Kányádi Sándor: Ősz volna még

2013. november 28., 08:09 , 672. szám

Ősz volna még,

s a varjak már közhírré tették

a dermesztő tél

közeledtét.

 

Károg az ég,

éhenkórász nagy csapat csóka

ricsajog, hussog

reggel óta.

 

Tócsára jég,

virágra, fűre harmat dermed,

megöregedtek

mind a kertek.

 

Jó volna még

sütkérezni, de jó is volna,

ha az égen

pacsirta szólna.

 

A Kányádi Sándortól megszokott könnyed verselés és tiszta gondolatok harmóniája jellemzi az Ősz volna még című költeményt. Külön cím sem kerül a rövid kis írás fölé, hanem a szerző megelégszik az első versszak első sorának kiemelésével. Ebben a szakaszban csak a varjak általi „közhírré tétel” mondható valamelyest költőinek, ám a második versszak aztán mindenképpen kárpótol költőiségben. Itt maga az ég is „károg”, az „éhenkórász” „csapat csóka” pedig igencsak kifejező. A szókezdetek összecsengetése – „csapat csóka” – a vers zeneiségét is emeli, miközben a „ricsajog, hussog” szavak a hangulatfestést segítik elő. És amint a legtöbb tájleíró költemény, úgy az Ősz volna még szintén az emberi élettel szembesíti az elmúlást idéző hangulatot. A harmadik szakaszban a kertek „megöregedése” egyértelműen erre való utalásként értendő, a záró rész pedig már vállaltan emberi visszaemlékezéssé alakul: megjelenik a vágyódás az egykori „sütkérezős” időkre, amikor az ég még nem „károgott”, hanem fiatalos pacsirtaszót hallatott…

Penckófer János