A szegénység kultúrája

2013. augusztus 23., 02:00, 658. szám

„Minden tevékeny ember személyközi kapcsolatainak szorosabbra fűzésével azt a társadalmi tőkét gyarapítja maga körül, amelybe nem pénzt fektet, hanem a saját akaratát. Nehéz alábecsülni az ukránok régi szokását, hogy igénybe vegyék a közösség vagy a komák, a jó ismerősök és a szomszédok segítségét, amely szokás, igaz, csak addig hat meg bennünket, amíg nem a hatalom legfelsőbb szintjeiről van szó.” Irina Kiricsenkónak a Dzerkalo Tizsnya hetilapban megjelent írása, melyet az alábbiakban kivonatosan ajánlunk olvasóink figyelmébe, a szegénység újratermelődésének pszichológiai okait boncolgatja.

Kiderült, hogy polgártársaink, akiknek a szegénység életstílusukká vált, s pszichésen is hajlanak a szegénységre, meglehetősen aktívan kezdenek cselekedni, bevonják a problémás helyzetek megoldásába társadalmi kapcsolataikat is, ha lehetővé tesszük számukra, hogy tudatára ébredjenek függésüknek a pénztelenségtől és a kezdeményezések hiányától. Ilyenkor fontos, hogy „helyzetük görbéje” mielőbb kiemelkedjék a bajból, mivel az efféle „megvilágosodás” pszichológiai hatása nem tart sokáig…

Idén júniusban a Pedagógiai Tudományok Ukrajnai Akadémiájának Szociál- és Politikai Pszichológiai Intézete kutatta a szegénységre hajlamos személyek kommunikációs orientációinak sajátosságait. […]

Valamennyiünket „behálóz” a tőke

A társadalmi tőke Pierre Bourdieu meghatározásában azon források összessége, amelyek felett az ember más emberekhez fűződő viszonyait, azok hozzá való viszonyulását, együttműködésüket felhasználva rendelkezhet. Amikor segítségünkre sietnek a barátaink, vagy amikor a velünk együtt lakó szeretteink valamiképpen biztosítják a megélhetésünket, az szintén forrás, lehetőség, amely nem igényel pénzbefektetést. A szociális tőkére való támaszkodás tipikus jelenség az ukrán társadalomban, amely nemegyszer az úgynevezett nepotizmusként, vagy ahogyan nálunk mondják: a komaság formájában jelentkezik.

Az európaiakhoz viszonyítva sokkal kommunikatívabbak vagyunk szűk körben, intenzívebben, készségesebben kommunikálunk, sőt könnyedén felhasználjuk a hozzánk közel állókat saját érdekünkben. Számunkra nem okoz nehézséget segítségért fordulni hozzájuk, s kérésünk elutasítása jobbára nem tekinthető normának. Nyugaton az emberek visszafogottabbak, korrektebbek. Komoly segítségért fordulni valakihez ott rendszerint azt jelenti, kötelezettséget vállalunk arra, hogy valamiképpen – hasonló szívességgel vagy anyagiakkal – megháláljuk ezt.

Tágabb értelemben a társadalmi tőke pozitív jelenség, valamennyiünket körülvesz, mindannyian használjuk, aminthogy minket is felhasználnak. Veszélyes oldala viszont, hogy visszaélhetünk viszonyainkkal és kapcsolatainkkal. Az ukrán polgárokra jellemző nepotizmus, komaság óriási társadalmi problémákká változnak, amennyiben a korrupció pszichológiai forrásaivá lesznek. Hiszen számunkra szent dolog segíteni a hozzánk közelállónak munkát találni. A testvér segít elhelyezkedni a testvérnek, az apa a fiának, és ez így megy egészen a Legfelsőbb Tanácsig. Ez egy társadalmi norma.

A társadalmi tőke másik negatív megnyilvánulása a mi posztszovjet, posztszocialista társadalmunkra jellemző kollektivizmus. Ennek következménye, hogy amikor közösen oldunk meg valamilyen problémát, az emberek egy része – néha akár a többségük is – önkéntelenül vagy tudatosan mérsékli az erőfeszítéseit: van, aki többet dolgozik a közös ügy érdekében, s van, aki kevesebbet, miközben a munka gyümölcseit egyformán osztják el. Ebben érhető tetten a kollektivizmus hamissága: a gyengébb, kevésbé tehetséges, kevésbé képzett emberek mintegy „hozzácsapódnak” a közös ügyhöz, majd előszeretettel sajátítják ki a győztesnek járó babérokat.

A társadalmi tőke szoros összefüggésben áll a gazdagság és szegénység problémájával. Hangsúlyozzuk: az emberek egyebek mellett abban is különböznek egymástól, hogy milyen mértékben hajlamosak a szegénységre, amit a szegénységre való pszichológiai hajlamnak nevezünk. Nem arról van szó, hogy az emberek ne akarnának gazdagok lenni. A többségük szeretne. De nem akarnak, vagy nem tudnak megszűnni szegénynek lenni, jobban érzik magukat, ha semmit sem kell változtatniuk az életmódjukon. Nem törekednek a tanulásra, az átképzésre.

