Hagyományőrzés egy határ menti kis faluban

Csigacsinálás, nárcisz a locsolóknak, táncos lábú nyugdíjasok

Nyilván sok kárpátaljai magyar fejében megfordult már az a gondolat, hogy ha csak kicsivel odébb húzzák meg a trianoni határokat, akkor lakhelye ma is Magyarország részét képezné. Valószínűleg sokat gondolnak erre a határ menti települések, így például Asztély lakói is. Az írásban először 1378-ban említett település az egyik azok közül, amelyeknek a szó legszorosabb értelmében Magyarország a szomszédjuk. A haza közelsége, a lakók személyisége, magyarságához való ragaszkodása egyaránt közrejátszhatott abban, hogy máig is sok dolgot megőriztek, őriznek a múltból.

Tojás helyett nárcisz

A jórészt reformátusok alkotta közösségben hajdanán szerény körülmények között teltek az ünnepek. Karácsonyra szaloncukor helyett aranypapírba göngyölt kenyérdarabok, dió, alma, kockacukor került a fára. Az ünnepi asztal elmaradhatatlan étke volt a kőttes kalács (bejgli). Egykor viszont nem kalácsot készítettek, hanem egyszerű tortát, vagyis inkább tortalapokat, málélisztből (kukoricalisztből) sütve.

Húsvétkor a locsolásért virágot, általában nárciszt adtak. Később már hímes tojást is kaptak a locsolkodók, akik minden házba betértek, attól függetlenül, hogy élt-e ott hajadon lány vagy sem.

Az asztélyi csigacsinálók

Az eljegyzéseken, esküvőkön, különböző ünnepeken hajdan is jelen voltak a tésztaételek. Asztélyban a hasonló, nagyobb események előtt összejött a rokonság, a baráti kör, és közösen készítették el a levesbe és második fogásnak való csigatésztát. A csigacsinálás nagy társaságban, jó hangulatban telt. Munka közben, akárcsak egykor a fonókban, folyt a beszélgetés, nótázás, történetmesélés, s alkalmasint természetesen a pletykálás is.

A „mocskos” munka

Id. Kázmér Ferenc több mint 50 éve foglalkozik kályharakással.

– 1961-ben a nővérem udvarlója, leendő sógorom megkérdezte tőlem, nem akarok-e kályhás lenni, merthogy egy beregszászi mesterember, Lőrincz Albi bácsi inast keres. Akkor végeztem el a 8. osztályt. Másnap bementem a cégbe, pontosabban az Építő-Javító Vállalathoz, ahol a mester dolgozott, bemutatkoztam neki, s fel is vett maga mellé. Négy évig dolgoztam vele. De ez nem négyévi tanulást jelent. Bizonyos időközönként vizsgát kell tenni. Hat hónapig voltam mellette inasként, így ezalatt az idő alatt fizetést nem is kaptam. Az volt a dolgom, hogy bekeverjem a sarat, behordjam a mesternek a kályhának valót. Aztán, fél év után, segéd lettem. Akkor vettek fel a céghez munkakönyvvel. Tíz rubelt kerestem egy hónapban. Félévente kellett vizsgát tenni. Így léptem lassacskán egyre előbbre. Négy év után átkerültem egy építőbrigádba. Megszakítással ugyan, mert közben elvittek katonának, de összesen 9 évet dolgoztam le ott.

– Melyik a legnehezebb része egy kályha megrakásának?

– Maga a megrakás. Régen még más világ, más rendszer volt ugye. Amikor beindult a nagyüzemi kályhagyártás, akkor 10-15 gyár is működött. Voltak ugyan ezek között, amelyeknél adtak a minőségre, de például a kolhozhoz tartozókban nem. Így megesett, hogy az elvileg azonos gyártású csempék méretében akár másfél centi különbség is volt. Azt nagyon nehéz volt így összerakni, vágni, csiszolni. Akkoriban örültünk is, ha akadt egy régi, cseh időben készített kályha, amit át kellett rakni, mert azzal jó volt dolgozni. De mikor újat kellett csinálni... Mindenki elvárta, hogy a rosszból is jót készítsen az ember. De hál’Istennek, a mai napig is hívnak még kályhát rakni olyanok, akiknél akkoriban dolgoztam.

Ahogy azt Kázmér Ferenctől megtudtam, sajnos, nincs, aki továbbvigye mesterségét, mert ez az ő jelzőjével élve, szó szerint mocskos munka, s nem is igen tartják ma már kifizetődőnek a fiatalok.

Kemény fából faragva

Elek István 14-15 éves kora körül kezdett el fafaragással foglalkozni. Náluk ez, mondhatni, családban marad, hiszen édesapja, id. Elek István és édesanyja, Valika is foglalkoztak faragással.

