Csoóri Sándor: Így lásson, aki látni akar

2013. október 10., 08:32 , 665. szám

Hagyom megráncosodni

szépen ezt az arcot,

ha már szilánk se, ököl se roncsolta szét

s nem taposták le durva póklábak közönyösen.

Hadd lásson, aki látni akar

a gesztenyelombok emlékezetéből

kikopni csöndben

s ebből a városból is,

amely taszigált, ölelt, ámított, lebegtetett.

 

Szemem a szobrok arcáról

ma is a tornyokéra vándorol,

aztán az égre s vissza, kialudt tüzeket lát

az elüszkösödött királyi várban,

és vérben vonagló tömeget az Országház körül.

Hadd lásson így, aki látni akar

tonnás halántékcsonttal

ballagni a mindennapi sötétség felé,

mielőtt még a lámpák mint emlék-mécsek, kigyúlnának.

 

Lehettem volna léha szökevény itt,

szemfüles világ-tanú,

de szavak, hóförgetegek és botorkáló esők

barátja lettem inkább,

aki hátracsavart fejjel is

a maga megtéríthetetlen álmát

álmodja végig:

a félresiklatott remény évszázadában

az erőtlen szabadokét.

 

Még jönnek évek, talán még jönnek,

de aki látni akar engem,

így lásson majd gyöngén is erősnek,

az ég sátorponyvája alól kilépni végleg.

Megőrzött arcomon a ráncok,

mint költők összegyűjtött versei,

távozásommal hódítsanak!

Megáll még tán egyszer a gőgös város is,

bevallhatatlan gyászát elrejteni.

 

Csoóri Sándor Így lásson, aki látni akar című verse bensőséges hangon szólal meg, ami egyébként is annyira jellemzi ezt a költészetet. A szerző szinte valamennyi versének meghatározója ez a hang, e természetes versbeszéd, mely egyszerre tud személyes és közügyes lenni. Ráadásul a Csoóri-verseket szinte mindig átszövi a történelmi látásmód is. Mondhatni ez a hármas szövedék – tehát a bensőséges hang, a közügy és a történelmi látásmód – tartja fogva az olvasót ebben a versben is. Az arc ráncossága foglalja keretbe a művet, valamint a város felemlegetése, amely „taszigált, ölelt, ámított, lebegtetett” egykor. És a versbeni beszélő csak remélheti, hogy „megáll még tán egyszer” ez a „gőgős város”, hogy „bevallhatatlan gyászát” elrejtse. E „kereten” belül pedig ott a történelmi távlat: az Országház körül „vérben vonagló tömeg” képe, melyet a költő egy pontosan meghatározott időszakra vonatkoztat, mégpedig a „félresiklatott remény” századának idejére.

Penckófer János