Az ilyen emberek rendszerint hajlamosak a kollektivizmusra, szeretnek segítségben, támogatásban részesülni. Tulajdonképpen ez az ő védekező viselkedésmódjuk. Ha az ember önmagában nem hatékony, nem boldogul, keresni kezdi a nehézségek leküzdésének egyéb lehetőségeit. Az egyik, gyakorlatilag bárki számára hozzáférhető lehetőség, hogy a környezetétől kér segítséget, védelmet, támogatást. Miután minden társadalomban létezik a többiek megsegítésének hagyománya, segítenek az embernek, aki önkéntelenül alkalmazkodva ehhez az életformához egyfajta parazitává válik. Sajnos, társadalmunk egy jelentős része – talán a többsége is – nem igazán tudja megoldani a problémáit. Ilyenkor aztán a társadalmi tőkéhez nyúlunk, segítséget kérünk.

Feltehetjük a kérdést, hogy azonos gazdasági feltételek mellett az emberek miért boldogulnak különbözőképpen? (Természetesen nem az idősekről, betegekről stb. van szó.) Előfordul, hogy az emberek még kedvező feltételek mellett is szegények maradnak, és fordítva: elviselhetetlen körülmények között is ki tudnak törni a szegénységből. Ennek egyik oka pszichológiai, magában az emberben rejlik. A másik a társadalmi tőke, a környezet, amely vagy kedvez az ember kitörésének a szegénységből, vagy sem.

Ezen a ponton egy érdekes paradoxonnal találjuk magunkat szembe. A szegénységre pszichológiailag hajlamos emberek fokozott hajlandósággal bírnak a más emberekkel való együttműködésre. De képességük a társadalmi tőkével való rendelkezésre csekélyebb, kevesebb hasznuk származik a felhasználásából, mint az önállóbb embereknek.

A tanítók elszakadása a szegénységtől

A szegénységre való hajlam és a társadalmi kapcsolatok szférájában való boldogulás közötti pszichológiai összefüggéseket kutatva igyekszünk különböző lakossági csoportokat kikérdezni. Így […] idén júniusban 140 tanítót kérdeztünk ki. […] Előbb válaszoltak az általunk kidolgozott Pszichológiai hajlam a szegénységre című kérdőívre. A szegénységre való magas hajlam körükben valamivel gyakoribbnak bizonyult a módszertani normák által várhatónál. Ami nem csoda, miután a tanítók olyan emberek, akik szociálisan védett munkát választottak, amely nem igényel rendkívüli kezdeményezőkészséget, s eléggé rutinszerű. Ezért a nyugodt, rendezett életvitel kedvelői számára ez a munka meglehetősen kényelmes.

Az általunk megkérdezett falusi tanítóknak nem kellett volna szegénynek érezniük magukat, mivel másokhoz viszonyítva meglehetősen stabil jövedelemmel rendelkeznek. Érthető, hogy ez a pénz kevés, és az emberek többsége ahelyett, hogy a műveltségét gyarapítaná, gazdálkodik. De pszichológiailag sokuknál felfedezhető a szegénységre való hajlam: ha megfosztjuk őket a fizetésüktől (például bezárjuk az iskolát), tehetetlenséget mutatnak, jó esetben Kijevbe vagy Olaszországba utaznak munkát vállalni (ami szintén egy védekező mechanizmus).

A következő napon más feladatot kaptak a tanítók: ki kellett választaniuk (a felkínált 30-ból) 10 lehetséges viselkedési módot nehéz helyzetben és értékelték azokat egy 10 pontos skála alapján. A mutatók faktoranalízise hat jentős tényezőt mutatott ki, melyek tartalma a következő poláris tendenciákat tükrözi: „másokkal közösen cselekedni – önállóan cselekedni”, „fejleszteni az egyéni készségeket – másokra vagy a körülményekre hagyatkozni”, „tervezni a jövőt – a mának élni”, „gyorsan és hatékonyan cselekedni – alaposan tervezni”, „befolyásolni az eseményeket – élvezni az életet”, „erővel cselekedni – ésszel cselekedni”. A felsorolt tendenciák a megkérdezettek hatékony, vagy kevéssé hatékony viselkedésének problémakörét tárják fel.

E feladat előtt egy manipulatív fogáshoz folyamodtunk: a tanítóknak papírlapokat osztottunk ki a következtetéssel, hogy esetükben a szegénységre való pszichológiai hajlam milyen fokát állapítottuk meg. Valójában azonban a papírlapokon szereplő következtetések nem feleltek meg a tényleges eredményeknek. […]

Ezzel a lépéssel igyekeztünk feltárni, milyen különbség mutatkozik azok között, akiket arra ösztönöztünk, hogy gondolkodjanak el a saját pszichológiai problémáikon, miután tájékoztattuk őket a szegénységre való hajlamukról, és azok között, akiknek azt mondtuk, hogy esetükben minden rendben van. […]

Kiderült, hogy azok a megkérdezettek, akik valóban hajlamot mutattak a szegénységre (a kérdőív alapján), s akiket tájékoztattak is erről, legalábbis szóban aktívabban élnek a társadalmi tőke felhasználásának lehetőségével, mint azok, akiket „megnyugtattak”, hogy nem hajlanak a szegénységre. Rövid ideig jelentkező hatásként az ember igyekszik változtatni bizonyos dolgokon, harcolni kezd a saját pszichológiai hatékonyságáért.

