Kosztolányi Dezső: Halottak
Volt emberek.
Ha nincsenek is, vannak még. Csodák.
Nem téve semmit, nem akarva semmit,
hatnak tovább.
Futók között titokzatos megállók.
A mély sötét vizekbe néma, lassú
hálók.
Képek,
már megmeredtek és örökre
szépek.
Nem-élők,
mindent felejtő, mindent porba ejtő
henyélők,
kiknek kezéből a haraszt alatt
lassan kihullt a dús tapasztalat.
Nem tudja itt Newton az egyszeregyet,
fejére tompa éjszaka borul,
Kleopátra a csókokat feledte,
és Shakespeare elfelejtett angolul.
Nem ismeri meg itt anya a lányát,
sem a tudós ezer bogos talányát.
Ábrándok ők, kiket valóra bűvöl
az áhítat, az ima és a csók.
Idézetek egy régi-régi műből,
kilobbant sejtcsomók.
Kosztolányi Dezső Halottak című költeménye mesterien ötvözi a szabad vers, valamint a kötött forma kellékeit. Ez a jellegzetesség ugyanakkor mégis kevésbé lesz fontos, mint az egyes szókapcsolatok és mondatok jelentéseiből összeálló különleges hangulat. Kosztolányi érzékletesen beszél arról a kivételes állapotról, amit a halott emberek jelentenek az élők számára. Hisz mindenki tudja, mennyire élők tudnak lenni, akik testben nincsenek közöttünk. Sokszor bizony az élőknél is elevenebbül hatnak. És e hatást hányféle módon nevezi meg a szerző. Például „futók között titokzatos megállóknak” nevezi a holtakat. Aztán „képeknek”, „lassú hálóknak”, míg kétségkívül az a legérzékletesebb rész, ahol konkrét személyeken keresztül mutat rá a halott állapotra. „Nem tudja itt Newton az egyszeregyet, fejére tompa éjszaka borul, Kleopátra a csókokat feledte, és Shakespeare elfelejtett angolul” – állítja a költő. Ám, hogy mennyi lehet az igazság ebben, azt senki sem tudja. A halott állapotról élő ember nem tud hitelesen szólni. Egyetlen dolog lehet hiteles: szembesüléseink sora azokkal a képekkel, melyek elevenné válnak szeretteink halála után, és aztán saját halálunkig végigkísérik az életünket…
Penckófer János