Isten és ember előtt beszámolunk

Hajdan Bereg vármegye Mezőkaszonyi járásának részét képezte a XIII. században alapított Rafajnaújfalu. Nevének első említése 1270-ből származik, alapítója nagy valószínűséggel a Roffain család volt. Megközelíteni az utak rossz állapota miatt ugyan kihívás, de sok érdekességgel találkozhat a településen az, aki vállalkozik rá.

Nem az, aminek hangzik

Hogy meghozzuk kedves olvasóink étvágyát az olvasáshoz, kezdjük néhány Rafajnaújfaluban gyűjtött recepttel. Ezek közül az első már csak azért is különleges, mert nevéhez képest se nem rafajnai, se nem tészta.

Viski haluska: megfőzünk másfél kiló krumplit héjában, majd ha meghűlt, megreszeljük. Aztán megreszelünk egy kiló nyers krumplit, s a kettőt összekeverjük. Ebbe teszünk egy kis sót és lisztet. Utóbbiból annyi szükséges, hogy a krumplis keverék ne legyen se túl kemény, se túl lágy, mert különben főzés közben szétmegy. Egy fazékban vizet teszünk fel főni, s megsózzuk. Megnedvesített kezünkbe veszünk egy maréknyit az összedolgozott lisztes krumpliból, s markunkban addig forgatjuk, míg nem lesz olyan hosszúságú, mint a kézfejünk szélessége (némiképp hasonlít az elkészítési mód a fasírtéhoz, csak ezt nem gömbölyűre, hanem hosszúkásra kell nyomkodni, egy kézzel). Az elkészült haluskákat beletesszük a forrásban lévő sós vízbe, s mikor feljöttek a víz tetejére, kiszedjük. A viski haluskát leggyakrabban disznóvágáskor főzik. Az elkészült, megsütött füstölt kolbász, hús, szalonna zsírjával meglocsoljuk, s a hússal együtt tálaljuk. Kerülhet mellé savanyú káposzta is.

Görcsös tészta: a hagymás zsírba tojást teszünk, összesütjük, de híg, kenhető állagúra hagyjuk. A zsír és tojás elegyét rákenjük egy elnyújtott szál tésztára, majd kétrét hajtjuk, kicsit megnyomkodjuk, csíkokra vágjuk, s ezeket összegörcsöljük. Aki nem akar „görcsölni”, az a kétrét hajtott tésztát derelyemetszővel egyszerűen felkockázza. Ez a görcsös vagy kockatészta kerül a zöldséglevesbe.

Oltott tej: öt liter tejet lassú tűzön addig főzünk, míg az szinte rózsaszínűvé nem válik. Majd hűlni hagyjuk, s amikor langyos, belekeverünk egy liter tejfölt, letakarjuk, s állni hagyjuk. Egy liter tej és fél liter víz keverékében tengeridarát főzünk. A kész darát tányérra tesszük, s amikor kihűlt, rálocsoljuk a nagyjából tejföl állagúvá vált oltott tejet.

Az adatközlő, vagy ha már ételekről van szó, a főszakács Szupp Edit rafajnaújfalui lakos.

Elavult részek

Peres Kovács Ilona édesanyjától tanult meg szőni, kézimunkázni, s ő maga is igyekezett továbbadni tudását.

– Édesanyám foglalkozott szövéssel, kézimunkázással. Abroszokat, beregi szőtteseket, zsákokat is készített. Nem is emlékszem rá, hogy én mikor kezdhettem neki, de már gyerekként is beültem az esztovátába (szövőszékbe – a szerk.). Édesanyámtól tanultam meg a szövést és a kézimunkázást, hímzést, horgolást is. Nagyon sokat necceltünk eladásra, szinte éjjel-nappal ezzel foglalkoztunk. Amit elkészítettünk, azt eladtuk. Hordtuk a beregszászi és az ungvári piacra is. Ebből éltünk. Mindig azzal foglalkoztunk, amivel éppen kellett, ami éppen kelendő volt. Nem is tudom, hogy azelőtt, hogy anyám Dercenből idekerült, készített-e valaki a faluban pokrócot eladásra. Amikor anyám meghalt, én folytattam tovább ezeket a dolgokat. Beregi szőttest nem készítek, bár tudnék, mert a szátyiva (szövőszék – a szerk.) hozzávalói elavultak, nincsen nyüst, borda. Eltöredeznek a részek, és nincs mivel megjavítani őket. Annak is vannak hibái, amivel most dolgozom. Mostanában kevesebbet szövök, mert már nem látok olyan jól, a derekam is fáj, és csak lassan tudom csinálni, de ha van rá bőven időm, akkor 4-5 métert meg tudok szőni egy nap. Anyag, cérna mindig onnan van, ahonnan éppen sikerül szerezni. Van, hogy már nem használt pulóvereket bontok le, de szoktam turkálóból is venni erre a célra ruhaneműket, valamint a református gyülekezetből is, aminek tagja vagyok, elhozzák, akinek van összevagdalt rongya. Legtöbbször egyedül szövök. A családban már mindenki tud szőni, a lányom és az unokám is, úgyhogy ha én eltávozok, lesz, aki folytassa.

