Aki dervisnek öltözve járta be Közép-Ázsiát

2014. július 10., 07:18 , 704. szám

A XIX. században a magyar közvéleményt erősen megosztotta a kérdés: finnugor eredetű-e nyelvünk és nemzetünk, vagy eleink Ázsia belsejéből kiszakadva indultak el nyugat felé a népek nagy vándorútján, hogy végül megállapodjanak a Kárpát-medencében. A kor legkiemelkedőbb magyar nyelvészei közül Kőrösi Csoma Sándor – az utóbbi elmélet híveként – Belső-Ázsiában igyekezett rátalálni őshazánkra, míg Reguly Antal – a finnugorszármazást vallva – északi nyelvrokonaink körében végzett hatalmas kutatómunkát. 1861-ben pedig egyik legkiválóbb turkológusunk, Vámbéry Ármin indult el Közép-Ázsia felé, hogy a keleti származás hívei számára döntse el az ún. ugor-török (nyelvészeti) háborút. S bár eredeti célját nem érte el, ablakot nyitott egy Nyugaton jórészt ismeretlen, elzárt és elzárkózó világra.

Egy született nyelvzseni

A leendő kutató – egy szegény sorsú ortodox zsidó család gyermekeként – Wamberger Hermannként látta meg a napvilágot a Pozsony vármegyei Szentgyörgy városban. Születési dátumát illetően nem maradtak fenn hiteles adatok, csak találgathatunk, hogy 1831-ben vagy 1832-ben jött-e világra. Hamarosan pedig édesapját elvitte a kolera, aki így özvegyen hagyta feleségét, s félárvákként gyermekeit. A fiatal özvegy nem sokkal később ismét férjhez ment, s családjával Dunaszerdahelyre költözött, ahol a kis Hermann eleinte a helyi zsidó iskolába járt, ám még csak nyolcéves volt, amikor családja szakított az ortodox hitközséggel, s az édesanya átíratta kisfiát a helybeli állami népiskolába. Szegénységük miatt azonban nem látszott sok esély arra, hogy tovább pallérozza elméjét, négyévi népiskolai tanulás után szabóinas lett, majd a dunaszerdahelyi kocsmáros gyermeke mellett vállalt házitanítóságot, hogy csekélyke jövedelmével segítsen töltögetni a családi költségvetést. Az intelligenciájára felfigyelő tehetősebb ismerősei azonban támogatást ajánlottak a családnak, hogy továbbtaníthassák a fiúcskát, aki így a Szentgyörgyi Piarista Gimnáziumban, később pedig a Soproni Evangélikus Líceumban folytatta tanulmányait.

Hamar kitűnt a nyelvészet iránti érdeklődésével és született nyelvtehetségével. Már tizenhat évesen folyékonyan beszélt latinul, németül, franciául, miközben egyre jobban elsajátította az angolt, az oroszt és a szerbet, valamint más szláv, illetve skandináv nyelveket is. Később a Pozsonyi Bencés, majd a Pesti Piarista Gimnázium diákja lett, s középiskolásként ismerkedett meg a magyar nyelv eredetéről folyó vitákkal. Egyidejűleg megismerkedett a török irodalommal, rajta keresztül pedig a török nyelvvel is, melyet hamarosan sikerült elsajátítania, a török eredet híve lett, s elhatározta: Keletre utazik, hogy bebizonyítsa nyelvünk török származását. A szegény fiatalembernek azonban semmi esélye sem lett volna erre, ha nem karolja fel Eötvös József báró, az 1848-as, majd az 1867-es magyar kormány kultuszminisztere, a polgári magyar közoktatás leendő megteremtője, akinek a közbenjárására a Magyar Tudományos Akadémia anyagi támogatásban részesítette, így 1857-ben elutazhatott az Oszmán Birodalom fővárosába, a Boszporusz partján ékeskedő Konstantinápolyba.

A Tarih-i Üngürüsz

Az ekkor már angolul, spanyolul, olaszul, svédül, dánul is jól beszélő, több keleti nyelvet is bíró Wamberger – hatalmas nyelvtudását kamatoztatva – házitanító lett Husszein Daim pasa palotájában, ahol nyelvekre oktatta az oszmán méltóság gyermekeit. Munkaadója Rasid effendinek (a török effendi szó magyarul urat jelent) nevezte el őt, s később ezen a néven járta be Keletet. Konstantinápolyi tartózkodása alatt ismeretséget kötött az 1848-as magyar emigráció akkor még ott élő tagjaival, s ekkoriban, hazájától távol változtatta-magyarosította nevét Vámbéry Árminra. Mullah Ahmed effendi révén tökéletesre csiszolta török nyelvtudását, több keleti, közép-ázsiai török nyelvet is elsajátított, s elmélyedt a közel-keleti életstílus, valamint a Korán tanulmányozásában. Házitanítói állását feladva, egy török államférfi, Fuad pasa titkára lett, hivatali teendői mellett pedig beásta magát a konstantinápolyi levéltárak több száz éves, kéziratos művei közé, ezek alapján több, magyar vonatkozású történelmi tanulmányt írt, melyek különböző tudományos folyóiratok hasábjain láttak napvilágot, s megszerkesztette a török-német és a német-török szótárt. 1860-ban a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) levelező tagjává választotta, ő pedig az MTA-nak ajándékozta az általa fellelt, török nyelvű, de rólunk, magyarokról szóló Tarih-i Üngürüsz (A magyarok története) c. krónikát.

