Babits Mihály: Éhszomj

2014. június 12., 06:10 , 700. szám

Mint anyja emlőjétől elvált

gyermek az ős tej drága kincsét,

szomjazom én, világtól elzárt,

az eleven világot ismét.

 

Mert szép a világ, úgy találom

s a rút csupán a szépnek árnya;

mert szép a világ, mint egy álom,

mint egy istennek hajnalálma.

 

Mint a lázárok szeme lakzin,

ha zúg az élet körülöttem,

tágul a szemem héja kapzsin

s érzem, hogy nem régen születtem.

 

Csontom ős csont, de vérem új nedv,

az tanít sírni és nevetni,

s kedv támad bennem, érzem, új kedv

verseket írni, lányt szeretni.

 

Betelni mindenféle borral,

letépni minden szép virágot

és szájjal, szemmel, füllel, orral

fölfalni az egész világot.

 

Az élet semmivel fel nem cserélhető gyönyörűsége utáni áhítatot foglalja össze pár sorban Babits Mihály Éhszomj című költeménye. Az emberben „a világ iránt” egyszerre jelentkező „éhségérzetről” és „szomjúságról” szól. A második versszak négy sora általában említi a szépet, azzal a figyelemre méltó gondolattal, miszerint „a rút csupán a szépnek árnya”.

Az Éhszomj a lélek és a test világ-táplálék iránti óhajáról tudósít. A vers utolsó szakaszában azt olvashatjuk, hogy „szájjal, szemmel, füllel, orral” kívánja „fölfalni” a világot a versbeni beszélő. Ez lelki és testi vágyakat egyaránt felidéz, még ha a száj, szem, fül, orr csupán négy érzékelési módot jelent is. E Babits-költemény nem említi az ötödik érzékelési módot, a tapintást, és bár tudjuk, hogy létezik hatodik érzék is, ennek ellenére a versbeni vágyakozás teljesség-érzetet kelt; azt az érzést, mikor az ember nem tud „betelni mindenféle borral”, minden „szép virággal”, mert szeretné „szájjal, szemmel, füllel, orral fölfalni az egész világot”…

Penckófer János