Könyves Kálmán

2014. május 8., 07:52 , 695. szám

A középkori uralkodók többségét nem nagyon törte a vágy a könyvek iránt. Volt viszont egy Árpád-házi magyar király, akit külföldi kortársai is Európa egyik legműveltebb koronás főjének tartottak, mivel nagy kedvvel olvasott, s az egyházi jog terén is otthonosan mozgott. A későbbi, őt elfogultan bemutató krónikák hebegő beszédű, púpos, bicegő, félszemű személyként festették le, pedig ennyi testi hiba mellett nemcsak arra lett volna alkalmatlan, hogy tekintélyt parancsoló, nemegyszer hadat viselő középkori királyként kormányozza országát, hanem arra is, hogy a számára eredetileg kiszemelt egyházi pályán, főpapként tevékenykedjen. 940 évvel ezelőtt, 1074-ben látta meg a napvilágot, 1095-től 1116-ig ült a trónon, az utókor pedig úgy ismeri: Könyves Kálmán…

A pappá szentelt herceg

Az 1074-ben trónra lépett Árpád-házi I. Géza király első felesége, Loozi Zsófia, a belga-limburgi Arnulf herceg lánya két fiúgyermekkel ajándékozta meg férjét: az idősebb Kálmánnal és az ifjabb Álmossal, ám a fiatal királyné nemsokára elhunyt, majd 1077-ben férje is elhagyta a földi világot. A trónon pedig öccse, a később szentté avatott I. László követte, aki magához vette, és udvarában neveltette fel árvává lett unokaöccseit.

Neki magának nem születtek fiai, „csak” lányai, így a trónutódlás kérdésében csupán két jelölt jöhetett számításba: Kálmán és Álmos, a születés jogán pedig az idősebbik testvérre szállt volna a korona. Csakhogy… A középkorban egy királynak íratlan kötelessége volt a hadakozás, az, hogy serege élén védje meg országát, illetve hódításokkal növelje annak területét. Így I. (Szent) László az erős testalkatú, a hadviselésre alkalmasabbnak ítélt Álmosnak szánta a koronát, a gyengébb fizikumú Kálmánt pedig egyházi pályára szánta, aki ennek megfelelő oktatást kapott, megtanult latinul, elmélyedt az egyházi irodalom és az egyházjog tanulmányozásában, majd pappá szentelték, s hamarosan püspöki címet nyert. Krónikáink viszont megoszlanak abban a kérdésben, hogy az egri vagy a nagyváradi püspökség feje lett-e.

Így érte meg az 1095. esztendőt, amikor I. (Szent) László halálos betegséget kapott, s elhunyt. Halála előtt megerősítette döntését, miszerint Álmosra hagyja koronáját, ám amint örökre lehunyta szemét, az előkelők többsége úgy vélte: Kálmán mégiscsak alkalmasabb király lenne, így neki ajánlották fel a trónt, amit ő örömmel elfogadott. Álmos pedig – kárpótlás gyanánt – megkapta a Magyarország északi és keleti egyharmadára kiterjedő ún. dukátust. Kálmán megkoronázására viszont csak a következő évben került sor, miután kézhez kapta a pápai felmentést, hogy a papi rendből visszatérjen a világi életbe.

Egy volt püspök a keresztesek ellen

Az új uralkodónak már országlása kezdetén meg kellett birkóznia egy komoly problémával. 1095 novemberében II. Orbán pápa meghirdette az I. keresztes háborút a muzulmánok kezére került Szentföld visszafoglalására. Ám az első, pápai szervezésben megalakuló keresztes sereg megindulása előtt kétes elemek által vezetett gyülevész hadak vágtak neki a Nyugat-Európából kelet felé vivő útnak. Amerre elhaladtak, dúlás, fosztogatás kísérte őket, ruhájukon viselték viszont az általuk tulajdonképpen megszentségtelenített kereszt szent jelét, ezért senki sem mert szembeszállni velük. Így érték el Magyarországot, ahol keresztesekhez méltatlan viselkedésükkel az elé a dilemma elé állították Kálmánt, hogy merjen-e fellépni ellenük, vagy sem…

