Vége a vakációnak. A poszttraumatikus szindróma

2014. január 16., 06:50, 679. szám

Halina Akimova olvasóink figyelmébe ajánlott cikke, mely minap jelent meg a versii.com portálon, első pillantásra jelentősen eltér azoktól az írásoktól, amelyeket ebben a rovatban rendszerint közölni szoktunk. Azonban ha eltekintünk a szociálpszichológiai körítéstől, a lényege ennek is ugyanaz: kísérlet posztszovjet valóságunk ábrázolására és megértésére.

Komoly stresszt él át ezekben a napokban az ország. Az emberek egyik fele most tért haza a tengeri üdülőkből és síparadicsomokból, a másik fele befejezte az újévi és karácsonyi ünnepi lakomákat, a moziba járást. Mindenki munkába állt, beleolvasott a hírekbe, és kiderült, hogy amíg az ország pihent, az élet egy tapodtat sem haladt előre. A Majdant továbbra is csáléra álló barikádok díszítik, egy újabb Lenin-szobornak törték le a fejét, a „homokosok mozgalmának” aktivistái pedig ismét megtartják a menetüket. Unalmas. Éppen itt az ideje, hogy a szabadság okozta eufóriát a poszttraumatikus szindróma váltsa fel…

A pszichológia világa elnevezésű bölcs, szakosodott weboldal az elfogadottnál tágabban értelmezi a poszttraumatikus szindróma fogalmát. E magyarázat lényege, hogy az ember képes alkalmazkodni a különböző körülményekhez, a rendkívüliekhez és a mélységesen pozitívakhoz egyaránt. Üdülőövezeti környezetbe kerülve, különösen, ha külföldi kiszolgálásról van szó, embereink villámgyorsan megfeledkeznek a problémákról, s alámerülnek a permanens eufória állapotába. (…) Azt hinnéd, hogy amikor visszatérsz ebből a mesevilágból a valóságba, erről a bizonyos valóságról kiderül, hogy távolról sem olyan kíméletlen, mint eddig volt, a rendszeres agysorvasztás helyett csupán a receptorok könnyű lazító masszázsa következik. Egy frászt!

Az élet rendkívül gyorsan helyükre teszi a dolgokat. Egymást érik a csalódások, amelyek alapvetően azzal vannak összefüggésben, hogy nem fordultak jobbra a dolgok. Aki nem szereti a munkáját, felfedezi, hogy az ugyanolyan ellenszenves, mint volt. (…) A partnerek ugyanolyan fösvények, mint régen, változatlanul nem akarnak megválni a pénzüktől. Az ügyfelek maguk sem tudják, hogy mit szeretnének, ahogyan tavaly sem tudták.

Aki szereti a munkáját (mint például jómagam), a hétköznapi otthoni gondoktól süllyedhet letargiába. Attól, hogy ebben az országban semmi sem fordul jobbra. (…) A Majdanon sem olyan vidám már az élet, mint decemberben volt.

A Majdan eleve egy külön történet. Az új esztendőre a sátortábor elveszítette azt a vidám vonzerejét, amelyre mindjárt azután tett szert, hogy a forradalom bástyájából turisztikai látványossággá alakult át. És bár megjelent néhány új attrakció (körben még pingpongasztalokat is felállítottak), a megkopott barikádok és megereszkedett sátrak nyomasztóan hatnak.

A kijeviek egyre ritkábban látogatnak ki ide vasárnapi sétáik alkalmával. A „sátorozók” összetétele is megváltozott. Az embernek az az érzése támad, mintha a lakók aktív része hazatért volna, hogy az újévi gondokra összpontosítson. Maradtak a megrögzött fanatikusok és azok, akiknek egyszerűen sehová sem akarózik menniük. Talán azért, mert a forradalmi körleten túl őket se munka, se vállalkozás, se szerelem nem várja. Az emberek egy különös fajtája ez – ők a lélek hajléktalanjai. Nem nincstelenek, nem szektánsok, nem valamilyen eszme megszállottjai. Egyszerűen emberek, akik megrekedtek térben és időben, a személyes kudarcok és az üzleti sikertelenség áldozatai.

A külföldről való hazatérésem utáni első sétám során a Hrestyatikon azt tapasztaltam, hogy kritikus tömeg gyűlt össze belőlük. Márpedig a pszichológusok azt tartják, hogy a tömeg hangulata fertőző, akár a légúti megbetegedéseket okozó vírusok. (…) Születőben van a poszttraumatikus szindróma – a szabadság elmúlása okozta mély trauma következménye.

E betegség legfőbb tünetét az a mondat fejezi ki, amely mostanság oly gyakran tűnik a szemünkbe a közösségi oldalakon: „nem tudom rávenni magam a munkára”, és ennek bizonyos változatai, mint például: „mennyire elegem van az egészből!”, vagy: „a fenébe, mikor lesz ennek vége?”. Jelena Vorobjova szociálpszichológus azt mondja, a szabadságról hazatérők gyakran keresik fel a tanácsadását váratlanul erőteljes depresszióra panaszkodva. Sokan azt mondják, hogy nem látják az élet értelmét, ott akarják hagyni a munkahelyüket, a „legsúlyosabban sérültek” pedig felülvizsgálják a családhoz való viszonyukat.

