A húszmilliós provincia

2014. február 13., 08:17, 683. szám

Napjaink történései ismét aktuálizálták a „két Ukrajnáról” folyó vitát, hiszen érzékelhető, hogy a különböző régiókban eltérően viszonyulnak a Jevromajdanhoz, s mindahhoz, ami körülötte zajlik – mutat rá a pravda.com.ua portálon megjelent elemzésében Konsztantyin Levin. Az olvasóink figyelmébe ajánlott írás szerzője szerint ismét a két eltérő identitásról, a Kelet és Nyugat közötti „hagyományos szembenállásról” van szó.

Az a helyzet, hogy egy efféle szembenállásról alkotott elképzelés saját konstrukciójából adódóan két eltérő, többé-kevésbé tudatosított és kialakult vonzásirány, -vektor létezését feltételezi. Ha azonban megpróbáljuk leírni ezeket a vektorokat, csalódni fogunk.

A délkeleti régiók nem hordozói önálló ukrán identitásnak, miután nem rendelkeznek saját elképzeléssel Ukrajna jövőjéről. Sőt, még párbeszéd sem folyik róla arrafelé.

A Kelet és a Dél nem kívánják megfogalmazni és felkínálni a többi régiónak a saját Ukrajna-képüket, mert nem érzékelik a sorsközösséget, amelynek az ilyen folyamatok szempontjából sokkal nagyobb jelentősége van, mint az USZSZK közigazgatási határainak. Ezen megyék lakosságának egy jelentős része számára a jelenlegi Ukrajna véletlenszerű terület véletlenszerű lakossággal, ami már a véletlenszerűségével lehetetlenné teszi, hogy a téma komoly megfontolás tárgyává váljék.

Van azonban itt egy fontos nüansz.

A sorsközösség érzése nemcsak mondjuk Dnyipropetrovszk lakóiból hiányzik Rivne lakosságának vonatkozásában. Ugyancsak hiányzik ez az érzés Harkiv lakóiból is az odesszaiak iránt. Miért kellene Harkivnak éppen Odesszával, Donyeckkel és Szimferopollal közösséget éreznie Belgorod, Kurszk és Rosztov-na-Donu helyett?

Éppen ezért ebben az esetben a szeparatizmus kérdése sem merül fel komolyan, és a sajtóban is csak provokáció formájában jelentkezik. Így, még ha meg is válaszoljuk a kérdést, hogy „kitől” kellene elszakadniuk, helyette legalább ennyire nehéz kérdések merülnek fel: „kivel?”, „hová?”, „miért?”.

Egyedül Krím álláspontja érthető többé-kevésbé. De Krím autonóm köztársaság Ukrajnán belül, amelytől senki nem várja, hogy aktívan bekapcsolódjék az országos folyamatokba.

Ott van még Donbász is a maga erőteljes regionális identitásával. De az innen kikerülők azzal együtt nem ajánlanak az ország fennmaradó részének egyetlen saját projektet sem, hogy rendelkeznek egy, a területi szolidaritás mentén szerveződő csapat kiállításához szükséges potenciállal. Egyszerűen azért, mert nem rendelkeznek ilyennel.

Pontosítani szükséges, hogy „saját projekten” itt nem feltétlenül valamiféle monolitikus ukrán identitás létrehozása értendő, melynek célja, hogy mindenkit közös nevezőre hozzanak. Például a föderalizmus eszméje is lehetne projekt. Ehhez azonban előbb meg kellene fogalmazni azt, majd felajánlani a többségnek.

Dél- és Kelet-Ukrajna fő „ideológiája” azonban ma az anabiózis – a dolgok pillanatnyi állásának konzerválása és a kényes kérdések – nyelv, történelem, külpolitika stb. – változatlan elhallgatása.

A helyi lakosok egy része bekapcsolódott az összukrajnai folyamatokba. Ezek az emberek azonban nem úgy vesznek részt bennük, mint régióik szószólói Ukrajna egyéb részei vonatkozásában, hanem mint Ukrajna egyéb részeinek képviselői a saját régiójukban. Ugye érzik a különbséget?

A déli és keleti megyék jelenleg egy húszmilliós provinciát jelentenek, méghozzá mindjárt két ország számára is. Egyrészt ez annak az Ukrajnának a provinciája, amely sem a Délt, sem a Keletet nem érdekli, és amelybe sem beolvadni nem kívánnak, sem azt magukba olvasztani nem törekednek. Másrészről mentálisan ez a provincia az Orosz Föderációé, melynek ügyes-bajos dolgai szintén nemigen érdeklik az ott lakókat, de amellyel a nyelvazonosság miatt egy információs térhez tartoznak.

Ily módon Ukrajna keleti és déli régióiban a lakosság egy jelentős hányada egyik ország lakójának sem érzi magát, ugyanakkor egy önálló államot se kívánnak létrehozni, mivel nem rendelkeznek ehhez sem mentális, sem történelmi, sem ideológiai alapokkal.

Eközben, paradox módon, „odalent” hiányzik a provincializmus érzése, mivel nem létezik központtudat sem, amelyhez viszonyítva magukat pozicionálhatnák. Hiszen főváros nélkül vidék sem létezhet.

Így született a teljes politikai apátia, hiszen a valamely politikai közösséghez való tartozás hiányának a felelősség hiánya a következménye.

A kettős identitás kényelmes képlete, amellyel az ember helyi vonatkozásban ukránként, tágabb értelemben oroszként határozza meg magát, lehetővé teszi számára, hogy elkerülje a mély érzelmi azonosulást mind a kifejezetten ukrajnai események kapcsán – amelyek kevesek érdeklődését váltják ki –, mind a kifejezetten orosz történések vonatkozásában, mivel azokhoz közvetlenül nincs közük.

Ennek következtében olyan helyzet áll elő, amikor egyedül a szülővároshoz – Harkivhoz, Odesszához, Dnyipropetrovszkhoz – vagy a régióhoz – Donbász, Krím – való tartozás erősödik meg és fejlődik egyetlen dinamikus identitássá. Mivel azonban ennek az identitásnak nincs kifejezett politikai tartalma, nem irányul semmire.

Ezért az áldott Ljubomir Huzar (görögkatolikus püspök – a szerk.) kijelentése, miszerint „Ukrajna keleti és nyugati része között nincs megosztottság, csak azok között, akik szeretik Ukrajnát, és akik nem szeretik”, jelentős mértékben változatlanul őrzi regionális dimenzióját. Csupán a „nem szeretik” kifejezést kell „közönyösek”-re cserélni.

Még nem egyértelmű, hogy a kettő közül melyik a rosszabb.

Az utóbbi 23 év tapasztalata arra vall, hogy ez a helyzet sokáig eltarthat. De aligha tart majd örökké.

Figyelembe véve e régiók humán és gazdasági potenciálját, egy biztos: bármi legyen is a válasz a Kelet és a Dél előtt álló nehéz kérdésekre, és bármilyen következményekkel járjon is mindez, Ukrajna jövője mindaddig bizonytalan marad, amíg e húszmilliós provincia végre állást nem foglal.

(Fordította: hk)