa a felsorolást.

Csupán az az „átkozott” kérdés állít meg: kit szólítunk meg a széles körű társadalmi vita javaslatával? Az értelmiségieket, akik önmaguk felmagasztalásaként élik meg, önelégültséget éreznek, ha bírálhatják a nyilvánvalót, liberális jövőnk utópiájának létrehozóit, vagy a hatalmat abban a reményben, hogy rádöbben kapzsiságára, visszafogja azt, s komolyan nekilát az ország modernizálásának?

Lehetséges, hogy ez a lakossághoz, a társadalomhoz, a néphez intézett felhívás volna, széleskörű vitán a társadalom olyan mozgósítását értve, amely vagy rákényszeríti a hatalmat, hogy elfeledje önző szokásait, vagy megújítja a hatalmat magát, egy önzetlen garnitúrával váltva fel azt? De ugyan mi akadályozta meg a társadalmat abban, hogy már korábban megtegye ezt? Talán nem találtak önzetlen embereket?

3. Nekem úgy tűnik, hogy a széles körű társadalmi vitára való felhívás mögött nyilvánvalóan vagy sem, de az országnak rossz hatalomra és jó, ám egyszerűen még nem mindent értő népre való felosztása húzódik meg. Az értelmiségieknek ezek szerint az volna a feladatuk, hogy a vita során maguk is megértsék, s a népnek is elmagyarázzák, hogy merre s miként haladjanak tovább.

A tudatlanságon segíteni persze könnyebb, mint megváltoztatni az évszázadok során kikristályosodott értékrendszert és nemzeti karaktert. Ha így vetjük fel a kérdést, eltűnik az a probléma, hogy miként megy végbe a polgárban a személyiség önmaga által véghezvitt átalakításának fájdalmas és bizonytalan kimenetelű folyamata.

4. Két évtized elégséges ahhoz, hogy megértsük, az egymást váltó hatalmak minőségileg nem különböznek egymástól, ugyanazt a társadalmi rendet és államgépezetet termelik újra, amelyet a kutatók „természetes” államnak neveznek (Douglass North, John Wallis, Barry Weingast. Moszkva, 2011)

Egy efféle államban a hatalom birtokosainak, s a hozzájuk közel álló eliteknek közös céljuk a személyes extraprofit biztosítása, melyre a legnyereségesebb tevékenységek feletti monopólium és ellenőrzés révén tesznek szert.

A „természetes” jelzője ezeknek az államoknak abból fakad, hogy a XIX. század közepéig az emberiség történelmében valamennyi államképződmény ilyen volt, s ma is ezek vannak többségben.

A „természetes” állam hatékony alternatívája, a nyílt hozzáférésű társadalmi rend (mely a mindenki számára egyformán hozzáférhető és általános politikai és piaci versenyen alapszik) a XIX. században jelent meg a nyugat-európai civilizáció fejlődése során. A XX. század második felében a nyílt hozzáférésű rendet megvalósító országokhoz csupán néhány dél-ázsiai ország jutott közelebb (mint például Japán, Dél-Korea, Tajvan), illetve az utóbbi években Kelet-Európa posztszovjet államai (mint például Szlovénia, Csehország, Észtország).

5. A nyugat-európai civilizációhoz tartozó ember számára a „természetes” állam társadalmi rendje nemcsak bűnösnek, de megalázó, barbár csökevénynek, betegségnek tűnik. Nemcsak a korrupcióról van szó, hanem a személyes viszonyok és privilégiumok dominálásáról, valamint a Törvény szelektív alkalmazásáról, ami szorosan kapcsolódik ehhez. Ide tartozik a politikai versengés is, amely úgy folyik, akár a háború, s amelynek megjósolhatatlanul kíméletlen következményei lehetnek a vesztes fél számára. Ilyen helyzetben bármilyen újítás – a társadalmi, a gazdasági, de még a technológiai is – gyanús, mivel felboríthatja az extraprofithoz jutók között kialakult egyensúlyt.

A „természetes” állam jegyeit különböző korok, kontinensek, civilizációk államainak tucatjait elemezve állapították meg. Ukrajna nem szerepelt ebben az elemzésben, mégis nagy a hasonlatosság.

Másként fest a „természetes” állam belülről. Ukrajnát kizárólag „természetes” államok birtokolták, beleértve a Szovjetuniót is. Az államok és a hatalmak változtak, de ez a társadalmi rend évszázadokon keresztül stabilan újratermelődött. A kortárs ukrán polgárok természetesen tudnak a másmilyen, mindenki számára egyformán nyitott társadalmi rend létezéséről, látták azt, vagy legalábbis hallottak már róla. De a nép körében évszázadokon keresztül formálódtak a túlélés viselkedésbeli sztereotípiái: a bizalmatlanság minden iránt, ami kívül esik a „sajátjaik” körén, mindenekelőtt az idegen állam és annak törvényei iránt; hiányzik az ország szolgálatának hagyománya; elfogadott az erkölcstelenség a túlélés érdekében.

Az általános emberi értékek azt súgják az ukrán polgárnak, hogy a „természetes” állam rendje erkölcstelen, de a valós élet korrigálja ezt az ítéletet: „igen, bűn, de elfogadható, elviselhető”. Mi mindannyian nap mint nap résztvevői vagyunk ennek a rendnek, magunk termeljük azt újra. A hatalom egy örök serdülő, aki állandóan felelőtlensége határainak kitolására törekszik. A polgárok vagy ellenőrzik a hatalmat, vagy – ha nincs erre erejük – lelkesen, élvezettel esetleg e nélkül együttműködnek vele az „elfogadható bűnökben”.

