Hagyományőrzés Verbőcön és Feketepatakon: a padlástól a szövőszékig

Nagyszőlőstől 15 kilométer távolságra fekszik az egykori Ugocsa vármegye Tiszáninneni járásának egyik faluja, Verbőc. Az Árpád-kori települést az írásos források 1251-ben említik először. Nevét az egykor mellette húzódó patakról, a Vrbovacról kapta, melynek jelentése: fűzfával benőtt hely, füzes. Bár a járás tipikusan katasztrofális útviszonyai mellett nem egyszerű feladat a megközelítése, számos hagyománnyal, szokással, ma is élő mesterséggel találkozhat az, aki egy jó kísérő társaságában nyakába veszi a „füzest”.

Egy híres verbőci

Valamikor 1460 és 1470 között itt született Werbőczi István jogtudós, Ugocsa vármegye országgyűlési követe, aki élete során országbíró és Magyarország nádora is volt.

A verselő vőfély

Verbőc javarészt református vallású közösségében a karácsony, az újév, a húsvét és a pünkösd voltak a legnagyobb ünnepek. Ezeket a családok igyekeztek lehetőségeikhez mérten meg is ünnepelni. Kezdetben egyszerűbben, később pedig, mint mindenhol, egyre több étel, ital került az ünnepi asztalra.

A történelem viharos időszakai a verbőcieket sem kímélték. Egy történet szerint megesett, hogy az ünnepi menü elkészítéséhez csak málélisztje volt egy édesanyának. Jézus Krisztus születésének éjszakáján a fiatalok csapatokba verődve kántáltak. Általában a Mennyből az angyal és Az Istennek Szent angyala című dalokat énekelték.

A család és a közösség életében az esküvő volt az egyik legfontosabb esemény. Erről a helybéli Stul András mesélt.

– Többször voltam első vőfély. Én verseltem. A verseket másoktól tanultam. Elmentünk a menyasszonyért, de be kellett kéredzkedni – verssel. Elmondtam egyet, ha nem volt elég, még egyet. Hogy hány vers kellett, az attól függött, aki épp előttem állt a lányos háznál. A templomba menet elmondtam a búcsúztatót, vacsora előtt a bekezdő verset. Volt vers a menyasszonytáncra is. A búcsúztató így hangzott: „Évszázadok óta nemzeti szokás lett, midőn egy hű lány házától búcsút vesz. Elrejti az arcát a két tenyerébe, belegondol mélyen leányéletébe. Menyasszonytestvérünk leszámolt a múlttal, gazdagítva sorsát magas öntudattal. Mert az egyéni gond közös porrá válik, mikor kapitulál egyiknek a másik. Mikor lelkük egy lett mindenféleképpen, béke angyala szállt e ház fölött szépen. Most már elindulunk az Isten Házába, hogy ott a szívetek találjon egymásra. Hogy az oltár előtt egy szent céllá válna a közös megértés, minden idők vágya.” Akkor a papa meg a mama elkezdett sírni, én meg ezt mondtam: „Hagyják már a sírást, hiszen semmit sem ér, olyan férfit kaptál, mint egy darab kenyér. Szüleid is nyugodtak lehetnek felőle, hogy nem bogárzol vissza két vagy három hétre.”

Stul András viszont nemcsak az egykori vőfélyeskedéséről ismert: verseket is írogat. Elmondása szerint már kisgyerekkora óta nagyon szereti a verseket, s bárhol is járt, bármit is csinált, mindig volt nála papír és ceruza, hogy leírja gondolatait, s egyúttal gyakorolja is az írást. Legutóbbi, Miért szép? című verse: „Miért szép az élet? Mert tele van reménnyel, Istent dicsőítő drága égi fénnyel. Nézz csak fel az égre, a Hold, a fénylő csillagok, hát nem látod, mind-mind reád miként ragyog? Vagy a fénylő Nap a drága melegével, mellette a felhő aranyos esővel. Vagy nézd a virágokat, hogyan nyiladoznak, bármerre jársz, érzed, hogyan illatoznak. Hát nem szép az élet? A kismadár is belé dalol, erdőn, mezőn, réten és a hegyoldalon. Igen, szép az élet! Ez mind-mind a tiéd lehet, mert neked teremtette drága, jó Istened. Adjál érte hálát, s mutass szeretetet, míg itt a földön élsz, mert egyszer vége lesz, és aztán hazavezet.”