– Kezdetben én is azt faragtam, amit édesapám. Tőle tanultam. Csak odafigyelés kérdése ez. Figyeltem, hogyan dolgozik, melyik kést mire használja, s később magam is megpróbálkoztam vele. Kezdetben hordófenekeket faragtam, de leginkább domborműveket szeretek készíteni. Faragtam már szobrot is. A fát általában fafeldolgozó üzemekben szerzem be. Igaz, nagyon nehéz jó fát találni. Leggyakrabban tölggyel dolgozom, ami különösen kemény, de jó a bükk is. Könnyen faragható, és nem olyan kemény, mint a tölgy. Egy asztalos kidolgozza nekem a fát, összeragasztja a darabokat, mintára vágja őket, s akkor kezdek el dolgozni velük. Előbb megrajzolom a mintát, aztán kezdődik a faragás. A szerszámok nagy része, amivel dolgozom, még édesapámtól maradt rám. Az eddigi talán legnehezebb munkám egy juhászt formáló szobor volt. A juhászon ugyanis egy díszes cifraszűr van. Míg például egy kisebb, fatáblára készült domborművel elkészülök akár 2 nap alatt is, addig ezen a szobron három hétig dolgoztam.

Nem csak a húszéveseké a színpad

Asztélyban már korábban is működött nyugdíjasklub, de idővel, sajnos, abbamaradt. A községi tanács kezdeményezésére azonban három évvel ezelőtt sikeresen újraindult. Ahogy azt a klub egyik oszlopos tagjától, Papp Piroskától, az egykori kultúrházvezetőtől és könyvtárostól (akinek elmondása szerint „a zsigereiben van a színpad”) megtudtam, a jelenleg 9 fővel működő nyugdíjasklub tagjai heti két alkalommal gyűlnek össze. Műsoraikat mindig jeles eseményekhez, ünnepekhez kötik. Nemcsak dalok, de táncok és versek is találhatóak bennük. Nyaranta annyi felkérésnek tesznek eleget, hogy szinte nincs is szabad hétvégéjük. Volt már fellépésük számos kárpátaljai és magyarországi településen, rendezvényen, de elmaradhatatlan résztvevői a hagyományos, minden évben megrendezésre kerülő asztélyi Nagykarácsonynak is. Ilyenkor a falu apraja-nagyja összegyűl a település kultúrházában, s a legfiatalabbak, óvodások, iskolások mellett ők is bemutatják ünnepi műsorukat.

A műsor összeállításában Piroska néni is aktívan kiveszi a részét, többek között saját szerzeményeivel. Íme a legújabb: „Vállat vetve, kezet fogva talpra a hazáért,/munkálkodva, imádkozva küzdjünk szebb jövőért!/Nincs ellenség, amely győzne jó fegyverünk ellen,/bízzál, magyar, ne restelkedj, veled van az Isten./Vállat vetve, kezet fogva testvér a testvérrel,/békességben, szeretetben, egy szív, egy lélekkel./Így harcoljunk, amíg csak él egy magyar itten,/bízzál, magyar, előre hát, nem hagy el az Isten./Fényes hajnal, magyar hajnal derül már az égen,/a magyar név még szebb lészen, mint volt egykor régen./Most hát talpra, szent munkára hitben, szeretetben,/bízva bízzál, ne félj, magyar, megsegít az Isten!”

A különböző eseményekre, rendezvényekre készülve a nyugdíjasklub tagjai igyekeznek minél népiesebb stílusban összeállítani műsorukat, hisz a klub egyik legfőbb célja az, hogy fennmaradjanak a magyar népdalok, népszokások. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy első fellépésük alkalmával az asztélyi csigacsinálós estéket elevenítették fel.

Férfi a szövőszéknél

A magyar népművészethez szívvel-lélekkel ragaszkodó, nem mellesleg festéssel is foglalkozó személyisége Asztélynak, Olasz Miklós. A hasonló érdeklődésű személyeket Miklós bácsi jelentős könyvgyűjteménye mellett biztosan lenyűgözné a különböző szőttesekkel, szőnyegekkel, festményekkel teli otthona.

