Szeméthegy a város szívében

2013. szeptember 5., 09:03, 660. szám

Szeretem a városunkat, a szülővárosomat. Örömmel látom, ha csinosítják, tesznek érte, akarják, hogy szép legyen.

A Bűnbánó hét esti istentiszteletéről, a lassan csituló hőségben, hogy lerövidítsem utamat, a Munkácsi utca felé ballagtam haza. A Járási Közigazgatás épülete elé érve, kellemes meglepetéssel pihent meg szemem a Vérke partján felállított, most először látott virágdíszes kompozíción, melynek a tetejét Beregszász címere díszíti, lámpákkal megvilágítva. Az öregedő alkonyatban jóleső érzéssel álltam meg előtte, majd körbetekintve a rendbe szedett kis parkon is elidőzött a szemem, s megelégedetten észleltem a változást: a tisztaságot, a szépen lenyírt bokrokat, a felújított padokat. De jó, gondoltam, hogy a városunkba érkező turistáknak ezt is megmutathatják, az ilyen látvány emlékét is magukkal vihetik… Gyógyír volt az önérzetemre, amelyen ma a templomba menet ejtett fájó sebet egy városnéző turistacsoport.

A már nyugovóra készülő augusztusi nap bársonypuha fénybe burkolta a várost és én a református templom előtt állva gyönyörködve néztem a magyar tanárképző főiskola aranyszínben pompázó, újjászületett épületét. Istenem, de jó, hogy nem hagytad elpusztulni, tönkremenni ezt a csodálatos, értékes építményt! Mennyi akaratra, áldozatkész segítségre, összefogásra és lelkes munkára volt szükség ahhoz, hogy a hajdani Törvényszék épülete újra az eredeti szépségében legyen a gyöngyszeme ennek a városnak. Szegény apám, hogy örülne, ha megérhette volna, hogyha láthatná az ő hajdani hivatalát, ami most éppen olyan impozáns, mint egykor! Végre nem a lepusztított kaszárnyával, vagy a vandál módon széjjelrombolt gyárépülettel szembesülne, ahogy évtizedeken keresztül, oly sokáig…

Egy ismerősöm karomra teszi a kezét: gyere, bemehetünk a templomba, már kinyitották az oldalajtót. Az odavezető kis utcát lezáró láncot megkerülve elindulunk, utat adva a nagy létszámú magyar turistacsoportnak, akikkel az idegenvezető éppen városunk történelmét ismerteti, a megszépült főiskoláról és a templomunkról beszél. Közben lassan a református kollégium irányába terelgeti a csoportot, hogy még világosban eljussanak a Kossuth Lajos Középiskolához. Az emberek óvatosan emelgetik a lábukat, hogy ki tudják kerülni a megszámlálhatatlan mennyiségű, szanaszéjjel heverő lyukas, lottyadt nejlontasakot, a koszos kartonlapokat, az üres műanyag poharakat, kiürült sörösdobozokat. Pár lépés után megtorpanva, elhűlten merednek a templomajtóval srégen szemben álló, a nagyáruház alatt terpeszkedő, papírládákkal, zacskókkal, bűzös hulladékkal púposan telerakott kukákra. Ami nem fért bele és túlcsordult belőle, az az utca kövét fedi, s kóbor kutyák serege cibálja, marcangolja, egymásra acsarkodva, ételhulladékot kutatva közte. Az egyik kukába egy roma nő ásta be magát derékig, keresgél, matat benne, s közben szitkozódva méretes kartondobozokat hajigál ki a háta mögé, az útra.

Jesszusom, kiált fel az egyik idegen nő, a város szívében, a templom mellett, szemközt egy ilyen gyönyörűséges épülettel, hogy lehetett eltűrni ezt a szeméthegyet? Nem az áruháznak kellene gondoskodni a naponta kidobált hulladék elszállításáról? Vagy ki ezért a felelős? Egy férfi az idegenvezetőhöz fordulva és fejét csóválgatva hangosan megjegyzi: a vidéküket járva, az összes eddig látott település között ez a város a legpiszkosabb, legrendetlenebb! Itt nincs szabály arra, hogy ne gyűljön hegyekben a szemét?

A kocsija mellett unatkozva álldogáló taxis felel rá az idegenvezető helyett: nahát, tegnap szóról szóra, ugyanezt kérdezte az Ukrajnából érkezett turistacsoportból is az egyik férfi. Hát, úgy három, négynaponta el szokták vinni a szemetet, bár ebben a forróságban gyakrabban is megtehetnék… Bűzlik az egész utca és úszik a szemétben… Igaz, ehhez naponta hozzásegítenek a templom alatt, meg az utca elején piacoló árusok is… Hát ez van, vonja meg rezignáltan a vállát, majd hanyag mozdulattal a lába elé pöccinti az elszívott cigarettát a többi csikk mellé.

Szomorúan mentünk be a templomba. Sajnos, nem először szembesülünk ezzel az áldatlan állapottal, Ám mi, akik itt születtünk, s hosszú évtizedek sora köt bennünket ide, nem feledjük, milyen volt egykor ez a város rendben és tisztán. Mi még ma is hajlamosak vagyunk a szeretet szemüvegén nézve olyannak látni, amilyennek ismertük és szerettük. Ezért érinti fájdalmasan és kínosan az önérzetünket, amikor a hozzánk ellátogató idegenek szembesítenek a valósággal. Uram, fohászkodom magamban némán, add, hogy ismét szép legyen a városunk, és megváltozzon végre ez a szégyenletes állapot!

Weinrauch Katalin