A legkorábban elinduló három sereg egy szónoki képességekkel rendelkező, franciaországi, Amiens-i remete, bizonyos Péter toborzása nyomán gyűlt össze, s az első had még komoly bonyodalmak nélkül vonult át Magyarországon. A déli határvár, Zimony közelében azonban lerohantak és kifosztottak egy falut, legyilkolva lakosai nagy részét, mire a zimonyi várőrség katonái szétverték az országot déli irányban elhagyó sereg utóvédjét. A második had is eleinte békésnek tűnt, ám amint a harcosok elérték Zimonyt, s észrevették az előző keresztes hadtól zsákmányolt, majd a várfalra kitűzött zászlókat, dühükben megostromolták és bevették az erősséget, a megmaradt védőket pedig mind egy szálig lefejezték. Könyves Kálmán ezt megtudva eldöntötte: igenis szét fogja verni a magyarokra támadó hadakat, még ha piros kereszt is van varrva katonáik ruhájára. Csapataival a várvívók után vonult, ám mire az erősséghez ért, a keresztesek már átkeltek a Magyarországgal délről határos Bizánci Birodalom területére.

Nem úszta meg ilyen könnyen a harmadik had, mely Csehországból vonult át Magyarországra, és dúlni kezdte a Felvidéket. Könyves Kálmán ugyanis megtámadta és kiűzte hazánkból az ellenséget. A következő keresztes sereget a király már be sem engedte országunk területére, s amikor a harcosok – engedély nélkül – mégis átlépték a határt, és fosztogatni kezdték a Moson környéki településeket, az uralkodó csapatai visszaűzték őket a nyugati határ túloldalára. Ezután léptek magyar földre – ugyancsak engedély nélkül – a félig megszállott, félig gyilkos kalandor német Leiningeni Emiko (más forrásban: Emicho) gróf keresztesei, akik körülzárták Moson fontos határvárát, ám hiába ostromolták azt hat héten át, az erősség kitartott, majd Kálmán beérkező serege szétverte a várvívó hadat.

Az első, pápai szervezésben felálló keresztes sereg 1096 kora őszén ért a nyugati határszélhez. Vezére, Bouillon Gottfried flamand lovag, Alsó-Lotharingia hercege Sopronban találkozott az uralkodóval, s megállapodtak a Magyarországon való átvonulás feltételeit illetően. A herceg elfogadta, hogy rendes áron megvásárolják a szükséges élelmiszereket, s hogy egy tekintélyes magyar sereg kísérje a kereszteseket a nyugati határtól a déliig. Az átvonulás minden bonyodalom nélkül lezajlott.

Vereség északon, győzelmek délen

A következő esztendőben Könyves Kálmán feleségül vette a normann hódítók által uralt Szicília királyának, Rogernek a lányát, Felíciát, aki az ismert lányuk, Zsófia mellett egy fiú ikerpárral, Istvánnal és Lászlóval ajándékozta meg az uralkodót. László azonban még gyermekként elhunyt, így testvére lett Kálmán örököse és utóda, II. István néven.

A Kijevi Rusz nagyfejedelme, a magyar királlyal távoli rokonságban álló Szvjatopolk 1099-ben katonai segítséget kért Kálmántól a magyar határral szomszédos részfejedelemségek, Galícia és Volhínia Kijevtől önállósodni akaró fejedelmei ellen. Uralkodónk át is kelt a Kárpátokon, ám az elűzött volhíniai fejedelem, David szövetséget kötött a Fekete-tengertől északra húzódó sztyeppvidéket uraló nomád kunokkal, akik Przemislnél vereséget mértek a magyarokra, s az északi hadjárat összeomlott.

