Babits Mihály: Téli dal

2014. február 6., 06:03 , 682. szám

melyben a költő magát és társait

bányászokhoz hasonlítja.

 

Esik a hó, a dal ma megered,

esik a hó,

a kályha szíve halkan dobbanó,

a dal ma szép lesz, mély lesz és enyém,

szimbólumokkal teljes költemény.

 

Mondom nektek, hogy bányászok vagyunk,

mondom bizony,

bár elfog gyakran a mélységiszony,

s mint aki szédül tornyok ormain,

émelygünk ormos akna kormain.

 

A bánya mély, az akna piszkos ám,

a bánya mély,

az akna piszkos, mint a szenvedély:

forró sötétben fénylő kincseket

keresünk míg valami eltemet.

 

S talán a víz temet bennünket el,

talán a víz,

talán a tűz, talán a viheder,

talán a föld, a kő, talán a jég,

talán a forró, fojtó bányalég.

 

Nő- s férfié, egyforma köntösünk,

nő- s férfié,

mi nem kérdezzük, hogy melyik kié;

meleg űrben mezítlen dolgozunk,

s tán drágakő lesz, amit felhozunk.

 

Tán drágakő lesz, amit felhozunk,

tán drágakő,

tán gyémánt, koronába illhető,

tán áldott szén, tán átkozott arany:

mi dolgozunk tovább, vigasztalan!

 

Egy szépséges, jellegzetes Babits Mihály-vers a Téli dal, ezért több, Babitsra jellemző költői megoldással lehet találkozni benne. Alcíme – „melyben a költő magát és társait bányászokhoz hasonlítja” – régiességre történő utalás, amikor a szerzők röviden összefoglalták, miről is szól a költeményük. Ám a Téli dalt korántsem jellemzi a régiesség, igazi XX. századi költemény, amely különleges hangulatot áraszt. A komorság mellett érvényesül benne a játékosság is. Ez mindenekelőtt a strófák kezdő szavainak a második sorban történő megismétlésében mutatkozik meg. De nem kevésbé tud érvényesülni a vers zeneisége. Hisz ki ne érezné – a komor hangulat áradása közepette is – a játékosság és a zeneiség együttállását, például ezekben a sorokban: „S talán a víz temet bennünket el, talán a víz, talán a tűz, talán a viheder, talán a föld, a kő, talán a jég, talán a forró, fojtó bányalég.”

Penckófer János