Irka és faállatok

Molnár Károly élete során többféle foglalkozást, mesterséget folytatott.

A nagy sasfaragási láz idején különböző faragványokat készített. A munka a kolhoz berkein belül folyt egy műhelyben. Sok dolgot sablon alapján készítettek a faragók, de ezt-azt maguk is kitaláltak néha. Sasokat, oroszlánokat, lovakat faragtak többek között. Ezzel a mesterséggel tíz éven át foglalkozott.

„Halljunk egy pár búcsúszót, mielőtt elhagynánk ez érdemes házat! Mert illő, hogy ha ilyen útra elindulunk, Isten és ember előtt híven beszámoljunk. A mi vőlegényünk is eképpen szólana, ha szíve érzetétől most szavakhoz jutna. Elmondom én tehát, mit elméje gondol...” Harmincnyolc éve annak, hogy Károly bácsi mint vőfély, először szólalt fel a „szavakat nem találó” vőlegény helyett.

– 1976. május 29-én, egy rokonom lagziján voltam először vőfélyként. Egy régi barátom foglalkozott ezzel, tőle voltak meg a versek. Fogtam az irkát, és megtanultam őket. Utána Somban és Kaszonyban voltam még, összesen 20-22 lagzin biztos, és nem csak a rokonságon belül. Legutóbb 6-8 évvel ezelőtt vőfélykedtem. Az az irka még ma is megvan, és adtam én másnak is, hogy tanulja meg a verseket, de aki folytatta is egy darabig a vőfélykedést, az is azt mondta, hogy nem csinálja már tovább.

A nutriától a méhekig

Szatmári Imre idejét mostanság leginkább a méhészkedés, kertészkedés és a számos, saját maga által nemesített gyümölcsfájával való munka teszi ki. No, de foglalkozott ő mással is ezeken kívül.

– Egy barátom tartott nutriákat. Vettem tőle egy párat, és elkezdtem tenyészteni. A nutria nagyon szapora állat, így a kettőből hamarosan 70 darab lett. Nyolc-tíz kilósra is megnőttek. Egy berdicsevi ismerősöm eljött, s megtanította, hogyan kell kikészíteni a bőröket. Mert ezt leírás alapján nem lehet megtanulni. Hozott vegyszert is hozzá. Egy hét kellett a kidolgozáshoz. Aztán megpróbáltam, és nekem is sikerült. A bőrökből sapkákat varrattam, és azokat árusítottam. Egy darabért 140-160 rubelt is kaptam. A kikészítéshez a vegyszeren kívül só és timsó kellett még. A bőröket előbb be kellett áztatni vízbe. Figyelni kellett, mennyi sót, timsót tesz bele az ember. Öt-hat napig állt így a vízben a bőr. Közben gyakran meg kellett nyomogni, hogy átitatódjon. Utána került bele a vegyszer, ami többek között a molyoktól, bogaraktól védte a bőrt. Ennek az adagolására nagyon oda kellett figyelni, mert ha többet tett az ember, képes volt kiégetni a bőrt. Végül samponnal ki kellett mosni a bőrből a vegyszert, és óvatosan kiszárítani. Úgy 15 évig foglalkoztam ezzel. A nutrián kívül róka, őz, nyúl, bárány, borjú, disznó és vízipatkány bőrét is kikészítettem saját részre, és másnak is, ha kellett. Méhészettel pedig 47 éve foglalkozom. Tizennyolc családom is volt valamikor. Akkoriban olyan jól ment a méhészet, hogy egy kaptárból egy egész tejeskannányi mézet pergettem ki egyszerre. Hatvankét kiló volt benne. A mézet leadtam akkoriban, de házhoz is jöttek érte. Fontos, hogy az ember ne féljen a méhektől. Én zárt felsőrész nélkül is oda merek menni a kaptárakhoz úgy, hogy még sapka sincs a fejemen. Pedig egy alkalommal, amikor egy rajt próbáltam meg leszedni a fáról, az összes méh az ingembe ömlött. Rögtön elkezdtek csípni, de én nyugodtan leszálltam az asztalról, amire felálltam, hogy elérjem őket, levettem az ingem, s arrébb ráztam ki belőle a méheket. Most 4 családdal foglalkozom. Saját részre van csak méz.

