Bizalom

2013. november 7., 07:52, 669. szám

A bizalom nem az ostobaság vagy a szélhámosság melegágya, hanem közösségépítő erő – vallja Andrij Kolesznik politológus abban az azonos című írásában, amely a napokban jelent meg a pravda.com.ua portálon, s amelyet az alábbiakban ajánlunk olvasóink figyelmébe.

Lee Kuan Yew volt szingapúri miniszterelnök visszaemlékezéseiben egy helyütt megjegyzi, országa sikerének legfőbb oka egyetlen szóval leírható: bizalom. A kezdő reformpolitikusok példaképe azt állította, hogy bármely országépítő kezdeményezés alfája és omegája a bizalom.

Némelyik ukrán politikus eszmefuttatása ma úgy hat, mint Lee Kuan tézisének megkésett visszhangja. A cserepadra szorultak interjúikban annak kapcsán, hogy milyennek kellene lennie Ukrajnának, előszeretettel érintik az állam iránti bizalom válságának problémáját.

Ráadásul a politikai szereplők gondolatmenete rendszerint azon álláspontok valamelyike felé tendál, melyeket valahogy így fogalmazhatnánk meg: „a kormány inkompetens”, „teljesen sarokba szorították a gazdaságot, a befektetők menekülnek az országból”.

A gyakorlat azt mutatja, hogy az efféle megnyilatkozások hátterében az egyéni merkantilis érdekek állnak, s nem az ország tekintélye miatt érzett aggodalom. Esetleg egy konkrét üzleti csoport érdekeinek képviselete.

Elérve céljaikat az ukrán állam tekintélyének védelmezői elégedetten elhallgatnak, és továbbadják a stafétát.

Eközben a bizalom-vitamin hiánya a fiatal ukrán állam szervezetében komoly gondot okoz. Próbáljuk meg tisztázni, honnan ered ez a probléma, s mivel fenyeget bennünket!

Réges-régen, a fekete-fehér televíziók, a természetes anyagokból készült fagylalt és a hidegháború korszakában hol volt, hol nem volt a szovjet állam. Az országot irányító hatalom nem díjazta az individualizmust, és nem támogatta a polgárok kooperációjának különböző formáit, amivel igyekezett bebiztosítani magát bármiféle, a maga szempontjából veszélyesnek tartott jelenséggel szemben.

Kötelező alternatívaként saját közösségi szűrőinek és társadalmi hierarchiáinak rendszerét kínálta, mint amilyenek például a szakszervezeti mozgalmak vagy a komszomol voltak. Ennek fejében az állam a neveléssel és patronálással összefüggő kötelezettségek széles skáláját vállalta magára.

Amikor azután a Szovjetunió ideje lejárt, az újonnan alakult ukrán köztársaság élére fokozatosan olyan emberek kerültek, akik be voltak oltva bármiféle ideológia ellen, akik alkalmazkodni tudtak bármilyen körülményekhez, akik ismerték az informális kapcsolatok értékét, akik ellenállóak voltak az erkölcsi értékekkel szemben.

Ennek eredményeként az állam az elkövetkező 20 évben zavartalanul élte fel a megörökölt forrásokat. Megőrizve az eredményes társadalmi praktikákat, a paternalista hangulatokra támaszkodva tervszerűen szűkítette a „hatalom fő forrásával” szembeni kötelezettségeinek körét. Egészen addig, mígnem maga alakult át fő forrássá. De nem a hatalomévá, hanem – áthatva ezzel az ukrán társadalom valamennyi rétegét – a bizalomhiányévá.

Ronald Reagan szavait átköltve, amíg a nép várta, hogy az állam megoldja a problémáit, az maga vált problémává. Az „éjjeliőr” állam megszülte az „éjszakai rémálom” társadalmát.

Garanciák nélküli társadalom. Mindenhol a garanciák hiányával találják szembe magukat az ukránok: otthon, a munkahelyükön, a kórházakban, az üzletekben, a rendőrőrsökön, a bíróságokon, az egyetemeken.

A garanciahiány jelen van viszonyainkban az árutermelőkkel, a hivatalnokokkal, a munkaadókkal, és semmiféle reklámkampány nem képes végérvényesen leküzdeni ezt. Ebben a vonatkozásban az állami intézmények a garanciahiány valóságos szentélyeivé váltak.

Akár a szemétszállításért, akár a fűtésért, akár az utak minőségéért fizetnek önök, az állam hibátlanul beszedi a pénzt, és nem garantál semmit.

Az efféle fonák kapcsolatokra kiváló példa a munkaerő-migráció kérdése. A perifériáról származók beköltöznek a nagyvárosokba, hogy tanuljanak, munkát vállaljanak, vagy mert jobb életkörülményeket szeretnének.