A könyv története1543-ban kezdődött, amikor I. Szulejmán szultán bajor származású tolmácsa és diplomatája, Terdzsüman Mahmud Székesfehérvár elfoglalásakor és a középkori magyar királyi könyvtár elhamvadásakor megmentett a tűzhaláltól egy latin nyelvű krónikát, melyet török nyelvre ültetett át. A mű az ősmondáktól a mohácsi vészig követi nyomon nemzetünk történetét, viszont nem egy pontban eltér a többi magyar krónikától. Az sem biztos, hogy az ősforrás egyetlen mű volt-e, vagy egy kötetbe foglalt, ám több, különböző korú kézirat gyűjteménye, vagy egy több szakaszban, folytatásokban megírt kódex. Több kutató pedig úgy véli, hogy ez volt az ősgesta, melynek alapján Anonymus megírta Gesta Hungarorum (A magyarok cselekedetei) c. művét.

Mekkai zarándokokkal Közép-Ázsiában

1861-ben Vámbéry hazatért Pest-Budára, s miután támogatást szerzett tervezett keleti utazásához, a következő évben nekivágott veszélyes útjának. Nem túlzás veszélyes útról beszélni, hiszen a nagyvilágtól mereven elzárkózó, ugyanakkor az angol és orosz gyarmatosítási tervekben is egyaránt szereplő, minden nyugati emberben ellenséget, ha nem ellenséges kémet látó, iszlám fanatizmustól áthatott Közép-Ázsiában biztos halál várt volna rá, ha kiderül európai származása.

A magyar kutató Rasid effendiként, török dervisnek (mohamedán szerzetesnek) öltözve indult el Konstantinápolyból a perzsa főváros, Teherán felé, ahol csatlakozott egy mekkai zarándoklatból hazafelé tartó közép-ázsiai zarándokcsapathoz. Ennek tagjaként átkelt az Irán északkeleti határán magasodó Kopet-dag hegységen, majd Közép-Ázsia egyik legfélelmetesebb homoksivatagán, a Kara-kumon, s megérkezett a mai Üzbegisztán földjén elterülő Hivai Kánságba és a Buharai Emirátusba, miközben felkereshette a legendás Selyem-út ékkövének számító, színpompás épületekkel díszes Szamarkandot is. A nyugati civilizációtól érintetlen, a középkort idéző, ősi mivoltában láthatta a Kelet eme elzárt nagy térségét, ám mindennemű korabeli civilizációs vívmánytól „mentes”, rideg karavánszerájokban szállt meg, társaival együtt, s félrevonulva, titokban írta jegyzeteit az általa megfigyelt nyelvi, néprajzi jellegzetességekről, a közép-ázsiai népek szokásairól, kultúrájukról, egymáshoz fűződő kapcsolataikról. Kitűnő megfigyelőként festette le az általa bejárt tájakat, s forrásértékű leírásokban örökítette meg a korabeli Közép-Ázsia gazdasági viszonyait. Részletesen írt a gyapottermesztés sajátosságairól, a rizstermesztésről, a változatos dinnyefajtákról, a szőlő- és almafajtákról, a szedertermesztésről, a selyemhernyó-tenyésztésről, az állattenyésztésről, a gyapjú feldolgozásáról. Még csak a csatornák karbantartására is kitért… Pedig ha észrevették volna jegyzetelés közben, semmi sem moshatta volna le róla, hogy európai és kém, s rövid úton kivégezték volna…

Buharában fel is keltette az emír gyanúját, aki maga elé idézte „Rasid effendit”, s több mint félórán keresztül kérdezgette, gyanakodva, nem nyugati kémet rejt-e a dervisruha. Ám Vámbéry most igen nagy hasznát vette a Korán és az iszlám kitűnő ismeretének, és sikerült meggyőznie az uralkodót arról, hogy ő valóban dervis. Miközben viszont elhagyta az emír palotáját, az épület hátsó udvarában – megborzongva – „munka közben” láthatta az uralkodó embereket megvakító hóhérait… Egy ízben pedig, amikor elunva a várakozást egy karavánszerájban, idegesen felpattant, s fel-le kezdett járni, keleties nyugalmú útitársai megrökönyödve tekintettek rá. Azt hitték: megháborodott. Felfigyelve döbbent arckifejezésükre, Vámbéry azonnal „kapcsolt”, s nyugalmat erőltetett magára… Herátban azután búcsút vett a zarándokcsoporttól, s 1864-ben visszaérkezett Magyarországra.

Felemás elismerés

Szülőföldjén eleinte fanyalogva fogadták, nyilván azért, mert a magyar nyelveredet kérdésében lényegében semmit sem tudott meg. Kitüntető fogadtatásban részesítették viszont Angliában, talán azért is, mert Közép-Ázsiára meghódítandó térségként tekintve, érdeklődve hallgatták a terület viszonyairól tartott előadásait. Emellett becsülték benne, hogy egyetemi végzettség nélkül is megvalósította önmagát, illetve, hogy ő volt az első európai, aki életét megőrizve, haza tudott térni a veszélyes régióból.

Nemsokára pedig a magyarországi elismerést is megkapta: 1865-ben a keleti nyelvek tanára lett a Pesti Egyetemen (1872-től: Budapesti Tudományegyetemen), s világszerte Közép-Ázsia első számú szakértőjeként tartották számon. Az ugor-török háborúban viszont alulmaradt a finnugor eredetet képviselő nyelvészek: Budenz József és Hunfalvy (eredetileg: Hunsdorfer) Pál ellenében. Ugyanakkor az MTA rendes tagjai közé fogadta, a Magyar Földrajzi Társaság pedig elnökévé választotta. Hosszú, mozgalmas életutat lezárva, 1913. szeptember 15-én hunyt el Budapesten. (Források: Kubassek János: Vámbéry Ármin és a geográfia, Wikipédia)

Lajos Mihály