Kosztolányi Dezső: Közéleti kitűnőség

2014. január 30., 04:42 , 681. szám

Évente elmegy tíz-húsz temetésre

s harminc bankettre. Részvétlevelet,

üdvözlősürgönyt diktál gyorsírásba

kisasszonyának vagy a diktafonba.

A gazdasági válság „őt se hagyja

közönyösen”. Sopánkodik miatta.

Közben meghízik és fölös kilóit

Marienbadban adja le nyaranként,

oly összegért, melyből megélne könnyen

néhány család egy évig. Reggel angol

tanárjával boxol, hogy friss maradjon.

Ha dolgozik, több ízben is alá-

firkantja a nevét – személyesen – s ilyenkor

nagyon soká fáradtan néz az ablak

fényébe, és ködös lesz a szeme.

Viselni kell ezt a tengernyi munkát,

helyén maradni a köz érdekében,

hiába intik, hogy talán megárt,

mert e nehéz időkben néki sem

szabad pihenni, s jelszava: a „munka”.

A vérnyomása nagy. Nyugalmat és

mérsékletet rendeltek el a híres,

német professzorok, s ezért azóta

nikotinmentes cigaretteket szív

hosszú szipkából, hetvenet naponta.

Olvasgat is. Főképp miniszterek

és bárgyú hadvezérek vallomását,

sosem regényt, vagy verseket, csak azt,

ami „komoly” és magvas. Éjszaka

fejhallgatóval megvasalja szörnyű,

dagadt fejét, s úgy alszik el az ágyban,

hogy a fülébe zeng egy bécsi jazz-band.

Beszél magyarul, németül s kicsit

angolul is, de minden nyelveken

csak rothadt frázist. Ez az anyanyelve.

Hétszázezerszer mondta: „van szerencsém”,

mikor nem is volt szerencséje. Halvány

emlékezete bágyadt. Izgatott

napokon azt se tudja, hogy ki volt

az apja-anyja, és keresztnevükre

csak néha emlékszik. Helyükben más van,

pár telefonszám, akta, rossz vezércikk.

Lelketlen arca földszínű. Megérett

a földre már. Nem értem, mire vártok?

A földbe véle. Temessétek el.

 

A Közéleti kitűnőség című költemény szatíra. Maga Kosztolányi Dezső jelölte meg így, és ezt a mai olvasó csak megerősíteni tudja. Valóban szatíra, vagyis gúnyos hangvételű költemény e vers, amely kiválóan meg tudja ragadni az üres, de magát halálosan fontosnak gondoló embertípust. Még úgy is időszerűnek látjuk e „temetésekre”, „bankettekre” sűrűn járó emberfélét, hogy a közéletiségben való megnyilvánulásait a mai olvasó már nyilván másféle jellegzetességben látja. Ám az alapállás ma is hasonló: a hosszú ideje fontos pozíciót betöltő „kitűnőség” 2014-ben is úgy viselkedik és beszél, hogy neki feltétlenül „helyén kell maradnia”. Méghozzá „a köz érdekében”. Mert a „közéleti kitűnőség” egy idő után minden dolgát a köz érdekében végzi, és úgy gondolja, ezt a környezete el is hiszi neki. Mert ha nem így gondolná az efféle „lelketlen”, „földszínű arc”, akkor szembesülnie kellene azzal, hogy mindenki csak érdekből mosolyog rá, köszön előre, dicséri öltözékét. Egyébként pedig megveti, háta mögött kigúnyolja, és csak a legjobb esetben sajnálja…

Penckófer János