Sikeresebben hadakozott Kálmán délen, Horvátország és Dalmácia földjén. Horvátországot – mely akkor még csak a Kapella-hegység és az Adriai-tenger közötti területre terjedt ki – már 1091-ben meghódította I. (Szent) László királyunk, de nem vezette be ott a magyar közigazgatást, s a délszláv állam csak a közös uralkodó személyén keresztül kapcsolódott Magyarországhoz. László ifjabbik unokaöccsét, Álmost állította az elfoglalt ország élére, de miután Álmos – a dukátust megkapva – elhagyta Horvátországot, ott egy helyi előkelőség kezébe került a hatalom. Ezért Könyves Kálmán 1097-ben haddal vonult a délszláv állam ellen, a Kapella-hegységben legyőzte a horvátokat, majd bevonult a királyság akkori fővárosába, a kéklő Adria partján fekvő Biograd na Moruba, melyet a magyar források Tengerfehérvárként emlegetnek, s megerősítette a Horvátország fölötti magyar fennhatóságot. Ezután célul tűzte ki, hogy az Adriai-tenger keleti partján, Zára városától (ma: Zadar) a jelenlegi montenegrói határig húzódó Dalmáciára is kiterjeszti a magyar uralmat. (A terület ma Horvátországé.) A forgalmas, gazdag kikötőváro­sokkal büszkélkedő, akkor még dalmátolaszok által lakott ország a XI–XII. század fordulóján a Bizánci Birodalom vazallusának, a velencei dózsénak a fennhatósága alá tartozott. Kálmán 1105-ben megindított hadjárata eredményeként azonban az Árpádok zászlói kúsztak fel Trau (mai horvát nevén: Trogir), Zára, Spalato (Split) bástyáira, s csak a legdélebbi terület, Raguza kikötővárossal (ma: Dubrovnik) maradt velencei kézen. A győztes uralkodó pedig nagyfokú autonómia biztosításával nyerte meg új alattvalói szívét.

„Boszorkányokról pedig, akik nincsenek…”

A hadjáratok vezetése mellett komoly törvényalkotó munkát is végzett a „könyves” jelzőt kapott király. Két, latin nyelvű törvénykönyve megszerkesztésében Albericus jogtudós volt a jobb keze, s jellemző törvényeire, hogy azok jóval mérsékeltebb büntetéseket helyeztek kilátásba, mint elődje, I. (Szent) László drákói szigorúságú, bár a maga idejében szükséges törvényei, például szűkítették a halálbüntetéssel sújtható bűntények körét. Leghíresebb törvénycikkelye pedig az a passzus, melyet – pontatlanul – így idéznek: „Boszorkányokról pedig, akik nincsenek, semmiféle említés ne essék.” Ám a mondatban szereplő „de strigis” kifejezést helytelenül fordították le „boszorkányokról” kifejezésre. A latin „striga” szó csak az elképzelt varázserejű lények egy részét jelölte: azokat, akik képesek állattá változni, és emberek vérét szívni. Ezek a lények a régi, pogány hitvilágban szerepeltek, és a középkori keresztény egyház sem ismerte el a létezésüket. Ugyanakkor a törvényben szerepelnek a bűbájosokat sújtó intézkedések, bár a büntetések ezekben az esetekben sem túl szigorúak… A palotája könyvesházában olykor órák hosszat olvasgató Kálmán volt történelmünk első olyan uralkodója, akinek az udvarában irodalmi élet folyt. Itt vetették pergamenre az István-legendákat, több kutató szerint a Szent Imre-, illetve a kisebbik Szent Gellért-legendát, a Fehérvári kódexet, Hartvik püspök szertartáskönyvét.

Ám ő sem tudott felülemelkedni saját korán: a többször is trónjára törő öccsének sokáig megbocsátotta tetteit, egy ízben viszont, amikor a krónikák szerint Álmos nem is szőtt összeesküvést ellene, haragjában – vagy talán fia trónutódlását féltve – megvakíttatta öccsét és annak fiát, Béla herceget, hogy uralkodásra alkalmatlanokká tegye őket. Ám úgy alakult, hogy II. István utód nélkül hunyt el, és Álmos fia lépett a trónra, II. Béla néven. Ezt azonban már nem érte meg az 1116. február 3-án szemét örökre behunyó Könyves Kálmán. (Források: Font Márta: Így élt Könyves Kálmán, Hegedüs Géza: Korona és kard, Wikipédia)

Lajos Mihály