Baka István: Én itt vagyok

Én itt vagyok de hol vagy te Uram

S hol voltál amikor kerestelek még

A borban asszony-ölben álmok eszmék

Tömjénködében is csak önmagam

Találtam nem voltál a bűnre mentség

S a büntetés sem egyetlen szavam

Se szólított meg Te se szólítottál

S azt sem hiszem már Te vagy aki voltál

Kint száll a köd és megmozdulnak a

Kőszobrok most egy képzelt őszi kertben

Európa vonaglik a bika

Hátán Apollón nyila még tegezben

És mosolyogva gondol Marszüászra

Lenyúzott bőre kéjes-nyers szagára

Kéjek s kínok között vezet az ember

Isten vagy emberek jelölte útja

Csodálod-e hogy amire befutja

Halálvággyal telik nem félelemmel

S akármit tesz ölelve bár vagy ölve

Visszazuhan a Káosz-anyaölbe

Kutattalak s nem leltem rád Uram

Most megpróbálom mégis kitalálni

Valaki vagy Te vagy csupán akármi

Sorvégre rímnek jól jöhetsz ugyan

De jobban élsz a vírusban s a rákban

Mint a tehozzád esdeklő imákban

S ha megtagadlak azzal adnék létet

Neked hát nem tagadlak s végre véged

Megszabadultam tőled mégis árvád

Vagyok Uram ki várva várva vár rád.

Baka István költeménye erőteljes bizonyíték arra, hogy az emberben veleszületetten él Isten keresésének kényszere. De arról is tanúskodik, hogy Isten létezését észrevenni, tudatosítani és jelenlétének bizonyságát megtartani korántsem egyszerű feladat. Különösen annak nehéz, kinek sorsa minduntalan veszteséget, betegséget, mellőzést teremt, aki magányos, kitagadott, lehetőségektől elzárt. Mert az ilyen ember megbántott is egyben, mint az „Én itt vagyok” kezdetű költemény megszólalója, aki keresése ellenére sem tudta megtalálni azt a „Valakit”. A versbeni „én” ilyen logika szerint gondolkodik: Isten nincs, hisz amikor kereste, nem találta. Ha pedig létezik, akkor jobban megtalálható „rákban” és „vírusban”, mint a hozzá „esdeklő imákban”. Végül pedig okoskodásával próbál pontot tenni e keresés végére. Ilyen logikával áll elő: „ha megtagadlak, azzal adnék létet Neked, hát nem tagadlak, s végre véged”. És valami oknál fogva mégse lehet vége még a következetességének. A költemény utolsó két sorában hirtelen minden az ellenkezőjére fordul, és így szinte minden kezdődik elölről: az Úr „árvájának” nevezi magát, aki „várva várva” várja mégis Őt…

Penckófer János