Érték és élmény

– Már nagyobb lány voltam, amikor elkezdtem kézimunkával foglalkozni – emlékszik vissza Demeter Júlia. – Eleinte vonakodtam az ilyesmitől, nem szerettem vele foglalkozni. Aztán rájöttem, hogy a kézimunka valójában érték, és élmény elkészíteni is. Úgy hozta a sors, hogy iskola után ilyen helyre kerültem el dolgozni. Ungvárra dolgoztam be a Népművészeti Alaphoz tizenhárom éven át. Oda hímeztünk ki például népi ruhákat. Az egész Szovjetunióba vitték ezeket a munkákat. Miután a cég felbomlott, következett egy kis kihagyás, amikor nem kézimunkáztam, legfeljebb csak saját részre. Később nekikezdtem keresztszemes munkákat készíteni. Nagyon sok szeretet, és még több türelem kell ehhez. Több, mint a hímzéshez, mert olyan ember nincs, aki ne hibázna, de ha a keresztszemesnél hibázik az ember, akkor már nem úgy jön össze a minta, ahogyan kellene, és vissza kell bontani a munkát. Most főként megrendelésre szoktam dolgozni, Magyarországra. A megrendelő ad anyagot, pamutot, mintát, én pedig elkészítem. De nekem is vannak mintáim, ha szükséges, azokat is fel tudom használni, mert amikor a Népművészeti Alapnál dolgoztam, lerajzolgattam. Aztán pedig ízlés után színeztem, kombináltam őket. Lehet, hogy a közeljövőben komolyabban nekikezdek a horgolásnak is, mert mostanában nagyon felkapottak lettek a horgolt fülbevalók. Az is jó nyugdíj-kiegészítésként.

Sok lopott mesterség

Baranyi István többféle mesterséget lesett el, vagy ahogyan ő fogalmazott, lopott el életében.

– Mindenfélébe belekezdtem életemben, de mindent, amit tudok, lopva tanultam meg. Fiatalemberként Donbászra kerültem. Ott először a szénbányában voltam, de nagyon nem tetszett nekem, mert féltem, hogy ott maradok. Ezért átkerültem az ácsiskolába, ahol hat hónapot tanultam. Föld felett mégiscsak jobb, mint alatta. A hat hónap letelte után pedig kitettek dolgozni. Amikor hazakerültem, a sógoromnak jártam segíteni, aki asztalosként dolgozott. Ismertem a különböző gépeket, nem féltem tőlük, így később már napszámra is hívott dolgozni maga mellé. Szóval tőle is loptam valamit. A kolhozban asztalosműhelyben dolgoztam. Az istállókra, aklokra kellett többek között ajtókat, ablakokat készíteni. Egy időben koporsót is készítettünk. Húsz évig dolgoztam a kolhozban különböző munkákon. Közben, hétvégéken pedig asztaloskodtam otthon. Készítettem én könyvespolcot, húsvágó deszkát, nyújtófát, lócát, fogast, szekrényt, meg mindent, ami kellett, vagy amit épp kért a nép. Mert akkoriban nem lehetett még mindent megvenni a boltokban. Régen, ha a faluban építkezés volt, akkor mentünk egymásnak segíteni. Én is jártam, és ezeket a dolgokat is megtanultam közben. Szóval mindig ragadt rám valami ebből-abból. Vagy 40 darab fűtőt is raktam a faluban, olyat, amiből itthon is van több. Nem is adnám oda akármilyen újért se. Ungváron volt egy gyár, ahol komódfűtőket készítettek. Azoknak a belső mérete alapján kezdtem el spórt rakni. Senki nem panaszkodott rá, akinek készítettem. A falut szolgáltam ezekkel a munkákkal. Szerintem nincs is olyan ház a faluban, amiben ne lenne valami, ami az én kezem munkája. Az én udvaromon pedig csak akkor volt mester, mikor fel kellett építeni a házat. Azt nem tudtam volna egyedül. A belső munkákat viszont mind én csináltam. Most kapa-, kasza-, kalapács-, csákánynyeleket szoktam készíteni. Ha ilyesmi kell valakinek, lassan még megbabrálgatom. Így megy az én barkácsolgató életem, amíg a Jóisten ad egészséget hozzá.

Bár több olyan mesterség is van, amit egykori „birtokosai” már nem űznek, de az irka, a tudás és az emlékek még megvannak, s csak arra várnak, hogy legyen valaki, aki szívesen átveszi őket.

Akinek van kiegészítenivalója Rafajnaújfalu múltjához, jelenéhez, hagyományaihoz, értékes tárgyaknak, iratoknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.

Espán Margaréta