(…)

Különösen súlyos lelki traumákat kell kezelniük az üzletembereknek. Kezdik összevetni az „itt” igen jól ismert valóságát az „ott” összegyűjtött felületes megfigyelésekkel. Első pillantásra nyilvánvaló, hogy „ott” jobb. Hiszen mindig ott jó, ahol nem vagyunk. Ez az emberi természet törvénye.

De ami Ukrajnát illeti, valóban vesztesen kerülünk ki az összevetésből. Miért van az, hogy Lengyelországban fejlődnek a kisvállalkozások, azokat mégse veszi el senki? Miért tízszer (!) olcsóbb a hatalmas szték egy népszerű lengyel hegyi üdülőben csúcsidényben, mint a kétes frissességű, állítólag argentin marhahús egy kijevi vendéglőben? Miért van az, hogy Szlovákiában egy szlovákok által lakott falu olyan, akár egy ékszerdoboz, még szabadtéri termálvizes medencéje is van, az a falu pedig, amelybe ukránok telepedtek át, arról az üzletéről híres, amelyben olcsó csempészett piát lehet kapni?

Ezek a megfontolások különösen azoknak a hazafiaknak a hiúságán ejtenek mély sebeket, akik abban látják minden baj gyökerét, hogy az országot nem a megfelelő emberek vezetik. Így elméletileg a „bűnöző hatalom”, a népellenes rezsim, a hírhedt „panda” – amelynek a Majdanról egyre-másra küldözgetik az üzenetet, hogy „панда геть!” – testesíti meg kudarcaink okozóját. De köztudott, hogy a hatalom olyan, amilyet a nép választ. A nép pedig olyan, amilyen itt gyökeret eresztett. És – ezt el kell ismerni – az ukrán problémák gyökere nem a „pandában” keresendő, hanem abban a gondolkodásmódban, a nemzetkarakternek azokban a jellegzetességeiben és a kulturális hagyományoknak azon sajátosságaiban, amelyek együttesen alakítják oligarchikusan kriminális életterünket.

Egyszerűen arról van szó, hogy amit a lengyel gyorsan és jó minőségben kivitelezve 10 százalék felárral ad el, azt a mi emberünk megpróbálja összecsapni, és legalább dupla áron értékesíteni. Ez pedig globálisan egyet jelent a versenyképesség hiányával. Végeredményben Ukrajna totálisan versenyképtelen minden ágazatban és irányzatban: a technológiaiban, az intellektuálisban, a termelésiben, még a mezőgazdaságban is. Az egyetlen, ami még sikerülni szokott nekünk, az a gabonaciklus (gabonát termeszteni, aztán eladni külföldre), no meg a silány minőségű nyersvas előállítása, melyet a régi szovjet gyárakban öntenek.

Ja, és itt vannak még a harmadik típusú vállalkozások, a szolgáltatások: kereskedelmiek, közvetítőiek, éttermiek, szexuálisak. Kijev hemzseg a hatalmas bevásárlóközpontoktól, ahová még más országokból is eljárnak shoppingolni (Izraelből, arab országokból, Közép-Ázsiából). Nem rossz az „étkeztetési” kereskedelmi láncokkal való ellátottság sem; különösen, mióta a kedvezményes adózási rendszerrel megjelentek a piacunkon a baltikumiak. Többé-kevésbé jók az éttermek, különösen a méregdrága Moszkvához viszonyítva. A szláv lányok pedig egyenesen kincset érnek! Annál is inkább, mivel az intim szolgáltatások szférájában agyra és fizikai erőfeszítésre semmi szükség.

Hát nem kiváló ok mindez a súlyos depresszióra a hazafiaknak, az értelmiségieknek vagy azoknak a polgároknak, akik egyszerűen csak túl sokat törik a fejüket a Haza sorsán? Jelena Vorobjova ezekkel a típusokkal is találkozott, és azt mondja, hogy a depresszióba süllyedt publikumnak ezt a részét általában rendkívül nehéz hozzászoktatni az őket körülvevő valósághoz. Az ilyen emberek rendszerint még a szabadság után néhány héttel vagy akár hónappal is igyekeznek visszatérni külföldre, keresik a legális vagy illegális munkavállalási lehetőségeket, manapság pedig rohannak a Majdanra, lázasan keresve a választ kérdéseikre. De miután elmentek néhány meghirdetett vicsére, kiábrándultság vesz erőt rajtuk, s még mélyebb letargiába süllyednek.

Mit tegyen hát a szegény szabadságos, hogy megbékéljen önmagával és a valósággal? Egyszerűen vissza kell húzódni, s úgy élni egy kicsit, ahogyan korábban éltünk. Leszokni a szabadságról, visszatérni a hétköznapi szokásokhoz. Az idő begyógyítja a sebeket. Minden a helyére kerül, s viszonylag rövid idő múltán a létezésünk már nem fog valamiféle abnormitásnak tűnni.

(Fordította: pszv)