A tettekben megnyilvánuló, esetleg agresszív tiltakozás az ellenőrzés eszközeként a hatalom által elkövetett felháborító, szélsőséges túlkapások esetén kerül szóba, amikor különösen kifejezően nyilvánul meg annak az emberek iránti megvetése, felelőtlensége, kapzsisága és az egyéb extrém erkölcstelenség. De mi egyre azt reméljük, hogy a következő hatalom bölcsebb lesz, nem kerül sor hasonlóan szélsőséges túlkapásokra, mértékkel kopaszt (fej) majd bennünket, ami számunkra teljességgel tűrhető.

6. A helyzet zsákutcának tűnik. A szükséges reformok összetettek, rendszerjellegűek, s tiltakozások útján kivitelezhetetlenek. Sok okból kifolyólag – technológiaiakat is beleértve – ezeket csak felülről lehet végrehajtani. De a társadalom nem mutat irántuk olyan igényt, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. A hatalom egymást váltó önjelölt csapatainak pedig a változások nemcsak hogy nem kifizetődőek, de halálosan veszélyesek (elveszik az extraprofitot, vagy még rosszabb történik). Azoknak, akik jobb sorsot kívánnak országunknak, a megoldás két változata ajánlható: a passzív és az aktív.

A passzív, evolúciós változat. Katasztrofális geopolitikai földindulások híján a fentebb tárgyalt változások iránti igény fentről és lentről egyaránt nőni fog. Fentről: az önfenntartás ösztöne, az extraprofithoz való hozzájutás stabilizálása miatt. Bizonyított, hogy a „természetes” állam természeténél fogva kevéssé képes az alkalmazkodásra, a rendszeresen jelentkező ciklikus krízisek itt mélyebbek, a következményeik pedig súlyosabbak, mint a nyílt hozzáférésű államoknál. Hogy fenntartsa az extraprofithoz való hozzájutás lehetőségét, a hatalom rákényszerül a minimális reformokra. (A kapzsi és alulképzett hatalom ezt sem teszi meg, miáltal maga ássa meg a saját extraprofitja sírját.) Lentről: a társadalom feltartóztathatatlanul változik, mind bonyolultabbá válik a struktúrája, a független foglalkozásúak aránya növekszik. Nő az igény a szabadság, az élet kínálta lehetőségekhez való szabad hozzáférés iránt.

Milyen sokáig kell tartania az evolúciónak, hogy megszabaduljunk a „természetes” állam átkától? Nyugat-Európában évszázadokig tartott. És senki sem garantálta a sikert. Az sem ismert, hogy számunkra meddig marad adott a lehetőség. Ezért érdemes elgondolkodni az aktív változatokon.

A zendülés, a lázadás, a felkelés lehetőségét kizárnám. A modernkori világtapasztalat – a történelemről nem is szólva – azt mutatja, hogy az erőszakos megoldások több problémát okoznak, mint ahányat megoldanak. A forradalom új osztályt, társadalmi réteget segíthet hatalomra – már ha van ilyen, s elérte a konszolidáció bizonyos szintjét. Ebben az esetben a jövő drámai, ám perspektivikus. De ha nincs ilyen réteg, akkor minden megismétlődik, amit a forradalom eltörölt, csak még rosszabb kiadásban.

Az önzetlen autoriter kormányzó-reformátor változat annak különböző modifikációiban a mienktől alapvetően eltérő társadalmi közeggel rendelkező országokban vált be: ahol létezett élő vallási etika, és (vagy) ahol volt bürokrácia az ország szolgálatának mélyen gyökerező hagyományával, és (vagy) erős jogi tradíció. Éppen az ilyen közeg termeli ki a kormányzó-reformátorokat. Az ukrán autoritarizmus, amely a fenti jegyek egyikével sem rendelkezik, bizonyára megőrző jellegű lenne, kísérlet „természetes” államunk megőrzésére.

7. Elsődlegesen, alapvetően velünk, magunkkal van gond. Képtelenek vagyunk előállni egy becsületes, művelt, hatékony hatalommal és folyamatosan ellenőrizni azt. Vagyis nincs más mód felgyorsítani és határozottabbá tenni a saját evolúciónkat, mint megváltoztatni magunkban a nem európai értékeket, a sztereotípiákat, a beállítódásokat, a viselkedést. Nem is akkora utópia ez. Az emberek tömegesen és meglehetősen gyorsan változtattak önmagukon például a kereszténység protestáns megújításakor vagy az Egyesült Államok rasszistaellenes mozgalmának következtében.

Esetünkben a kívánt változást az aktív kisebbség (álmodjunk 5–7 százalékról) kezdheti meg. Szervezetileg egy ilyen erkölcsi (és nem politikai) mozgalmat a kis csoportok alulról szerveződő kooperációjaként képzelhetünk el. Meghatározó jellemzőik nem a viták, hanem a cselekedetek lesznek (elsősorban az államhoz fűződő kapcsolataikban), és ezeket a cselekedeteket a nyugat-európai civilizáció értékei fogják körvonalazni. A csoport tagjai egymást segítik majd ebben a nem egyszerű cselekvés általi megmérettetésben, valamint a tanulásban és a missziós szolgálatban. Egy ilyen kisebbség képes lehet megváltoztatni az országot. Számos precedens utal arra, hogy a passzív többség a történelmi tendenciákat kifejező aktív kisebbséget követi. Hát ezt a kisebbséget érdemes felszólítani a széles körű társadalmi vitára. A vita programját minden bizonnyal ők maguk választják majd meg.

(Fordította: hk)