Egy „csonkává” vált település

Ahol szekéren járt a liba

Rovatunkban ezúttal Csonkapapit mutatjuk be. A község Hetyen és Mezőkaszony között helyezkedik el. Nevét az oklevelek 1261-ben említik először Pop néven. A Papi helynév papi birtokra utal. A csonka előtagra egy befejezetlen templomról szóló eredetmonda is utal, a szájhagyomány viszont úgy tartja, hogy Papi mellett hajdan létezett egy Csonkás nevű település, ami 1241–42-ben a tatárjárás következtében szinte teljesen elnéptelenedett, mivel lakosai Papiba, e fallal megerősített faluba menekültek. Színes történelemmel, hagyományokkal rendelkezik, s bőven vannak itt ügyes kézművesek is.

Tényleg minden részét felhasználták...

A település területén található Mic patak vize valószínűleg nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Csonkapapiban nagy hagyománya volt a kacsa- és libatenyésztésnek. Ennek szokásairól Bakó Margit mesélt, aki bizony sok napot töltött a mezőn libapásztorként.

Egy liba általában 8-9, néha 11-12 tojást költött ki. Hogy mennyit, az attól függött, mennyire volt jó a gúnár. Azokból pedig volt választék, hisz libáit mindenki az utcán tartotta. Miután a gúnár „elvégezte dolgát”, be is végezte azt, hisz ha már ültek a tojók, akkor már nem feltétlenül tartották őket tovább – a gúnárnak mennie kellett. Egyébként ugyanez volt a helyzet a tojókkal is, télére inkább csak a fiatalokat hagyták. Amikor a liba már egy hete ült a tojásokon, s leszállt enni, akkor zabot langyos vízzel összekevertek, s azzal átmosták a tojásokat, majd megtörölgették, s visszatették a fészekbe. A tavasszal kelt kislibákat március-április hónapban már kora reggel kihajtották gyepelni, s kb. fél 10-ig kint is voltak vele, majd kihajtották a vízre, s estig, az újabb kihajtásig, gyepeltetésig ott is maradtak.

Volt, hogy egy évben kétszer is megtépték a libákat. Először nyáron, amikor a tarlón való gyepelés után megerősödtek, s már elkezdték hullatni tollaikat. A második tépésre augusztusban került sor, így télig még érkeztek visszanőni a tollak. A hosszabb, erősebb tollakat megfosztották, mivel azok csévéje (a bőr alatt elhelyezkedő része) vastag és szúrós volt ahhoz, hogy párnába kerülhessenek. Ezért az ágakat (pihéket) lehúzták róla, tetejét levágták. A józan paraszti gondolkodás igazán egyszerű és nagyszerű ötleteket szül. Az ilyen tollakat másképp is gyakran felhasználták. Csak a tetejükön hagyták meg a pihéket, majd a szárakat cérnával összekötözték, összefűzték, s kész is volt a háztartási ecset, amivel a kalács, kenyér tetejét kenték például tojással. A tollfosztásban akadt mindig segítség is, általában 4-5 lány. Az asztal közepére huzogták a tollat, s ha sok gyűlt már össze, összeszedték. Munka közben beszélgettek. A segítőket a házigazda sokszor csőrögével kínálta.

Nemcsak tépték, de dugták is a kacsát és libát – a következőkben a tömés szót használom majd. A töméshez külön erre a célra kialakított kis kect (ketrecet) használtak, amelyen kifért az állat feje. A tömés legfőbb célja az volt, hogy zsíros mája legyen a madárnak. A töméshez szánt tengeribe egy kevés vizet öntöttek, esetleg cseppnyi sót tettek, majd felnyitották a kacsa vagy liba kézben tartott száját, s addig öntötték belé a tengeriszemeket, míg mondhatni meg nem telt, vagyis a szemek a torkáig fel nem jöttek. A kacsát jobban meg lehetett tömni, mint a libát, mert annak nagyobb a begye. Volt, hogy kétszer is tömtek egy nap, reggel és este. A madár így már nem járkált annyit, zsírosabb lett a teste és a mája, s már fiatalon értékesíteni lehetett.

S bizonyítékként, hogy semmi nem ment kárba: amikor libát vágtak, kihúzták annak gigáját, kiszárították, összedugdosták a darabokat, s miután tettek bele valami apró „hangkeltőt”, kész is volt a gyerekeknek szánt csörgő.

A libatenyésztés a rendszerváltást követő években egyre inkább visszaszorult. Ebben közrejátszott a patak kiszáradása és valószínűleg egy rendelet is, mely tiltotta a libák utcán való tartását, mivel az rosszat tesz a falu kinézetének. Egy szállóigévé vált mondat, mely azokra az időkre utal, amikor a libákat a vásárra hordták, fennmaradt azért: „Papiban szekéren jár a liba.”

Mi került az asztalra?

Néhány hajdan igazán kedvelt, egyszerű (és biztosan nagyszerű) ételről szintén Bakó Margit mesélt.

