Szabó Lőrinc: Szél hozott, szél visz el

Köd előttem, köd mögöttem,

isten tudja, honnan jöttem,

szél hozott, szél visz el,

minek kérdjem: mért visz el?

Sose néztem, merre jártam,

a felhőknek kiabáltam,

erdő jött: jaj, be szép!

– megcibáltam üstökét.

Jött az erdő: nekivágtam,

a bozótban őzet láttam,

kergettem, ott maradt,

cirógattam, elszaladt.

Ha elszaladt, hadd szaladjon,

csak szeretőm megmaradjon,

szeretőm: a titok,

ő se tudja, ki vagyok.

Isten tudja, honnan jöttem,

köd előttem, köd mögöttem,

szél hozott, szél visz el,

bolond kérdi, mért visz el?

Ez a Szabó Lőrinc-vers az emberi létezés titkára felel, miközben nagyszerű forma, élvezetes nyelv. Mind a költemény gondolatisága, mind a dallamos versforma egyfajta válasz arra a kérdésre, hogy miért él az ember, mi dolga e csodálatos földön, miért született, és mi lesz, hogyha meg kell halnia? Ezek alapvető kérdések, kikerülni őket nem lehet.

A Szabó Lőrinc által kínált válasz arra biztat minket, hogy nem szükséges túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítani annak, hogy mindenki mástól megkülönböztetett személyiségként itt vagyunk e földön. Egymásra rímel a „köd előttem, köd mögöttem” és a „szél hozott, szél visz el” egyszerűsége, ami egyben felmentést kínál olyan kérdések alól, melyek származásunk, illetve őseinkkel szembeni esetleges tartozásunk felé terelhetné figyelmünket.

Az irodalomnak emberformáló ereje van, és a Szél hozott, szél visz el című vers kétségkívül szépséges gondolati forma, ugyanakkor a mi, saját válaszunkat egyik mű sem tudja maradéktalanul magába foglalni…

Penckófer János