Kányádi Sándor: Ősz volna még
Ősz volna még,
s a varjak már közhírré tették
a dermesztő tél
közeledtét.
Károg az ég,
éhenkórász nagy csapat csóka
ricsajog, hussog
reggel óta.
Tócsára jég,
virágra, fűre harmat dermed,
megöregedtek
mind a kertek.
Jó volna még
sütkérezni, de jó is volna,
ha az égen
pacsirta szólna.
A Kányádi Sándortól megszokott könnyed verselés és tiszta gondolatok harmóniája jellemzi az Ősz volna még című költeményt. Külön cím sem kerül a rövid kis írás fölé, hanem a szerző megelégszik az első versszak első sorának kiemelésével. Ebben a szakaszban csak a varjak általi „közhírré tétel” mondható valamelyest költőinek, ám a második versszak aztán mindenképpen kárpótol költőiségben. Itt maga az ég is „károg”, az „éhenkórász” „csapat csóka” pedig igencsak kifejező. A szókezdetek összecsengetése – „csapat csóka” – a vers zeneiségét is emeli, miközben a „ricsajog, hussog” szavak a hangulatfestést segítik elő. És amint a legtöbb tájleíró költemény, úgy az Ősz volna még szintén az emberi élettel szembesíti az elmúlást idéző hangulatot. A harmadik szakaszban a kertek „megöregedése” egyértelműen erre való utalásként értendő, a záró rész pedig már vállaltan emberi visszaemlékezéssé alakul: megjelenik a vágyódás az egykori „sütkérezős” időkre, amikor az ég még nem „károgott”, hanem fiatalos pacsirtaszót hallatott…
Penckófer János