Kaffka Margit: Nem hiszek

Egy fáradt pille ringott haldokolva

Tarlott gallyon, barnás levél alatt.

Sápadt falombok halovány árnyéka

Remegve űzött őszi sugarat.

Nagyon szomorú mese volt az élet.

A fán már útrakészült száz madár.

És mind nekem csacsogta búcsúzóra,

Hogy a nyaram sosem jön vissza már.

Bealkonyult keserves sóhajomra,

És csillagkönnyel lett tele az ég.

Azon az éjen álmok látogattak,

Oly teli fénnyel, mint tán soha még.

Olyan kicsike, szűk volt a szobácskám,

Mégis egész tündérország befért.

És álmodtam merész, nagy boldogságról,

Álmodtam nagy, boldogságos mesét.

Álmodtam én már sokszor égi szépet

És mindig fájó szívvel ébredék.

Elég! Álmodni nem akarok többet,

Se hunyt reményeket siratni még.

Tudom: jő majd a józan, szürke reggel

És szomorú lesz. Csupa köd, hideg.

Jöhetne már maga a boldogság is,

Annak se tudnék hinni. Nem hiszek.

Kaffka Margit neve elsősorban regényíróként ismert a magyar irodalomban, de sok irodalomtörténész szerint a szerző lírája úgyszintén figyelemre méltó teljesítménye a 20. századi kultúránknak. És ha megfigyeljük a Nem hiszek című költeményt, kiderül, hogy bizony ma is esztétikai hatást hordoz önmagában. Szép mindjárt az első versszak különös hangulata, de a költemény egész felépítése megragadja az olvasó figyelmét.

Az emberi életnek az a jól ismert szembesülése árad e Kaffka Margit-versből, amikor rá kell ébrednünk, hogy csak a realista gondolkodás nem vezet csalódáshoz. Ezért mond le a versbeni beszélő a boldogság várásáról, és ezért mondja, hogy nem akar „álmodni” többet, igaz, „hunyt reményeket” sem szeretne „siratni még”. A vers végén található „nem hiszek” kijelentés olyan zárszónak tűnik fel, mintha a hitet minden teljességében a „józan” világlátásnak kellene fölváltania. Ez már egy lényegében megváltozott életszemléletet vetít előre, mely nem feltétlenül csak szomorúságot foglal magába. A csalódások sorozatát előidéző „álmodozások” után a „nem hiszek” valósága mintha kiútnak felelne meg, hiszen az illúziók nélküli világban ugyanúgy lehet élni, mint a „szomorú meséjűben”…

Penckófer János