Komlós korpa: komlót, egy marék árpát, esetleg 1-2 kolompért (burgonyát) egy fazékban megfőztek. Egy tekenőbe megszitált korpát szórtak, s amikor az árpa már puha volt, a komlólét leszűrték és a korpára öntötték. Fakanállal megkavarták, a lé és a korpa elegye összesűrűsödött. Amikor kicsit meghűlt, egy maréknyi tésztával (ezt mindig hagytak kenyérsütéskor) összedagasztották. A tekenőben hagyták, letakarták, s másnapra a lé a tésztával együtt megkelt. Ekkor kis gömbökben kiszakították, kasra (kosárra) rakták, s kitették a napra száradni. Miután kicsit megszikkadt, 2-3 darabra törték, tovább szárították, s a darabokat eltördelték. A száraz darabok hurkos tarisznyába kerültek, s amikor következett a kenyérsütés, mindegyik kenyér kovászába tettek egy-egy marék langyos vízben áztatott komlós korpát. Ez helyettesítette sokszor az élesztőt.

Daráslé: habarással készült, petrezselyemmel ízesített főtt tengeridara.

Túrós pászka: kedvelt étel volt, mivel nem feltétlenül kellett hozzá tojás. Az egyszerű tésztát elnyújtották, darabokra vagdalták, s a spór platján (tetején) megsütötték. Majd eltördelték a darabokat, egy edénybe rakták, s forró, némi túrót is tartalmazó tejfeles zsírral leöntötték (ha nem volt elég tejfel, akkor savót adtak hozzá), összekavarták. A tészta a tejfeles zsírban megpuhult. A tetejére túrót szórtak, került bele egy pitnya (csipetnyi) só is. Volt, aki tett bele szalonnát is. Miután elkészült, az asztal közepére tették, s az egész család egy tálból falatozott.

Tengeripogácsa: „Attól finomabbat nem esznek!” – kezdte a receptet Margit néni. A megszitált tengerilisztet forró vízzel leöntötték, tojással, cukorral összekavarták, s kizsírozott tepsibe rakták. A tetejére lekvárt kentek, azt vizes kanállal elsimárolták, s az egészet megsütötték.

Savanyúlé: a disznóvágások megszokott étele volt. A disznó megfőtt nyelvét és szívét feldarabolták, savanyú káposztát adtak hozzá, végül rántották vagy behabarták.

Tengeripuliszka körettel: a liba vagy kacsavágás kedvelt étele. Először elkészítették, tányérba rakták az egyszerű puliszkát. A zsírban megsütött májat, vért összekeverték, majd rászaggatták a puliszkára, a tetejére pedig tepertőt szórtak. Savanyú káposztával is fogyasztották.

Egy pitnya zsírral rajzolni

Margit néni a főzésen és „libázáson” kívül a kézimunkákhoz is ért. Kisgyerekként édesanyja ma már több mint 100 esztendős varrógépén is megtanult varrni, ami hasznos is volt, amikor a kolhozba kellett kesztyűket készíteni eladásra. A mintákat maga „rajzolta” le: kész kézimunkák mintáit egy pitnya zsírral megkent rézmozsár törőjével bedörzsölte, majd rátette az anyagot, s a halványan átkerült minták körvonalait már csak ceruzával meg kellett erősíteni. Lakodalmas kötőket, terítőket, horgolt virágokat, ballagótarisznyákat egyaránt készített már.

Menyecskekötő és igés kendő

Szatmári Éva kézimunkáiról ismert Csonkapapiban.

– Tíz évvel ezelőtt kezdtem el komolyabban kézimunkázni. Édesanyámnak és nagymamámnak is nagyon szép kézimunkái voltak. Legfőképpen keresztszemes munkákat készítettem, de a hímzés az, ami inkább vonz. Amikor a lányom betöltötte a 10. évét, gondoltam, kellene staférungot készíteni neki. Azóta folyamatosan dolgozom, rengeteget hímeztem. Legjobban a kalocsai mintákat szeretem. Menyecskekötőt, igés kendőt, lakodalmas kendőket is készítek. Zápszonyban és Bátyúban drukkolták nekem a mintákat. A színeket pedig általában magam válogatom össze, aztán pedig variálom is a mintákban. Lakodalmas kendőkből modernebb, szalagos kivitelezésűeket is készítek. De megrendelésre nem dolgozom. Nekem ez hobbi.

Gyorstalpaló tanfolyam

A bátyúi születésű, biológia és kémia szakos végzettségű Márkus Béla sokat tett a magyar folklórkincs megőrzéséért Csonkapapiban.

– Amikor idekerültem, s vittük a gyerekeket kirándulni, elkeserített, hogy ültek a buszban, s nem tudtak elénekelni egy magyar népdalt se. Pedig készségük és tehetségük is volt. Nem a zenét tartottam alapvető hivatásomnak, de nem szerettem volna, ha kivesznek a magyar népdalok. 1964-ben kerültem ide, s 1966-ban már Moszkvában voltunk az itt megalapított együttessel, a Bokrétával. A gyerekekben az akarat megvolt, de elméleti tudás nem igazán, ezért citerazenekart alapítottam, s ennek a bázisán működött az ének- és tánctanítás. Zenei téren egyébként amatőr vagyok. Amikor Beregszászba kerültem a kultúrosztályra, akkor küldtek el Lembergbe egy 10 hónapos gyorstalpaló tanfolyamra. Ott szereztem meg a kellő tudást a népi zenekarok és énekkarok vezetéséhez.