– Festéssel középiskolás koromban kezdtem el foglalkozni. Mindig én készítettem az osztálysarkokat. Az osztályfőnököm, Drávai Gizella tudtomon kívül megbeszélt nekem egy találkozót Erdélyi Béla kárpátaljai festőművésszel, hogy jó tanácsokkal lásson el. Ő javasolta, hogy felvételizzek Ungvárra, az Iparművészeti Szakközépiskolába. Sikeresen el is végeztem azt, még az ötvenes években. Aztán egy évig egy reklámfestő műhelyben dolgoztam, majd egy magánvállalathoz kerültem, amely később társult a Művészeti Alappal. 17 évig dolgoztam mint belső építész, dekoratőr, iparművész. A hobbim már akkor is a népművészet volt. A feleségemmel szőttünk, szőnyegeket készítettünk. Később iparművészként minden év elején különböző dekoratív mintákat (szövés, csomózás) készítettünk, amit a Művészeti Alapnál lezsűriztek, majd azok alapján megrendeléseket teljesítettek szerte az országban. Szerettem a régi bútorokat, a belsőépítészetet, iparművészetet, festést is, de számomra mindig is a népművészet volt a kedvenc. Szerencsére a feleségem is ilyen beállítottságú volt, így együtt dolgoztunk. A nyári konyhában felállítottuk a szövőszéket, szőttünk, csomóztunk. Ez volt a hobbink. Kiállításokon is részt vettünk a munkáinkkal. Nagy baráti társaságunk volt, így születésnapokra mindig valamilyen kézimunkát, párnát, szőnyeget, festményt ajándékoztam. Igaz, úgy néztek rám annak idején a faluban, mint egy nem normálisra, amiért falusi gyerek létemre ilyesmivel foglalkozom, nem pedig ások, kapálok. Sajnos, nem érdeklődik így ezek után már senki. Nincs, aki továbbvigye.

Megváltozott emberek, igények

Nagy István kőfaragással, sírkövek készítésével foglalkozik.

– Édesapám kőműves volt, mellette kezdtem el ilyesmivel foglalkozni inasként, miután leszereltem. Már akkor is érdekeltek a különböző műkövek. 1990-ben készítettem el az első sírkövet. Utána már folyamatosan jöttek a munkák. Akkoriban még nagyon kezdetleges eszközökkel kellett dolgozni. Például kézzel kellett csiszolni mindent. Sokféle dologgal foglalkozom. Amire épp megkérnek. Én újítottam fel például a sírkertben lévő, a sztálinizmus áldozatainak emléket állító emlékművet. A nagybégányit pedig én készítettem. Utóbbi volt az eddigi legnehezebb munkám. Voltak az évek során alkalmi munkások, akiket betanítottam, de nagyon nehéz mostanában az emberekkel. Nem igazán akarnak felelősséget vállalni. Csak letudják a munkájukat, és kész. No meg persze, megnőttek az igények is. De én csak azt vállalom el, amit tényleg meg is tudok csinálni.

Nem volt, hát készített magának

Pénzes Ilona fiatalon, 12 éves kora körül kezdett el kézimunkázni. Eleinte csak figyelte idősebb nőrokonait kötés, horgolás közben, majd maga is elkezdett tanulni tőlük.

– Fiatal koromban még nem lehetett mindent megvenni, de mire férjhez mentem, már volt ágyterítőm, abroszom is meghorgolva. De sokat kötöttem is, például sapkákat, eladásra is. Ezenkívül sokat horgoltam a családnak. Azt jobban is szeretem csinálni. A kisebbik lányomat is megtanítottam rá. Nagyon szép dolgokat tud készíteni. Mostanában, hogy több szabadidőm van, többet tudok ezzel foglalkozni.

Egyedi, személyre szóló vőfélyversek

– Több mint 30 évvel ezelőtt kezdtem el vőfélykedni – mesélte ifj. Kázmér Ferenc. – Még gyerek voltam, amikor a padláson rátaláltam nagyapám, Kázmér Lajos iratira. Úgy 80 évvel ezelőtt, többek között akkor, amikor katona volt, nagyon sok verset írt. Én rátaláltam ugyan ezekre, de aztán visszakerültek a padlásra, és egy tűzben megsemmisültek. Így azokkal kezdtem csak el dolgozni, amelyeket sikerült megjegyezni. De át is variáltam őket az esküvőkre, személyre szólóan, olyan Kázmér Ferencesre. Több száz esküvőn vőfélykedtem, nemcsak a Beregszászi, hanem a Nagyszőlősi és az Ungvári járásban is. De a pályafutásom alatt nagyon ritkán voltak visszahallhatóak tőlem korábban elmondott versek, mert kétszer egyformán szinte soha nem mondtam el őket. Mindig változtattam rajtuk kicsit, hiszen a világ is változik, s vele együtt az igények is. Fiatalabb vőfélyeknek is gyakran adtam tanácsot a szakmával kapcsolatban. Néhány évvel ezelőtt zenéléssel is elkezdtem foglalkozni, s nagyon gyakran megesik, hogy nemcsak zenészként vagyok jelen az esküvőn, hanem vőfélyként le is vezetem azt.

Reméljük, Asztély táncos ­lábú nyugdíjasai, s ügyes mesterei még sokáig folytatják majd mesterségüket, hobbijukat, s mindig lesznek majd fiatalok, hogy azokat tovább vigyék.

Akinek van kiegészíte­ni­valója Asztély múltjához, jelenéhez, értékes tárgyaknak, iratoknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.

Espán Margaréta