Kosztolányi Dezső: Halottak

2013. október 31., 02:53 , 668. szám

Volt emberek.

Ha nincsenek is, vannak még. Csodák.

Nem téve semmit, nem akarva semmit,

hatnak tovább.

Futók között titokzatos megállók.

A mély sötét vizekbe néma, lassú

hálók.

Képek,

már megmeredtek és örökre

szépek.

Nem-élők,

mindent felejtő, mindent porba ejtő

henyélők,

kiknek kezéből a haraszt alatt

lassan kihullt a dús tapasztalat.

Nem tudja itt Newton az egyszeregyet,

fejére tompa éjszaka borul,

Kleopátra a csókokat feledte,

és Shakespeare elfelejtett angolul.

Nem ismeri meg itt anya a lányát,

sem a tudós ezer bogos talányát.

Ábrándok ők, kiket valóra bűvöl

az áhítat, az ima és a csók.

Idézetek egy régi-régi műből,

kilobbant sejtcsomók.

 

Kosztolányi Dezső Halottak című költeménye mesterien ötvözi a szabad vers, valamint a kötött forma kellékeit. Ez a jellegzetesség ugyanakkor mégis kevésbé lesz fontos, mint az egyes szókapcsolatok és mondatok jelentéseiből összeálló különleges hangulat. Kosztolányi érzékletesen beszél arról a kivételes állapotról, amit a halott emberek jelentenek az élők számára. Hisz mindenki tudja, mennyire élők tudnak lenni, akik testben nincsenek közöttünk. Sokszor bizony az élőknél is elevenebbül hatnak. És e hatást hányféle módon nevezi meg a szerző. Például „futók között titokzatos megállóknak” nevezi a holtakat. Aztán „képeknek”, „lassú hálóknak”, míg kétségkívül az a legérzékletesebb rész, ahol konkrét személyeken keresztül mutat rá a halott állapotra. „Nem tudja itt Newton az egyszeregyet, fejére tompa éjszaka borul, Kleopátra a csókokat feledte, és Shakespeare elfelejtett angolul” – állítja a költő. Ám, hogy mennyi lehet az igazság ebben, azt senki sem tudja. A halott állapotról élő ember nem tud hitelesen szólni. Egyetlen dolog lehet hiteles: szembesüléseink sora azokkal a képekkel, melyek elevenné válnak szeretteink halála után, és aztán saját halálunkig végigkísérik az életünket…

Penckófer János