A múzeummá „nőtt” szekrény

Minden közösségben fontos, hogy a fiatalabb nemzedékek ne csupán elméletben ismerjék szülőföldjük, vidékük, hazájuk és nemzetük történelmét, szokásait, hagyományait, hanem láthatóvá és kézzel foghatóvá váljon számukra az, ami egykor, nagyanyáik idejében még a mindennapok részét képezte. Ebben rejlik a falumúzeumok jelentősége is. Ilyen pedig Verbőcön, a helyi középiskolában is működik. Bár, néhány évvel ezelőtt még egy szekrény is elég volt a bemutatandó dolgoknak, mára már 200 tárgyat (szemléltető eszközökkel, plakátokkal együtt) szemlélhetnek meg az érdeklődők. Ahogy azt Gál Katalin történelemtanár, a történelmi-honismereti múzeum vezetője elmondta, a tárgyak egy részét ő gyűjtötte, vitte otthonról, de diákjait is folyton arra buzdította, hogy nézzék meg, miket rejt otthon a padlás. A múzeum bútorait pedig ő maga mentette meg a szemétdombra kerüléstől. Diákjaival gyakorta meglátogatják a múzeumot, főleg akkor, ha sikerül valami új dolgot beszerezni. De a különböző témákhoz, jeles eseményekhez, történések évfordulójához, a vidék történetéhez kötődő látogatások is gyakoriak.

A múzeum tárgyai közt tehát bútorok, különböző munkaeszközök, edények, szőttesek, lakástextíliák, ruhadarabok is megtalálhatók. Így a látogatók az egykori verbőciek életének különböző szakaszaiba nyerhetnek betekintést.

Gál Katalin a múzeum vezetése, s az azzal kapcsolatos teendők intézése mellett honismereti kört is vezet. Heti egy alkalommal gyűlnek össze történelemkedvelő diákjai, s foglalkoznak vidék- és honismerettel egyaránt. A foglalkozásokon a diákok megismerkednek falujuk, járásuk s Kárpátalja nevezetességeivel, más iskolákba, képtárakba, múzeumokba látogatnak el. A KMKSZ új alapszervezeti elnökével, Gál Lillával együttműködve a jövőben szeretnék zenés, táncos alkalmakkal is színesíteni a hagyományőrző munkát.

Értékteremtés – tű, szövőszék, vízmérték

Biláncsuk Gyöngyi pokrócszövéssel és kézimunkázással egyaránt foglalkozik.

– Már nagyon régóta szövök. Még lánykoromban kezdtem el. Mindig is segítettem anyámnak rongyot vágni, gombolyítani. Alig vártam, hogy felálljon a szövőszéktől és kimenjen kicsit. A lábam még nem érte el a pedált, de már próbálgattam szőni. Amikor édesanyám látta, hogy akarom ezt csinálni, és jól is megy, akkor már hagyta is. Mellette tanultam meg szőni, tőle lestem el mindent. De a szálat felrakni például csak nemrég tanultam meg, mert édesanyám már nagyon szorgalmazta. Ő 82 évesen halt meg, de a halála előtt 3 évvel még üzletszerűen szőtt. Amit egy hét alatt szőtt, azt vitte Magyarországra és eladta. Abból pótolta a nyugdíját. Ezért is nem akarok lemondani róla én sem. Nekem is vannak rendeléseim, és Nagyszőlősre, a piacra is szoktam vinni pokrócokat. Világos pokrócokat szeretek csinálni, és úgy válogatom össze a rongyokat, hogy a csíkok ismétlődjenek. Anyagom a lecserélt ruhákból van. Csak jó cérnát nehéz venni. Vékonyak, nem megfelelőek, sajnálom rátenni a munkát. Tudom, hogy azzal nem lesz tartós a pokróc. Könnyen megroppan, elszakad. Anyám mindig azt mondta, hogy ha nincs jó cérna, akkor inkább várjak, amíg lesz. Egy méter pokrócot 2 óra alatt megszövök. De ha szívügyem, ha aznapra kell, akár 4 métert is egy nap alatt. De ma már ennek nincs annyira keletje. Saját részre nem is nagyon veszik az emberek. Inkább csak ajándékba Magyarországra. Varrni is szoktam, keresztszemes öltésekkel. Igei verseket varrok fel. Úgy gondolom, ezzel értéket teremtek.