Nyugdíjba vonulását követően az egyházi énekek vonalán folytatódott a munka. A Márkus Béla által vezetett énekkar négy szólamban énekelte az egyházi dalokat. Kántorként is tevékenykedett. A zenei tevékenység mellett pedig faragott, festett. Előbbivel 40-50 éves kora körül kezdett el foglalkozni. A faragás alapjait egy kollégájától tanulta meg. Többek között virágtartókat, függönytartókat, faragott szarvasokat, polcokat, szalvétakarikákat készített otthonra és eladásra. Festeni 1955-ben kezdett el. Első festménye egy Jézus az Olajfák hegyén című reprodukció. A reprodukciók mellett, csendéleteket is készített. Elmondása szerint szeretett volna tanulni is festészetet, de ilyen széles körű és fontos munka mellett, mint az övé volt, talán nem is meglepő, hogy erre már nem jutott ideje.

Százhúsz méter egy nyár alatt

Gricenkó Erzsébet családjának több nőtagja is foglalkozott kézimunkákkal, így neki volt kitől tanulnia. Hárman voltak lánytestvérek, s maguknak meg is szőttek később mindent. Falvédőket, kendőket, pulóvereket is készített, különböző technikákkal persze. Mostanság pedig leginkább pokrócszövéssel foglalkozik. Tavaly nyáron 120 méter pokrócot szőtt meg. Amit elkészít, azt másnap már viszik is el. A vevők legfőképpen turisták. Ha minden elő van készítve a szövéshez, akkor 4 méter pokróc készül el egy nap alatt. A rongyhoz szükséges anyagokat általában megvásárolja vagy kapja, de megmaradt, régi ruhákat is gyakran felhasznál. A cérna közé pedig fele-fele arányban pamutot is tesz, hogy a megszőtt pokróc minél erősebb legyen.

Háromhajós minta

– Édesanyámtól láttam gyerekként, hogyan sző, s rögződött bennem – meséli Buda Ilona. – Akkoriban keveset szőttem. Amikor férjhez mentem, lassan 40 évvel ezelőtt, megpróbáltam magam is. A Jóisten megadta nekem az adottságot, hogy értek ehhez. Kézimunkáztam, hímezgettem is régebben. Mikor mi kellett, azt csináltam, eladásra is. Például terítőket, szalvétákat, díszpárnákat. Drukkoltam is másoknak. Ezzel egészítettem ki a családi kasszát. Mostanában leginkább szőni szoktam, eladásra. Van, aki elhozza a cérnát, a megvágott rongyot, de sokan inkább teljesen készen veszik meg a pokrócot. A cérna felvetését nem tudom megcsinálni, a felhúzást meg nem is lehet egy embernek. De mindig van segítség. Munka közben is. Ha nincs, akkor előre elkészítek mindent, s akkor megy a munka egyedül is. Négy-öt méter lemegy egy nap alatt az egyszerű csíkosból, ha van elég időm. De amiben minta van, az már bonyolultabb. Azok három hajóval szövődnek: kettő oldalról, egy pedig középről. Olyanból 3 métert tudok leszőni legfeljebb egy nap alatt. Tanítványom eddig nem akadt. A mai fiatalokat nem annyira érdekli már ez.

Oklevél és cserépedény

A helyi, tárgyi emlékek, értékek megőrzéséről a Papi Általános Iskolában működő tájismereti múzeum gondoskodik. Ezt az 1980-as évek elején hozta létre Kecskés Béla, az iskola történelem- és földrajztanára. Miután 1996-ban elhunyt, Lakatos Mária szervezőpedagógus karolta fel azt: újraszervezte az összegyűjtött tárgyakat, a gyerekeket és a tanárokat is bevonva, így sok régi dolog került a sötét padlásokról az iskolába. A tájismereti múzeum anyaga négy részre oszlik: az első a bútorokat, szőtteseket is bemutató tisztaszoba; a második részben különböző háztartási eszközök találhatóak; a harmadik rész a paraszti ruházkodás néhány darabját mutatja be; a negyedikben pedig eredeti, kézzel írott dokumentumok találhatóak. A szőttesektől a cserépedényeken át egészen a Népfőiskolai Tanítói Oklevélig számos dolgot őriz tehát a kicsiny múzeum.

A Mic patak ugyan kiszáradt, s komlós korpát se tud már valószínűleg mindenki készíteni, de reméljük, hogy Csonkapapi hagyományai múzeumában, lakóinak emlékezetében és mindennapjaiban is sokáig fennmaradnak még.

Akinek van kiegészítenivalója Csonkapapi múltjához, jelenéhez, hagyományaihoz, értékes tárgyaknak, iratoknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.

Espán Margaréta