Ennek a hatásnak két aspektusa van: a külső és a belső. A belső abban nyilvánul meg, hogy az ilyen ember önmaga és mások előtt tudatosan igyekszik tagadni a saját alacsony hatékonyságát és cselekedeteivel, vagy legalábbis megnyilatkozásaival bizonygatja, hogy valójában hatékony, vagy legalábbis képes azzá lenni. A belső aspektus alapja az a mély, kevéssé tudatosított pszichológiai védekezési mechanizmus, miszerint „Valójában nagyszerű vagyok, nem igaz, hogy nem vagyok hatékony”. Igen elterjedt jelenségről van szó: kirekesztjük, tagadjuk a ránk vonatkozó kellemetlen információt, igyekszünk pozitív véleménnyel lenni önmagunkról, jobbal, mint amilyenek a valóságban vagyunk, különösen más emberekkel való összevetésben. […]

Kutatásunk során kikristályosodott néhány arra utaló mozzanat, hogy a szegénységre hajlamos ember ennek tudatára ébredve igyekszik aktívabban demonstrálni rá nem jellemző vonásokat: másoknál jobban végzi a munkáját, igyekszik elnyerni környezete szimpátiáját, megpróbál élére állni valamilyen kezdeményezésnek, szervezni valami érdekeset, előre megtervezi a dolgait. Mellesleg a szegénységre hajlamos emberek igen jellemző vonása, hogy nem szeretnek tervezni, majd ezután, értelemszerűen, az egyes szakaszoknak és céloknak megfelelően strukturálni a tevékenységüket, inkább a mának élnek. Az ilyen emberek ritkábban igyekeznek változtatni valamin, jobb szeretnek az árral úszni.

Néhány ilyen jellegzetesség arra vall, hogy amennyiben a pszichológiailag szegénységre hajló embernek lehetőséget adunk, hogy tudatára ébredjen ezen jellemvonásának, legalább az önértékelés szintjén a továbbfejlődése szempontjából kívánatos irányban indul el. Munkánk következő lépésének a pszichológiai segítségnyújtás módszereinek kidolgozása kell legyen az ilyen emberek számára, hogy ne csupán lökést kapjanak valamilyen változáshoz, de segítséget is ennek a belső változásnak a megvalósításához.

A falu mint a szegénység kultúrájának közege

Térjünk vissza a „szegénység kultúrája” fogalomhoz. A szegénység kultúrája nem az ember sajátossága, hanem a közegé, amely minden egyént bekapcsol az általános életformába, melyből meglehetősen nehéz kiszakadni. Minden következő nemzedék felnőve újratermeli szülei életmódját, mint a leghelyesebbet, a legérthetőbbet, a legkényelmesebbet. Az ő gyermekeik megint csak újratermelik ezt az életmódot, megszilárdítva ezzel a szegénység kultúrájának óriási közegét.

Kutatásainkban megállapítjuk, hogy Ukrajnában a szegénység kultúrájának legkifejezőbb hordozója a távoli provinciák közege. Különösen problematikus zónákat jelentenek a nagyvárosoktól távol eső falvak. Természetesen szegénység faluban és városban egyaránt van. De amikor például összehasonlítjuk a falusi és a városi ifjúságot, a falusi ifjúság helyzete egyszerűen drámainak bizonyul. A valamennyire is tehetséges, energikus fiatalság menekül faluról. És sajnos meg kell mondanom, hogy pszichológiai szempontból helyesen teszik, mert az ilyen falvakban az ifjúság számára nem létezik fejlődési perspektíva, sokaknak ez nem élet, hanem vegetálás. A falu kihalóban van, megszűnt Ukrajna „bölcsőjének” lenni. Gyászos kép rajzolódik ki, s nem csupán gazdasági, hanem elsősorban pszichológiai vonatkozásban: a falusi ifjúság nem lát maga előtt vonzó jövőképet, nem igyekszik szakmát szerezni, óvni a saját egészségét, depresszióra hajlik, erőfeszítései döntően a túlélésre összpontosulnak, rosszabb esetben az alkoholhoz vagy a kábítószerekhez menekül az unalmas valóság elől.

A szegénység kultúráját hordozók tipikus válasza arra a kérdésre, hogy mivel lehetne segíteni rajtuk: az állam vagy valaki más adjon pénzt. Szinte senki sem reménykedik abban, hogy kedvező feltételeket teremtenek ahhoz, hogy maguk keressenek pénzt. […] Ezért, bár nem állítjuk, hogy a szegénység leküzdésében a pszichológiai tényezők az egyedüliek és a legfontosabbak volnának, de figyelmen kívül hagyva azokat nem lehet leküzdeni e jelenséget.

(Fordította: hk)