Szövéssel ugyan nem, keresztszemes öltésekkel való varrással viszont már Gyöngyi néni lánya is foglalkozik.

– Ezt a „szakmát” már jobban rám ragasztotta – mondta el Török Edit. – Gyerekkoromban még nem varrtam, csak néztem anyut, ahogy ezzel foglalkozik. És most már tíz éve foglalkozom én is ezzel. Amikor állapotos voltam, nem tudtam aludni, és egy éjjel beugrott, hogy nekem most tű és cérna kell a kezembe. Rögtön nekivágtam egy anyu által megkezdett munkának, és reggelre majdnem be is fejeztem. Nem adott nekem akkor még semmi útbaigazítást e téren, de valahogy rájöttem. Fali képeket szoktam készíteni. Ha megyek valahová, ajándékba is mindig ilyesmit viszek. Sok helyen ott vannak már a munkáim. Vannak megrendelőim, és szoktam rendezvényekre is kijárni a munkáimmal. Úgy igyekszem, hogy amit készítek, az ne legyen csicsás, giccses, de mégis modernebb.

A kézművesek mellett jó mesterember is akad Verbőcön. Ilyen például Rózsa Béla, aki kályharakással foglalkozik.

– 1972 és 74 között tanultam ki Huszton a szakiskolában a kőműves és kályharakó szakmát. Először Beregszászban dolgoztam. Utána elvittek katonának. Három évet szolgáltam a tengerészetnél, de ott is volt alkalmam gyakorolni a mesterségem. Katonaság után több alkalommal is voltam dolgozni Tyumenyben (Oroszország, Szibéria – a szerk.), szintén ilyen munkán. De vakolómunkát is végeztem, márványlépcsőket, tetőt is csináltam, és kőművesként voltam Magyarországon is. 14 évvel ezelőtt Moldáviába is vittek kályhákat rakni. Mostnában már inkább itthon és a környező falvakban dolgoztam, dolgozom. Három nap alatt rakok meg egy kályhát. Eddig vagy kétszázat csináltam. Mostanában kandallókat is rakok. A kályha ugyan manapság jobban megy, de még így se annyira, mint régen, mikor egy héten 2-3-at is megraktam. Mostanában már nincs annyi munka. Volt egy tanítványom is közben, de végül nem vette át a szakmát.

Verbőc községi tanácsához tartozik még a vele „összenőtt”, az egykor szintén a Tiszáninneni járáshoz tartozott és szintén Árpád-kori település, Feketepatak. Az írásos forrásokban először 1260-ban említett település neve a fekete melléknév és a patak főnév együtteséből ered (a falun keresztülkanyargó, fekete színt mutató patak miatt).

Feketepatak legismertebb mesterembere Tihor Antal.

– 1967-ben kezdtem el kályharakással foglalkozni. Egy nagyszőlősi mester mellett tanultam három hónapig. Miután ő megbetegedett, már magam kezdtem el dolgozni. De nem tanultam meg mindent ez idő alatt. Később, munka közben sikerült újabb és újabb dolgokat megtanulnom. Általában kályhát és olyan spórt raktam, amiben lehetett sütni is. Egy kályha megrakása két napba telt nekem. A legegyszerűbb szerszámokkal dolgoztam: vízmérték, léc, harapófogó, kis kalapács, csiszoló. De raktam át régi kályhákat is, mert át kellett őket frissíteni. 20-25 évvel ezelőtt még 100 éveset is. Tíz évet dolgoztam Nagyszőlősön is, ahol kommunális épületekkel foglalkoztunk. De ma már nem foglalkozom ezzel. Utánpótlásom sincs a mesterségben. Szerettem ezt a munkát, de egyszer úgyis elmúlik minden.

Reméljük, hogy a helyi mesterembereknek, kézműveseknek, hagyományőrző tevékenységet végzőknek mindig lesznek utódaik és követőik, akik felmenőik, őseik emlékét éppúgy őrzik, ahogyan az egykori füzes fáinak csemetéi ma is ott állnak Verbőc utcáin.

Akinek van kiegészítenivalója Verbőc vagy Feketepatak múltjához, jelenéhez, értékes tárgyaknak, papíroknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.

Espán Margaréta