Az érkezők jelentette többlet egyfelől előnyös a munkaadónak, mert lehetővé teszi a számára, hogy ő diktálja a feltételeket a munkaerőpiacon. Másfelől egy sor, első pillantásra fel sem tűnő előnyt biztosít a megyeszékhelyeknek, például kezes statisztatömeget a helyi hatalom PR-akcióihoz, vagy az áhított „milliomos város” státuszt.

Eközben maguk a migránsok évekig élnek a szürke zónában. Mivel nincs elég jövedelmük, hogy ingatlant vásároljanak, afféle vendégeknek számítanak a városban, akik emiatt pótlólagos kiadásokra kényszerülnek.

Ezidő alatt az állam nem vállal értük semmiféle felelősséget, s munkavállalói pályafutásuk végén sokukra az a sors vár, hogy visszatérjenek szűkebb pátriájukba.

Még tragikusabb azok helyzete, akik a határon túl vállalnak munkát. Ezek az emberek egyszerűen nem léteznek az ukrán állam számára, miközben pénzküldeményeik változatlanul jelentős mértékben járulnak hozzá az ukrán költségvetéshez.

A garanciátlanság összezavar, a társadalmi csoportok atomizálódásához vezet. Visszafog bármiféle konstruktív társadalmi kezdeményezést, egyúttal megszabadítva a hatalmon lévő politikusokat a kényszertől, hogy hosszú távú stratégiákon törjék a fejüket.

„Elég volna a válságot leküzdeni” – ugyan miféle stratégiákról lehet itt szó?

Teljességgel logikus, hogy társadalmunk számára nem természetes ez a kóros állapot. A bizalomhiány több a mindent szenvedélyesen megmérni igyekvő szociológia számadatainál. És bizonyosan nem a tévéképernyőre zúdított szidalmakat jelenti.

Legalábbis deviáns viselkedésről van szó, pszichózisokról, agresszióról, bűnözésről és egyéb társadalmi devianciákról, amelyekről az olcsó talkshow-kban divat beszélni.

Ennél sokkal rosszabb a védtelenség az erőszakkal, a fenyegetésekkel, a bizonytalansággal szemben. A bizalomhiány nem utolsósorban szegénységet is jelent.

Robert Putman, aki a demokráciák sikerességének kérdésére választ keresve vizsgálta a nyugati társadalmakat, felfigyelt a szocializáló kapcsolatok természetére a különböző országokban. Ott, ahol a bizalom szintje hagyományosan alacsony volt, a helyi közösségek széttagoltaknak tűntek, s a család maradt a csoportban való együttműködés egyetlen többé-kevésbé sikeres formája.

A családok közötti viszonyt sem lehetett úgy jellemezni, hogy azok a közös érdekeken vagy egymás megsegítésén alapultak volna, ennek inkább az ellenkezője volt igaz. Példaként Putman az Olaszország északi és déli régiói közötti különbségekre mutatott rá.

Míg észak a társadalmi közösségek sokaságával, fejlett üzleti infrastruktúrával és viszonylag magas jövedelemszinttel büszkélkedhetett, addig délen, ahol a családi-rokonsági kapcsolatok rendszere eresztett mély gyökereket, a munkanélkülieknek a lakosságon belüli magasabb aránya, a gazdagok és a szegények közötti mélyebb szakadék volt a jellemző. Itt korruptak voltak a helyhatóságok, szoros kapcsolatban álltak a maffiaszerű bűnözői szindikátusokkal. A különbség nyilvánvaló.

Az Ukrajnában kialakult viszonyrendszer a bizalom fogalmát értékből a szélhámossággal összefüggő bűncselekmények preambulumává tette.

A bizalmat kizárólag az ostobaság vagy naivitás szinonimájaként értelmezik, amely azonnali büntetést von maga után. Bár ez az értelmezés hibás. A bizalom nem feltételezi a fejvesztettséget. Nem rózsaszín szemüvegről és a „varázstablettákba” vetett hitről van szó, csupán egy módszer arra, hogy az emberek miként tegyék meg közösen azt, amire mindenkinek szüksége van, de amivel egyedül senki sem boldogulhat.

A bizalomnak ebben az értelemben vett hiánya nem egyéb, mint képtelenség civilizált közösség vagy normális állam kiépítésére, amit politikai ígéretek, „európai integrációs törvények” és egyéb formaságok lepleznek el.

Mert az értéket nem lehet egyszerűen csak elhozni valahonnan, mint egy csomag sót a boltból. Az értékek a társadalmi tőke alapján teremtődnek.

Napjainkban egyes politikusok ösztönösen érzékelik a lakosságot összefogni képes szervezetek iránti igényt. Sajnos a különféle „polgári egyesületek” és egyéb „népi kezdeményezések” jobbára csak ahhoz szolgálnak indokul, hogy a vezér elmondhassa beszédeit.

Eközben Ukrajnának egyáltalán nem egy újabb vezetőgarnitúra kell. Mindenkire szüksége volna, aki őszintén képes Luther után mondani: „Ha tudnám, hogy holnap elpusztul a világ, ma még ültetnék egy almafát”.

(Fordította: hk)